Kedves Mindenki!
Először is: BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK! :)
Az utóbbi időben egy kicsit hanyagoltam a blogot, volt egy csomó más tennivalóm, zajlott az élet, miegymás (többek között a Kiskegyedben is megjelent egy cikk rólam :) ).
De most, új év, új lendület, úgyhogy igyekszem behozni az "elmaradásaimat". :) Arra gondoltam, hogy legelsőnek egy nem annyira régi novellát hozok nektek, ami idén ősszel az Aposztróf Kiadó novellapályázatán különdíjas lett.
Ez az első "komoly" díjam, amit bezsebelhettem, mint író, úgyhogy nagyon büszke vagyok rá. És a novellára is. :) (Kis háttérinfó: tényleg minden részecske más-más évszakban íródott... na, jó, kivéve a tél, mert azt már nem volt érkezésem kivárni - ezek a fránya határidők! :D )
Nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást a műhöz! :) És nyugodtan hagyjatok véleményt idelent, vagy e-mailben, vagy facebookon, vagy bárhol. :)
Évszakok
Váróterem
Itt ülök tétlenül a teletömött bőröndömön, körülöttem rengeteg ember:
hangosabbak, halkabbak vagy egészen némák.
Fűtött váróterem.
Ilyen most az életem is – egy váróterem, ahonnan egyelőre sehová nem
lehet továbbindulni. Ahol csak ücsörögni lehet, és reménykedni, hogy végre
történni fog valami. Senki nem tud semmit, minden bizonytalan, kérdéses.
Meddig fogok itt ülni? Meddig kell
itt lennem? Már szörnyen unom a várakozást, főleg így, hogy csak a semmire
várok.
A helyiségben sokfélék az itt rekedtek: a fiatalok inkább szótlanul, dühüket
magukba fojtva lézengenek, az idősebbek annál hangosabbak. Szitkozódva
próbálják kiadni magukból a feszültséget, de az elszálló szavakkal együtt
képtelenek elengedni haragjukat. A megtisztulás elmarad.
Én pedig csak várok mosolyogva. Mi mást tehetnék, ha egyszer megállt az
élet?
Azt nem tudom, meddig még. Meddig fogom tudni megőrizni az optimizmusom, meddig
fog lobogni bennem az a reménykedő láng? Mikor fog jobbra fordulni bármi?
Az ítéletidő elmúltával továbbhaladhatok innen, de vajon az életem is
meglódul ezzel együtt?
Csak bízni tudok már.
Az éjszaka itt ér – félúton elakadva –, a reggel már a vonatállomáson.
Talán innen eljuthatok valamerre. De ha oda is érek, hogyan tovább? És leginkább:
mikor?!
Most csak a hó és a szél az
akadály, de ha a távolba nézek, súlyosabbak az engem megállásra késztető gátak.
A legnagyobb akadály? Még nem látom tisztán, pedig ha tudnám, átugorhatnám,
megkerülhetném, legyőzhetném.
Egyelőre itt ülök. Megrekedten. Félúton várakozva.
Megálló
Állok a nem túl népes buszmegállóban, figyelem azt a pár embert, aki itt
lézeng. Anyuka két kisgyerekkel. Látszólag egyedülálló, de legjobb esetben is
társas magányban élő; roskadozó vállain az összes felelősség. Hozzám közelebb
öltönyös, aktatáskás fiatal férfi, épp hogy elmúlt tinédzser. Szinte
másodpercenként az órájára pillant, pedig biztos nem a gyorsan tovaröppenő idő
foglalkoztatja, inkább saját fontosságát igyekszik hangsúlyozni ezzel az
idegrángásszerű mozdulatsorral. Az mondjuk tagadhatatlan tény, hogy a karóra
impozáns, bugyileugratósan hat egy bizonyos női rétegre. A fickó amolyan
manager forma, de legalábbis nagyon annak akar tűnni.
Begördül egy busz a padka mellé, a felpúposodott, forró aszfaltra – nem az
én buszom.
A sarkon loholva kifordul egy férfi: erős negyvenes, jellegtelen,
pillanatok alatt elfelejthető külsejű. Nehézkesen fut felénk, és ahogy épp a
sötétkék nyolckerekű mellé ér, a vezető becsukja az ajtót, és folytatja percre
pontos útját. A férfi nem dühöng, nem szitkozódik, csak – szinte rezignáltan –
néz a távolodó busz után. Valószínűleg hozzászokott már a nehéz élet által
rámért kudarcokhoz, a „semmi sem sikerül” érzés nem újdonság számára. Csak
csendesen tűri a csapásokat, amik ellen, úgy gondolja, tehetetlen.
Elénk fékez a következő busz, meleg, poros levegőt lebbent ránk. Az én
járatom.
Miközben leülök a legelső egyes ülésre, elgondolkodom: engem vajon
milyennek látnak az emberek?
Pozitív, mosolygós, kissé (eléggé!) szeleburdi csajszi, élettől ragyogó
tekintettel. Legtöbbször. Máskor aggódó, vagy mélyen elgondolkodó. Olykor el
nem sírt könnycseppektől csillog a szemem, néha el is hullajtom őket. Sokszor
elvarázsolódok, mintha bűbájt bocsátana rám egy nem evilági csodalény. És a
megszállottság sem áll távol tőlem.
