Kedves Mindenki!
Kicsit megkésve, de biztosan, elkészült az idei táboros novellám (az előző évi: Csillagom, csillagom), ahogy eddig minden évben a nyári tábor után. :)
Jó olvasást hozzá, és kíváncsian várom a véleményeket, ha tetszett, vagy ha nem! :)
Szarvasokkal táncoló
Hihetetlen, hogy megint eltelt
egy év, megint jócskán benne jártunk a nyárban. Újabb 6 nap, 5 vészesen rövid
éjszaka; immár negyedszerre. Valamiért idén egyáltalán nem töltött el
izgalommal az egész, nem vártam, nem reménykedtem semmiben, maximum pár
viszonylag nyugodt napban (amennyire ez lehetséges egy olyan helyen, ahol közel
harminc gyerek próbálja érvényre juttatni önmagát).
Az első három nap bármiféle
különös esemény nélkül telt el; annyira hétköznapi volt, hogy szinte már
szürke. Aztán az éjszaka mindent megváltoztatott.
Azt a nagyon kései órát
körüllengték a furcsaságok, kezdve azzal, hogy bármilyen dögletesen fáradt is
voltam, az a kegyes, álmot hozó csók csak nem akart a pillámra hullani. Éberen,
felpezsdült érzékekkel néztem a keskeny tetőablakon túli, izzó fénypontokkal
teleszórt külön-világot, míg a hajnal első sugarai végül el nem altattak, és
víziókkal teli, egyáltalán nem pihentető pár órát ajándékoztak nekem.
Álmomban a buján zöld erdőben
jártam, a mohás törzsű fák között. Mélyen belélegeztem a növények élénk
illatát, a csillogó vizű, vígan csobogó forrás hűs páráját. Figyelmesen
hallgattam a természet ezernyi zaját: az ébredező madarak még bágyadt, álmos
csacsogását, a nyüzsgő rovarok apró neszezését. Az égbe nyúló lombkoronák ezer
árnyalatú levelei között felém intett a kora reggeli napfény.
Aztán egy pillanat múlva csend
borult az erdőre, mintha az egész világot egyetlen gombnyomással elnémították
volna. Hátborzongató, halotti csend volt ez.
Egy másodperc alatt gyorsult fel
a pulzusom és ugrott az egekbe az adrenalin-szintem, miközben lopva próbáltam
körbenézni, hogy mi okozhatta ezt a különös dermedtséget.
A szemem sarkában fényesen
villant valami oda nem illő. Arra kaptam a fejem, és elállt a lélegzetem az
alig hihető látványtól: jó pár méterre tőlem egy lány állt, kezében felajzott
íj feszült. Barna, fonott hajával, sötétre cserzett bőrével, erdőszín ruhájával
olyannyira beleolvadt a környezetébe, mintha legalábbis egy mitikus nimfa
lenne.
A nyílvessző végén újfent
megcsillant a fény, ahogy a vadász mély levegőt véve célra tartotta. A vastag
törzsű fák között egy méltóságteljes szarvasbika lépdelt gyanútlanul, nem
sejtve a körülötte örvénylő halál jeges jelenlétét. Könnyek szöktek a szemembe,
ahogy elképzeltem a lövés után összeeső hatalmas, tehetetlen állatot.
Gondolkodás nélkül cselekedtem;
csak egy apró mozdulat kellett, hogy a talpam alatt a csendet széttörve
megreccsenjen egy gally, és a szarvas, fejét felkapva, elvágtasson.
A lány haragosan felém fordult,
szürke szeme szinte lángolt. Íját nem engedte le: az ezüst hegyű nyílvessző
egyenesen a mellkasom közepére mutatott.
Ijedten pattantam fel az ágyban,
mielőtt a hegyes fém belém fúródott volna. Zavartan próbáltam beazonosítani a
hang forrását, mely felébresztett, végül megtaláltam a telefonom, és
elnémítottam.
Aztán vízszintesbe visszadőlve –
csak még öt perc! – gondolkoztam el rajta, hogy mi a fenét keresett Katniss az
erdőben… az én álmomban?!
--*-*--
A nap már magasan felettünk járt,
mikor megérkeztünk a kis kilátóhoz, ahol teljes csendben kellett várnunk a
„meglepetés vendégeket”.
Pár percnyi tétlenkedés és
szemmeresztgetés után érezhetően megváltozott körülöttünk a hangulat: honos idegenvezetőnk halkan pisszegett
és rövid-gyors pillantásokkal a messzeséget fürkészte; izgatottsága mindenkire
átragadt.
– Látjátok már? – kérdezte
suttogva.
Rögtön észrevettem a fák között
elő-előtűnő szarvast. Hatalmas, szerteágazó agancsa fenséges-félelmetes
látványt kölcsönzött neki; ahogy magasra tartott fejével felénk sétált, az első
gondolatom az volt, hogy ő az erdő királya. Akkor még nem tudtam, hogy nem
tévedtem sokat.
Kilépett a napfényes tisztásra,
rövid, barna szőrén táncoltak a sugarak. Lassan körbejárta az elkerített
területet, értelemtől csillogó, gyanakvó tekintettel végigpásztázott minket.
Aztán mozdulatlanul várta, hogy a többi szarvas és a foltos fenekű gidák
megérkezzenek köré.
A gyerekek izgatottan és egyre
hangosabban nyilvánították ki tetszésüket vagy unalmukat, de bennem
elhallgatott a világ, ahogy a szarvasbika egyenesen a szemembe tekintett,
mintha köszönetet akarna mondani.
Aznap bágyadtan hullott ránk a
kellemesen meleg, elzsongító délután. Egyedül szobroztam az erdőben az utolsó
csapatot várva, hogy teljesítsék feladatukat az állomásomon. A falevelek
zizegve búcsúztak fáiktól, a megszámlálhatatlan bogár-sereg és a többi kis
élőlény gondtalanul duruzsolva végezte dolgát.
Egy kidőlt fából hasított rönkön
ücsörögtem, mikor meghallottam az áhított lábdobogást, az avar hangosabb
ropogását. Fel sem néztem a sportcipőm tanulmányozásából, amíg fel nem tűnt a
gyerekek elmaradhatatlan csacsogásának hiánya.
Az elém táruló látványtól elakadt
a lélegzetem, egyszerre hűlt meg és forrósodott fel a vérem: közvetlenül
előttem, csupán pár lépésnyire az agancsos bika állt délcegen, magasra szegett
fejjel. Egy elnyújtott, fennkölt pillanat után rám nézett, majd leereszkedett a
murvával, levéllel borított földre.
Csodálkozva, értetlenül bámultam
az egészen hihetetlen jelenést.
A szarvas hamar megunta bamba
szájtátásomat, és horkantva biccentett fenséges fejével.
Óvatosan, minden mozdulatomat
duplán meggondolva felemelkedtem a rönkről, közelebb léptem hozzá, és felé
nyújtottam reszkető kezemet. Ő bizalmasan, rezzenetlenül megszagolta ujjaimat,
fejét alájuk hajtva cirógattatta puha, selymes szőrű orrát. Felbátorodva végigsimítottam
homlokán, csontos-izmos pofáján.
Újra intett fejével, hátracsapta hatalmas
agancsát, én pedig félve mertem csak elgondolni, mit akarhat annyira a tudtomra
hozni. Tenyeremet végighúztam hosszú nyakán, erőteljes hátán; kezem alatt
megrezzent kissé nyirkos, meleg bőre. Mintha csak helyeselné kósza ötletemet,
nagyot sóhajtott.
– Hát jó – mondtam ki hangosan,
miközben kieresztettem az észrevétlenül bent tartott levegőt.
Félve attól, hogy talán
félreértettem szándékát, vigyázva átlendítettem egyik lábamat a háta fölött,
vádlim, combom az oldalához simult. Addigra valószínűleg megelégelte
tétovázásomat, mert gondolkodás, óvatoskodás nélkül felállt, és elindult velem
az erdő sűrűjébe.
Lassú léptei emlékeztettek a
lovak járásának békés ringására, amit már olyan rég nem élvezhettem.
Nem mentünk sokat: ahogy a
tanösvény eltűnt mögöttünk és körülöttünk elvadult a táj, seregnyi őzsuta és gida
gyűlt körénk.
Ámuldozva lecsúsztam a
vezérszarvasról. A többiek – még a kicsinyek is – félelem nélkül sétáltak,
ugráltak el mellettem, egyik-másik hozzám lépett, megszaglászott,
megsimogattatta magát. Szúrós, eleven illatuk az orromba kúszott, ujjam,
tenyerem bőre bizsergett érintésüktől.
Pár békés, játékos perc után
olyasmi történt, amitől félredobbant a szívem: az erdő ismét elnémult, a
madarak félbeszakították vidám locsogásukat, még a fatörzsön tornászó hangyák
is dolguk végezetlenül, dermedten vártak valamire.
Az erdő királya fejét felcsapva
elbődült, megtörve ezzel a furcsán fagyott világot. A csapat szétrebbent, de ő ott
maradt tehetetlen szoborként megmerevedve, védtelenül, mozdulatlanul.
A fák között felvillant a halált
hordozó fémes ragyogás, megpendült a szabadon eresztett húr.
Épp csak annyi időm maradt, hogy
a bika felé forduljak, mielőtt az ezüst nyílhegy a szívembe fúródott, és
megölte álmom.
_@/"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése