Carrie: A zene szárnyain pályázat VÉGEREDMÉNY és NOVELLA

Sziasztok!



Lezárult Carrie 'A zene szárnyain' pályázata, és ma megtudtuk az eredményt is... hát, nagy meglepetés ért, ugyanis első lettem. :))

Nagyon-nagyon örülök neki, mert ilyen pályázatokon eddig sosem értem el túl sokat, és ezen is inkább csak a jó ötlet miatt indultam, nem is számította rá, hogy bármilyen helyezést is elérek majd. :)

Köszönöm a lehetőséget, és a zsűri kedvező döntését, nagy öröm ez nekem. :))


És, akkor most íme az első helyezett novella... :) Jó olvasást!


Itt a zene is hozzá, amit kaptam, és ami ihlette a novellát. Együtt érdemes olvasni és hallgatni!!! :)

Vérző hómező





A sötét hajú nő némán állt a hóval borított hegy oldalában, és a lábai alatt nyíló szakadék vad mélységét figyelte elgondolkozva. Egyetlen lépés; csak ennyi az élet. De az örvénylő semmi már így is puhán körülfonta, akárcsak a testét elfedő égszínkék hanbok, mely tökéletesen és hibátlanul pompázott rajta.
Sötétbarna szemeivel békésen pillantott az előtte elterülő csillogóan fehér tájra – a szűz hó betakart mindent.

Minden sebet…

Cipője vékony talpa alatt érezte a fagyos talajt, a gyenge szél pár árva hópelyhet fújt az arcába a magányos cseresznyefa kopár ágairól.
Nem mozdult semmi. A természet halott volt.

Mint minden…

Halványan észlelte csak a férfi jelenlétét maga mellett. Még nem akart foglalkozni vele; a gondolatai végre megpihenhettek, sajgó szíve örömtelen vigaszra lelt. A megnyugvást rég látott, elhanyagolt barátként üdvözölte, és nem akarta ismét elereszteni. A királyság gondjai, a külső-, majd a belső csaták az elmúlt sok évben egyetlen egyszer sem engedték, hogy önfeledt boldog legyen. Mint egykor, mikor még az arctalan tömegbe tartozott és a népe jóléte nem az ő harcedzett vállát nyomta.
Most, ahogy a béke körülölelte, mint egy gondoskodó anya fájdalmat űző, lágy karja, ki akarta élvezni.

Bár már örökre így lesz…

De a férfi máshogy gondolta. Benne még a bűntudat, az önvád tüzes szikrája lobogott, olyan erősen, hogy szinte megolvasztotta a jeges, élettelen tájat.
Királynője enyhíteni szeretett volna kínjain – tudta, hogy egyedül ő képes rá.
– Jó, hogy itt vagy velem. Ilyen hamar – súgta bele a messzeségbe, szavai mégis tisztán csengtek.
– Én nem örülök neki… – hallotta meg a szintén halk, fájdalommal teli hangot. Így, látatlanul is tudta, hogy a férfi nagy, sötét szemeiben nemkívánt könnyek gyűlnek. – Bánt, hogy ezt tettem veled!
A nő lassan fordult meg. Tekintete végigfutott a hvarangon – egyik leghűségesebb alattvalóján. Ugyanolyan volt, mint mikor legutoljára látta: fekete, fényes haját kis kontyba csavarta a feje tetején, arcán sötét szőrszálak öregítették fiatalos vonásait, izmos, acélos testén könnyű, mesterien megmunkált páncél feszült.

Sértetlen páncél…

Pedig sokkal szívesebben látta volna rajta az egyszerű, fekete-szürke jeogorit. Az mindig a már elmúlt, boldog időket juttatta eszébe, mikor megismerkedtek. Mikor még ártatlanok, nyíltak és őszinték voltak. Mielőtt megmérgezte lelküket a hatalom feldolgozhatatlan súlya.
– Sose bánd, amin már nem tudsz változtatni – nézett bele mandulavágású szemeibe bizalmas, szelíd tekintetével.

A keserűség és a gondok tovatűntek már…

A férfi megrázta a fejét; képtelen volt elfogadni a történteket. – Ha…
– Nem! – szakította félbe formálódó szavait a királynője ingerülten. – Már nincs több „ha”. Soha többé. Nincs több terv, nincs több összeesküvés – rázta meg elszántan a fejét, amitől a vastag hajfonatába tűzött arany díszek kedves, ismerős csilingelésbe kezdtek. – És felesleges a megbánás! – figyelmeztette szigorúan.
A férfi felé indult, és pár lépéssel eléje ért. Remegő kezét lassan, óvatosan emelte fel, mintha félne királynője esetleges reakciójától. De nem történt semmi; ujjai akadálytalanul simultak a ruha éjkék, masnival átkötött díszítésére.
Aggódva kémlelte a nő sötét, szinte fekete szemeit, de nem látott benne tiltást vagy helytelenítést. Hosszú időre összekapcsolódott a tekintetük, míg a férfi ujjaihoz el nem ért valami langyos, ragadós nedvesség. Lenézett a világoskék selyem masnira, melyet élénkvörös vér mocskolt be.
Döbbenten eszmélt rá, hogy a vér az általa okozott halálos sebből szivárog.

Megállíthatatlanul…

Visszanézett a nyugodt, szomorú szemekbe; azt szerette volna, ha az a pillantás dühös, ha számon kéri rajta szörnyű, meggondolatlan tettét, ha az érzelmei felülkerekednek végre. De királynője ugyanolyan hűvös volt, mint abban a megátkozott pillanatban, mikor tövig mélyesztette szívében a rövid, hegyes tőrt. A tekintetében akkor sem döbbenet vagy hitetlenkedés villant, hanem érthetetlen megértés. Mintha kívánná a halált, és éppen így, az ő lesújtó keze által.
– Miért? – mondta ki hangosan is a kérdést, amire mindenáron választ akart kapni.
– Azt hiszem, belefáradtam az örökös harcba. A küzdelem felemésztette már minden erőmet – magyarázta türelmes, békítő hangon.
– De miért pont így? – faggatta tovább a férfi, miközben egyik szeméből néma könnycsepp hullott alá.

Árva könnycsepp…

A királynő felemelte kezét, és megsimította az arca hűvös, világosbarna bőrét, a halántékától egészen az álla aljáig. Mikor ujjai a nyakához értek, hirtelen éles, egyenes vonalú vágás jelent meg rajta, melyből szelíd vérfüggöny zúdult alá.
– Ki tette? – kérdezte remegő hangon, figyelmen kívül hagyva, hogy a másik válaszra vár. Közben tenyerét továbbcsúsztatta a vállára, melyet vastag páncél takart.
– A hvarangok főparancsnoka. Ki más?
A nő bosszúsan összeszorította szemhéjait – az első emberi érzelem, mióta itt van –, és elégedetlenül felsóhajtott. Tudta, hogy a főparancsnok hamarosan követni fogja őket.
– Miért én? – kérdezte újra a férfi, és hogy nyomatékosítsa szavait, közelebb lépett hozzá, majd megragadta reszkető kezét.
– Mert tudtam, hogy te megteszed – felelte királynője, még mindig lehunyt szemekkel. – Ő soha nem lett volna hajlandó erre, még ha parancsba is adom. Megint rád maradt a nehezebb feladat.
– Mint mindig – sóhajtott a férfi.
– Én nem bánom, hogy téged választottalak. Gyors voltál, pontos és kíméletlen. Épp, ahogy vártam. – Felnyitotta pilláit, és a másik tekintetét kereste. Elégedetten látta, hogy a férfi kezd beletörődni a helyzetbe.

Megváltoztathatatlan végzet…

– Egyvalamit sajnálok csak – folytatta halkan, elfordítva piruló arcát, mert a gondolat már kimondatlanul is erkölcstelennek hatott. – Hogy soha nem lettem a tiéd.
– Soha nem voltál senkié – emlékeztette a hvarang, gyöngéden megszorítva a kezében tartott kezet.
– Mást nem is akartam volna – nézett fel egyenesen a szemébe. – Egyedül téged.
Látta a férfi megrebbenő pillantásában, hogy nem hisz neki maradéktalanul. Pedig régóta így érzett már.

Hiábavaló igazság…

– Mindig velem voltál – győzködte tovább. – Habár teljesítetted a parancsaimat, sose azt tetted, amit kértem – mosolyodott el. – Mégis legtöbbször helyes útra vagy legalábbis járhatóra tereltél.
– Úgy gondolod, most csak erre az egy útra léphettünk?
A királynő elszántan, kétséget nem ismerve bólintott.
A férfi, beletörődve a döntésébe, megpróbálta elfogadni a megváltoztathatatlant. Úgysem tehet már semmit, nem forgathatja vissza az idő súlyos vaskerekét.
– Szerinted itt újra olyanná válhatunk, mint régen voltunk? – A nő a szakadék felé fordult, és a hóval borított, végtelen tájat szemlélte.

Csendes és változatlan…

– Nem hiszem, hogy elfelejthetjük azt a sok mindent, ami történt. És én nem is akarnám – felelte megfontoltan. – Nem adnám a rossz dolgokat, ha így a boldogságunk is megsemmisülne. Ha a szerelmem sem lenne többé. Nekem mindennél többet jelentett, hogy szerethetlek, és magad mellé engedsz, még ha nem is viszonzod.
A királynő elgondolkozva nézett bele sötétbarna szemeibe. Nem tévedett – a férfi bármi mást képes lett volna elviselni, csak azt nem, hogy teljesen eltaszítsa magától. Ha nem láthatja, nem hallhatja kedvesen vagy épp parancsként csendülő szavait, ha nem tudhatja, hogy bármikor visszatérhet hozzá.
– Én szerettelek – vallotta meg neki halkan. – Még most is szeretlek. Itt, ahol nem lenne szabad, hogy ilyen veszélyes érzelmek létezzenek.
Mandulavágású szemeiből megindultak az áttetsző, meleg könnyek, miközben közelebb hajolt a férfi arcához, majd összeérintette reszkető, vágyakozó ajkaikat.

Sosem érzett csók…




A végtelen, hóval borított mezőn a hvarangok főparancsnoka hitetlenül bámulta a földön fekvő két alakot. A királynője testéből elfolyó élet lassan vörösre festette az érintetlen havat és a ragyogó kék ruhát. A felhasított torkú férfi mellett ott hevert az ő vérfoltos kardja és a rövid tőr. Mindkettő életet ontott.

Elárult életek…

Miközben a magányos cseresznyefáról hideg havat fújt az arcába a szél, egyetlen gondolat visszhangzott a fejében: nem tudta megmenteni királynőjét.
A halála az ő lelkén szárad. Elkésett; mint még soha. Hagyta, hogy egykori szövetségese megölje az uralkodónőt, akit védelmezniük kellett volna.
Érezte, hogy képtelen tovább élni így, a bűntudat gyötrő, földre taszító súlyával. Az elapaszthatatlan fájdalommal, amely a szívében lángol. A titokban szeretett nő örök, megváltoztathatatlan hiányával.

Nélküle…

A baji rejtett zsebéből előhúzta az apró, gondosan lezárt üvegcsét, de közben nem nézett rá. Csak a királynő halott, mozdulatlan arcát figyelte. Nem látszott rajta a kín torz grimasza, csak földöntúli, élettelen békesség.
Lassan sétált oda hozzá, majd letérdelt mellé a fagyos hóba. Forró könnyei kicsordultak a szeméből, de nem törölte le őket, nem törődött velük. Remegő ujjaival lezárta a nyitott szemhéjakat, majd egy gyors mozdulattal lepattintotta az üveg viaszos dugóját, és egyetlen korttyal kiitta belőle az erős mérget.
A hatás azonnali és visszafordíthatatlan volt – testében bénultság uralkodott el, elméjét megfagyasztotta a halál közelgő érintése. Díszes, nehéz páncélja fémesen csörrent, ahogy a nő mellé hanyatlott, de ő már nem hallotta. Fülében a királynő bársonyos, vigasztaló hangja csendült csak.
Ahogy tudata egyre messzebb sodródott az élet valóságától, megérezte puha ujjait az arcán, majd forró ajkait a sajátján.

A halál egyetlen csókja…











_@/"