Vajon ebből mennyi látszik ki a külvilág számára? Mi van rám írva ordító,
neonfényes betűkkel, és mi maradt bennem, még belül is láthatatlanul? Valaki
egyszer elolvassa majd ezt a teleírt, nehezen emészthető könyvet, ami nem épp egy
habkönnyű, nyári olvasmány? Lesz olyan férfi, aki nem ijed meg már a borító és
a vaskos gerinc láttán? Aki akarja ismerni, tudni a bennem rejtőző, eltemetett
titkokat?
Úton
Elképedten állok magam előtt…
Miért is? Hiszen tudnom kéne, mi lakozik bennem. Tudnom kéne, mi az, ami
lassan, észrevétlenül felfal belül – összezúzza szívemet, lelkemet.
A hiányod; amire eddig úgy gondoltam, mint édes várakozásra, mostanra
keserű étekké vált. Már nem lakatnak jól a vágyak, üresen kong bennem az
elképzelt jövő.
Némán figyelem a vörös-sárga tájat, a leveleiket hullajtó fákat. A
kezemben olvasatlanul pihen a könyv; csak rád tudok most gondolni. Szavaid
idegen dallama a fülemben visszhangzik, szelíd szemed jól ismert kéksége az
elmúlt nyár egét idézi elém. Bár csak az álmaimban látom azt a szikrázó kéket.
Magamba nézek, és szinte arcon csap a fájdalom, amiről eddig igyekeztem
tudomást sem venni.
Hol vagy? Hol vagyok én?
Végtelennek tűnő tér választ el minket, és csak reménykedhetek, hogy ez a
gyötrelmes időszak nem öli meg képzelt-szerelmünket: te nem találsz meg engem
valaki másban – csak vakfoltos tükörkép lenne –, az én lelkem nem kövül meg,
mint az elfeledett csigaház az idő tengerében.
Annyiszor kívántalak magam mellé, hogy olykor már kételkedek, az égiek tényleg
figyelik-e a hullócsillagoknak suttogott óhajokat, a kihunyó gyertyaláng
vágyakkal teli, utolsó lobbanását…
A hűvös őszi szél a fölém magasodó óriások közt táncol, végigsimít ég
felé nyújtott karjaikon, keringőbe hívja haldokló leveleiket. Kócos hajamba
fújja az elmúlással teli, nehéz illatot.
A kimerült Nap vánszorogva hagyja el az égboltot, bordóvá, arannyá festve
a messze gyülekező, lomha felhőket; fölöttük már az éjszaka kékje sötétlik.
Fázósan húzom össze magamon a pulóverem, miközben hazafelé indulok.
Talpam alatt a puha fű néma, a narancssárga kavicsok koppanva ugranak szét;
mikor a szürke aszfaltra érek, az avar száraz roppanása kíséri lépteimet. A megtörő
levelek zaja is téged juttat eszembe – már meg sem lepődök, hisz minden
pillanatomban benne élsz.
A folyton feltámadó fuvallat arcomra csípi az est hűs pírját, kezem
fázósan megreszket. Az erősödő zúgásban hallani vélem ki nem mondott kétségeim
elszabadult üvöltését: mint megveszett falka, csaholnak fejemben. Elérlek
valaha? Elég jó vagyok neked? Te olyan leszel, amilyennek vágylak?
Aztán elnémul a süvöltés, lecsendesedik az élet, s én folytatom utamat.
Hová? Talán feléd; boldogságunk mezsgyéjére. Még mindig ezt remélem.
Magamhoz hívom a pusztuláson tort ülő időt, hordja ki belőlem, amire már
nincs szükségem. Vigye csak a szél! Elgondolok minden kétséget, és engedem,
szálljon messzire tőlem!
Végállomás
Némán sétálok ebben a hihetetlen, számomra még szokatlan, őrült időben.
Az oszlopokat, kukákat kerülgetve az arcomon legördülő nedvességet figyelem:
nagy része eső – hűvös, csípős, ahogy a bőrömnek ütődik a sok apró csepp; kis
része könny – boldog érzések.
Megérkeztem.
Még nem tudom, hová. Lehet, hogy ez a végállomás. Vagy csak egy újabb
átszállási lehetőség. Mindegy is, ha már így esett, hogy menni kellett,
igyekszem kiélvezni, amit kapok. Megélni minden pillanatot, magamba szívni az
új élményeket, mint ezt a párás-nehéz, hideg levegőt.
A napközben nyüzsgő város még az igazak álmát alussza, csak pár kirakat
mögött villog az aranyló ünnepi fény – megannyi táncoló, eltévedt
szentjánosbogár. És én bolyongok az üres, latyakos utcákon, mint álmatlan
kísértet.
Nézem, lelkembe olvasztom az üveg mögé zárt, szétlobbanó tündöklést,
megpróbálok én magam is ünnepi szikrázássá válni, meleg, csendes gyertyalánggá.
A köd lassacskán bekúszik a ruhám alá, körbefonja, borzongatja bőröm, de
a szívemet nem képes lehűteni. Megszerettem ezt a sejtelmes homályt.
Egy sötétlő utazási iroda mellett elhaladva eszembe jut, milyen gyakran
mondogattam: egy nap elhagyom a várost.
Végül nemcsak a várost cseréltem le, az országot is. Vele együtt egy rég
levedlett életet.
_@/"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése