Kedves Mindenki!
A héten végre kézbe vehettem az elkészült, gyönyörű "Az én mesém 5." kötetet, amiben sok-sok mese között az enyém is helyet kapott. :)
Ennek örömére szeretném megosztani veletek első "komoly" mesémet. :) A pályázatra anno 1 oldalas írásokat lehetett küldeni, viszont az enyém kicsit hosszabbra sikeredett, úgyhogy nagy szívfájdalmamra le kellett rövidítenem. Ide most az eredeti, hosszabb verziót töltöm fel (mert nekem az jobban tetszik...) :)
Jó olvasást hozzá! :)
Tünde-mese
Hol volt, hol
nem volt, Tiszán innen, Tiszán túl, élt egy szerény lány, Tünde. Szülei kései áldásként
kapták. Az aranyhajú, katángkék szemű gyermek lassacskán felcseperedett, szűk
lett neki a faluszéli kis parasztház, látni szerette volna széles e világot.
Egy álomfényes
napon batyut kötött kevéske útravalójából, elbúcsúzott szüleitől, és elindult,
hátha megtalálja azt, amiről nem is tudta, hogy keresi: a szerelmet. Útján a
szíve vezette, a lába vitte, ismeretlen tájakon át – végtelen, zöld fűvel borított
mezőkön kelt át, szürkés-kék, bő vizű folyók zubogtak mellette, buja, élettel
teli erdőkben hallgatta a vidám madárcsevejt. Találkozott számos emberrel és
állattal, de maradásra senki nem bírhatta.
Két napon át rótta
a végtelent, két éjen megpihent a békés erdőben vagy egy istállóban a lovak
között. A harmadik nap, midőn már épp’ szállt le az este, az alkonyodó erdőben
furcsa hangot hallott: halk, fájdalmas nyöszörgést. Hamar rátalált a zaj
forrására. A puha avarban különös alak feküdt. Az idegen éjsötét haja csak
félig takarta hegyes, szokatlan kinézetű fülét, sápadtfehér bőrén sebek
piroslottak. Megtépázott ruháját mintha fatörzsből, mohából és viharos, szürke
égből szőtték volna. A férfit hatalmas agancsú szarvasbika őrizte.
Mikor a lány
közelebb lépett, az állat fenyegetően lehorgasztotta fejét, a levegőbe
szimatolt, majd egy pillanat múlva megnyugodva hátrált pár lépést. Tünde
letérdelt az élettelennek tűnő ifjú mellé, és megigézve bámulta. Sosem látott
még ennyire meseszép, tiszta lényt. Végigsimított hószínű arcán, mire a sápadt
szempillák megrebbentek, felnyíltak. Az idegen barna szemeiben élet csillant.
– Ki vagy te?
– kérdezte Tünde elrévedve.
– Vizet…
kérlek… – nyögte a férfi száraz torokkal.
Tünde a fülét
követve gyorsan megtalálta a forrást; megitatta a szomjazót a kristálytiszta
hegyi patak édes vizével.
– Most már el
tudod mondani, ki vagy? – nézett le rá a lány szelíden kérlelve.
– Jázon
vagyok, a tündérbirodalom trónörököse. Köszönöm, hogy megmentettél.
– Nem
mentettelek meg – rázta meg a fejét Tünde. – Csak innod adtam.
Jázon felragyogó,
meleg mosolya megdobogtatta a lány szívét.
– Visszahoztál
az életbe, és itt marasztaltál – magyarázta a férfi. – Ahogy megpillantottalak,
eldöntöttem, hogy élni akarok.
– Te tényleg…
tündér vagy? – tudakolta döbbenten a lány. – Hiszen nincs is szárnyad.
– Jól
elrejtjük a szárnyunkat, ha az emberek világába látogatunk. Ha tudnátok, hogy
létezünk, nagy veszélynek tennénk ki magunkat. Néha még így is bajba kerülünk.
– Nekem miért
mered elmondani mindezt?
– Te más vagy.
Érzem. – Jázon megfogta Tünde egyik kecses, apró kezét. – Benned nincs semmi
gonoszság.
– Mi történt
veled?
– Erről inkább
nem beszélnék; boruljon rá áldásos feledés. De ha szeretnéd, mesélek az én
világomról.
Jázon hajnalig
mesélt a csendes folyókról, melyeknek szikrázó vízcseppjeiből gyöngysort
fűznek; a tenyérnyi, sosem látott színű pillangókról, amik az illatos virágok
éltet adó nektárját szürcsölik; a békében együtt élő tündérekről és manókról, a
varázslatos birodalomról.
Ahogy az első
napsugarak rájuk vetődtek, a férfi érezte, hogy teste új erővel telik meg.
Barna pillantásával Tündét fürkészte.
– Vissza kell
térnem a saját világomba. Velem tartanál? – kérdezte reménykedve a lánytól. –
Tudnál ott boldogan élni?
– Csak ott
tudnék. Csak veled – felelte Tünde örömtől repeső szívvel.
Kézen fogták
egymást, és mire a nap az ég tetejére hágott, eljutottak az egyik óriási hegy
lábánál megbúvó barlang szájához.
– Ez
tündérország bejárata. – Jázon Tünde felé fordult, és nyugtalanul a szemébe
nézett. – Nekem könnyű átjutnom, de neked ki kell állnod a próbát.
– Milyen
próbát?
– Le kell
küzdened a legnagyobb félelmedet. Csak így kaphatsz szárnyakat.
Tünde habozás
nélkül bólintott. Megölelték egymást, majd Jázon a barlangba lépett. A lány
reszketve pillantott a benti sötétségbe – habozott bemenni. Azután bátorságra
sarkallta szívét, és elindult a férfi után.
A barlangba
semminő fény nem hatolt; Tünde az érdes falat tapogatva jutott egyre beljebb.
Lépésről lépésre párolgott el a vaksötéttől való félelme. Rövid idő múltán
világosság szivárgott a fekete falak közé, megmutatva a hívogató kijáratot.
Röppenve szaladt a barlangon túli, ismeretlen világba.
Odakint Jázon
várt már rá. Ámulva csodálták egymást: Tünde nem győzte nézni a férfi sötétkék,
csillogó szárnyát, kipirult, szerelemtől ragyogó arcát; Jázon óvatosan
megérintette a lány égkék szárnyát, szeme beitta megváltozott, mezei virágokkal
tarkított ruhájának ezerszínű szépségét.
Átölelték
egymást, és együtt elindultak tündérország királyságába. Három nap múlva
megtartották menyegzőjüket, ahol a birodalom minden mesebeli lakója tiszteletét
tette.
Tenger sok
gyermekük született, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
_@/"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése