Hajnalfény - Poéta pályázatos novella

Sziasztok!


Újabb novellát hoztam nektek, ezúttal is olyat, ami egy pályázatra született: IDE! :) És mellesleg épp most küldöm egy újabbra, ami nem blogos, hanem egy kicsit komolyabb, hangoskönyves pályázat. Remélem, hogy ott is szép eredménnyel végez majd.

Ja, és a legfontosabb: bár helyezést nem értem el, különdíjas lettem. :) A novellát és a hozzá írt véleményt elolvashatjátok ITT (is)! Ez pedig az emléklap, amit kaptam:

És akkor most jöjjön a mű... egy nagyon fontos dolgot említenék még meg hozzá: a vers mellett, ami ihlette (és a novella végén olvasható), nagyon sok inspirációt adott a Kings of Leon együttes Cold Desert című dala, amit most ide be is linkelek. Úgy az igazi, ha olvasás közben ezt a gyönyörű számot hallgatjátok hozzá! :)

Jó olvasást!

Hajnalfény

Körülölel a fekete, jéghideg, magányos éjszaka – ezen a korai órán a legsötétebb a kietlen, sivár táj, ahová hazug érzékeim, megzavart érzelmeim csaltak. Fölöttem milliárd csillag ragyog; más fény nem jut el hozzám. A Hold kihunyt, kitakart árva ezen a szomorú égitesten, mely eszményi társam most, mikor a kétkedés és a kilátástalanság kísért baljós árnyékként az árnyék nélküli sötétségben.

A számos élettel teli bolygó közül újra és újra erre az egyre vezet a vak megérzés… pedig Te nem vagy sehol. Időtlen idők óta bolyongok Utánad kutatva, soha fel nem adva az Érted, Miattad folytatott magányos, ellenség nélküli harcot.

Porhanyós, sárga homoktenger terül el alattam, köröttem némán magasodó sziklák, kőrengetegek – halott vidék, amilyet láttam már utazásaim során. Egyes bolygók egészen ilyenek: csendes, kővel és porral borított, elhagyott, megfagyott sivatagok, ahonnan eltávozott az igéző élet. A hely, ahol várom a megváltó, szárnyat adó időt, ugyanilyen üres – a lakott oázis messze húzódik, idáig nem érnek el alvó hangjai és aromái –, csak a világos, dermedt talaj, a mozdulatlan, változatlan, hegyként magasodó sziklák, a lét teljes, tökéletes hiánya. A jeges reménytelenség… körülöttem és bennem.

Régen elvesztettelek – már szinte nem is tudom, mikor és hol. A képek, amiket Rólad őrzök, kopottak, fakók, mint az ősi pergamenek sokat szenvedett, barnuló lapjai. Csak az érzések, melyeket ébresztettél bennem, maradtak meg élesen; olyan kristálytisztán, ahogy a távoli, tüzes csillagok izzanak fölöttem.

A szívem újra megtelik Veled, amint felidézem az édes, soha nem tűnő végtelenséget, amit együtt éltünk át. Utaztunk napok sugaraiba kapaszkodva vagy a holdfény ezüst, selyemfinom fonalán; láttunk magányos, szél sem járta világokat és olyanokat, melyeken az élet nyüzsgő, eleven, örök. A szerelmünket hirdettük az Univerzum múlhatatlan, változatlanul folyton változó egészében, mintha csak azt akarnánk megmutatni, hogy a „Mi” épp olyan halhatatlan, mint ő. Milliószor kapott rajta minket a Hajnal, mikor belefeledkeztünk egymás lágy, testetlen érintésébe, hagytuk, hogy meglesse lelkünk szelíd összeforrását. Engedtük, hogy a csillagok gyönyörködjenek mély érzéseinkben, tudva, hogy ők csak nézhetik, soha nem élhetik át. Nem sajnáltuk tőlük a szenvedély halvány, csekély árnyképét, ami nekik jutott.

Balga módon hittem, hogy semmi sem szakíthat el minket, örökösen együtt, egy életként járjuk majd a Kozmoszt, és együtt, egymás karjaiban pusztulunk el, egyszerre vele. Botor, elvakult remények.

Valami mégis elválasztott tőlem – egy kegyetlen, pokoli erő, ami csak ezen az elátkozott helyen létezhet –, és azóta nem talállak.

Szikrázó, kristályfehér jégtáblák között jártunk, a szemet kápráztató Sarki-fényt hívtuk vezetőül utunkon, de egyedül én érkeztem meg a másik távoli, tündöklő égitestre. Nem voltál velem. Mire visszaértem, nem voltál sehol…

Mindig kutatlak, mégsem talállak meg ezen a furcsa, haldokló bolygón. Nagyon mélyen elrejtettek.

Minden újabb próbálkozást reménnyel telve várok, hogy aztán megint csalódnom kelljen. Pedig még egyek vagyunk, még érezlek valahol messze… elérhetetlen távolságban.

A napkeltét várva, körém kúszik a borús köd: ősöregnek érzem magam, mintha az egyedül töltött bolyongás ezer meg ezer éve tartana, mintha a szerelmünk csak egy tovatűnő, tán nem is igaz pillanat lenne. Csak egy valótlan ábránd.

Nem engedem, hogy elnyeljen a bánat, a keserű veszteség – ha kell, az idők örök homályán át kereslek.

A csillagok sorra hunynak ki fölöttem a szelídülő, sötét égbolton. Az életem legnehezebb órája ez, mikor nem szabad hagynom, hogy a kétségek elnyeljenek, a reményem kialudjon. Várom az éledő csodát ezen a már szinte varázslatok nélküli helyen, hogy új utakra vihessen.

Egyre kevesebb a csillagfény, de közben feltűnik egy élénkebb ragyogás a messzeségben. Először csak a sötétkék világosodik lassan szinte éteri fehérré, majd a nap halovány, még gyöngéd sárga derengése jelenik meg, végül a könnycseppeket szülő, rózsa-ibolyaszín tündöklés bukkan elő.

Már csak egyetlen Bolygó pislákol kitartó fénnyel az ébredő Földgolyón: a vándorok kegyes társa – őt hívom most kísérőmül, segítőmül az újabb utazáson. Vezessen engem is, ahogy az eltévedt halandókat.

Ahogy lelkem felkapaszkodik a körém fonódó selyemszalagon, ismét Te járod át mindenem; az emlékezés segít, hogy erősebben érezzelek magamban.

A szívem vezet.

Talán most megtalállak…

Tangó – Vörösmarti Daniella

Sötét éjben utazom,
Köröttem csillagok.
A hajnal első pírja
A táj ajkán ragyog.

Szájában az élet íze,
Lecsókolom róla.
Puha bőrén ledőlök
A szűz-szülte hóra.

S míg én bódultan fekszem
A maradt sugáron,
Az alkonynak dús partján
Elnyel az álom.

Két ajkai közt forgat,
Két kezével ölel,
Majd reményének íze
Az éjszakával tűn el.

Hajnalfényben utazom,
Köröttem fényszikrák,
Álomképem szép csendjét
Lomhán felisszák.

Számban élet íze nincs,
Lecsókoltad róla,
Elvitted magaddal egy
Kéjbe tűnt tangóra.

_@/"