Égi lámpás - Novella

Kedves Olvasni vágyók!



Hoztam nektek egy régebbi novellát, ami még nyáron készült az Aposztróf Kiadó pályázatára, de a kötetbe végül a másik művem került be.
Ez az eredeti, hosszabb verzió (a pályázatra kissé le kellett rövidítenem - fránya terjedelmi korlátok...), és valós esemény inspirálta. :)



Jó olvasást hozzá! És ha tetszett, nyugodtan hagyjatok véleményt! :)

Égi lámpás

Ádám egykedvűen nézte az ünnepien feldíszített, hófehér asztal körül összegyűlt, izgatottan csevegő vendégsereget. Semmi, de semmi hangulata nem volt most ehhez: szmokingban parádézni, jó képet vágni a dilis játékokhoz meg az ötpercenkénti pohárkocogtatáshoz, mert egy buzgó rokon látni kívánja a boldogan csókolózó ifjú párt. Nagyon unta. Ráadásul, ahogy leszállt az este és a vendégek egyre többet fogyasztottak a habzóborból, csak még rosszabb lett az egész.

Szerencsére lassacskán véget ér ez a felhajtás, elhajóznak a szerelmesek, és két hétig nem kell látnia őket. Addigra minden visszazökken a régi, megszokott kerékvágásba, ő is visszatuszkolja kesergő szívét a sérthetetlenség látszata mögé.

Ahogy a fehér csipkés, égkék szaténszalagos, az ő ízlésének túlontúl cukros-romantikus dekorációt szemlélte, érezte, hogy valaki őt bámulja. Azonnal tudta, ki az: csak egy bizonyos zöld szempár képes ilyen elemi erővel, ilyen vesébe látóan nézni, hogy azt még készakarva se lehessen figyelmen kívül hagyni.

A nőre pillantott, ajka fanyar félmosolyra húzódott. Lili mesei szépségként tündökölt élete nagy napján, és nem csak kívül. A boldogság rózsás pírt és bájos mosolyt csalt arcára, ahogy hófehér, hatalmas szoknyás ruhájában a vendégek között forgolódott. Meg tudta érteni a bátyját, hogy őt választotta, azt viszont nem, miért kellett elvennie ahhoz, hogy kiteljesedjen szerelmük. Neki e nélkül is maximálisan teljesnek tűntek.

Az ifjú asszony kérdőn felvonta vékony szemöldökét, mire Ádám lustán megrázta a fejét. A nő sóhajtott, és elindult felé.

– Miért kéreted magad már megint? – kérdezte lágyan csengő hangon, mikor mellé ért.

– Nem kéretem magam – tiltakozott a férfi.  – Csak nem hiszem, hogy pont az én pozitív, boldogsággal teli jókívánságomra lenne szükségetek.

– Ugyan már! – legyintett Lili. – Tudom, hogy valahol mélyen belül ott él még a romantikus éned, akit anno megismertem.

– Tévedsz.

Válaszul csak egy nagyon csúnya pillantást kapott.

– Mi van, öcskös, máris inzultálod újdonsült sógornődet? – lépett oda hozzájuk az ifjú férj, és lendületesen lapockán veregette testvérét.

– Talán pont fordítva! – méltatlankodott Ádám, s közben nem kerülte el figyelmét a friss házasok aggodalmas, féltő pillantása. – Még most kéne betörnöd.

– Áh, az én kis musztángom megszelídíthetetlen – nevetett Gergő felszabadultan, és magához húzta szerelmét.

Ádám tűnődve nézte őket: a nő egyébkor megzabolázhatatlan, dús, barna haja most vaskos, de rendezett kontyban tekergőzött, az összhatást csak szépítette az arca, nyaka körül szálldosó, vállára lebbenő pár tincs, ami a nap folyamán Gergő arcszőrzetének segítségével kiszökött a szoros csat-rengeteg alól. A férfi még a nagy nap tiszteletére sem volt hajlandó megválni rövid szakállától. Lili férje széles vállára támasztotta állát; a durván tíz centis sarkakkal már majdnem elérte sógora magasságát, de Gergő még így is fél fejjel tornyosult fölé. Ádám a törékeny kis nőre gondolt, aki mindig úgy festett közöttük, mint egy aprócska tündér, ahogy gyakran szólította is. Szíve belesajdult az emlékbe.

A kék és a zöld szempár összevillant, mint két ragyogó, egymásra kacsintó égkő.

– Ha nem írsz nekünk valami szépet arra az igencsak drága lámpásra – kezdte bátyja –, akkor a nászút alatt minden este felhívlak, és részletesen elmesélem, mivel töltöttük szerelmetes napunkat.

Ádám egy percig hősiesen állta testvére komoly, kemény pillantását, aztán lemondóan sóhajtott egyet. Túl jól ismerték egymást: tudta, hogy képes rá, tényleg megteszi, ha nem jár a kedvükben.

– Jó, de ne számítsatok romantikus kisregényre, kényszer hatása alatt cselekszem.

– Nekem a végeredmény fontos, nem a te jószándékod – vigyorgott rá győzelemittasan Lili, és a többi vendég felé tolta.

A rumlisnak tetsző asztalnál széles mosolyú fiatal lány fogadta.

– Segíthetek a lámpással? – nyújtott felé egy fehér, még összehajtott lampiont.

– Azt hiszem, elboldogulok vele.

A lány, miután kezébe nyomott még egy fekete filcet is, magára hagyta, hogy egy másik, kissé már ittasabb úrnak segédkezzen.

Ádám elgondolkodva forgatta a vastag tollat, majd vigyázva felírta egyszerű, de sokatmondó üzenetét a rizspapírra: „Legyetek olyan végtelenül boldogok, amilyen én lehettem volna Vele…

Ádám”

Ez az egyetlen mondat elindította benne az emlékezés végeláthatatlan lavináját. A vidám, szerelemmel teli emlékeket furcsán fakónak látta, elhalványították őket az elválás keserű, fájdalmas percei-órái. Tudta, hogy a nő nagy esküvőről, világraszóló lakodalomról ábrándozik, míg ő egy szűk körű, családias kézfogót is sokallt volna. Mit számít egy darab papír, ha két ember igazán szereti egymást? – hangoztatta úton-útfélen. Ilyenkor a nő mindig csak félrenézett, mintha nem akarná hallani a házasságot elutasító szavait.

Sosem veszekedtek emiatt; egyszerűen csak figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy gyökeresen ellentéteset akarnak. Egészen addig, míg Ádámnak fel nem tűnt, hogy szerelme szürkéskék szemében megkopott a csillogás, hogy vidám csicsergését olykor mély hallgatás váltja fel. Ekkor döntött: a nő megérdemli vágyai teljesülését, így inkább elhagyta, hogy valaki más valóra válthassa álmait, amire ő képtelen. Eltaszította, elkergette magától.

Később, hetek múltán, mikor a mellkasában sajgó fájdalom még mindig nem akart enyhülni, rájött, mekkorát hibázott. De már túl késő volt bármit tenni, összetört, szétzúzott szerelmüket nem javíthatta meg. Hibája – úgy gondolta – jóvátehetetlen. Így maradt a magány és a nem tompuló gyötrelem a szívében.

Keserű emlékezésének mellé lépő bátyja vetett véget. Gergő, miközben közösen széthajtották a lámpást, elolvasta a mélabús üzenetet. Megveregette öccse széles vállát, és szólásra nyitotta száját, de Ádám hevesen megrázta fejét.

– Ez a nap nem rólam szól. Majd ha hazajöttetek, ápolhatjátok a lelkem.

– Rendben, de akkor nem úszod meg! Na, gyere, engedjük el ezeket a szép kívánságokat!

A két testvér csatlakozott az izgatott násznéphez. Meggyújtották a különleges kis mécseseket, amik magasba röpítik a hatalmas lampionokat.

Legelőször az ifjú pár szívekkel díszített lámpása indult égi útjára, majd sorra a többi fényesen világító rizspapíros is csatlakozott hozzá. Az ajkakról halkan szálltak fel a reményteli kívánságok.

– Legyetek boldogok…

*

– Anya, gyere már! – hasított végig Dorka hangja a házon.

– Jól van, türelem! – kiáltott vissza Ágota a konyha ajtajából. – Nem potyognak csillagok az égről.

– Dehogynem! Épp azt akarom látni!

– Na, itt vagyok már, csak hoztam egy kis nasit – emelte meg az idősebb, sötét hajú nő a kezében tartott, pattogatott kukoricával teli tálat.

– Szuper, hadd hízzon a fenekünk.

– Majd holnap nem eszünk.

– Aha, persze – kacagott a lány, miközben kiléptek a sötét kertbe. Elhelyezkedtek a műanyag kerti székekben, magukra terítettek egy vastag plédet. – Oké, essetek, csillagok! – szólt az égre nézve, és várta, hogy odafent teljesítsék parancsát.

Mindketten elcsendesedtek, cikázó pillantásokkal kémlelték a sötét űrt a világ felett.

– Ott egy! – kapta balra a fejét Ágota. – Repülő…

– Mit röpködnek ezek itt ilyenkor? – méltatlankodott komolytalanul Dorka. – Az viszont… Mi a csuda az? – mutatott a másik irányba.

– Nem repülő, nem csillag – foglalta össze a nő. – De akkor…?

– Lámpások!? – vágott a szavába a lánya.

Nézték az egyre magasabbra emelkedő fénypötty rengeteget.

– De miért?

– Nem tudom – rántotta meg vállát Dorka, aztán rövidnadrágja zsebéből előkapta telefonját. Megpróbálta egyszerre nyomkodni a készüléket és bámulni a szokatlan jelenséget. – Azt írja: „az égi lámpás keleten máig élő hagyomány; a lámpásokba az eleresztéskor belesuttogják a kívánságokat, melyek valóra válnak.” Esküvőkön is szélnek szoktak ereszteni párat, mert elviszi a rosszat, a bánatot. – Letette mobilját, és a messze szárnyaló lampionokat nézte. – Nagyon szépek.

– Az biztos, hogy nem mindennapi látvány – bólintott anyja.

A köréjük fonódó varázsos hangulat elnémította őket egy időre, közben az aranyló pontocskák egyre kisebbé zsugorodtak, eltávolodtak tőlük.

Dorka újra a fekete eget kezdte figyelni, hátha meglátja az áhított hullócsillagot. De egészen mást vett észre.

– Nézd csak, anya! Az is egy lámpás lehet?

– Annak tűnik. Lemaradt a többiektől.

– Milyen szomorú! Egy elkóborolt, magányos lámpácska – sóhajtott álmodozva. – Vajon vele mit kívánhattak?

– Biztos valami nagyon súlyosat – kuncogott Ágota.

A következő pillanatban egy fellobbanó meteor hasított keresztül a sötétségen.

– Oh, ez az volt?

– Igen, kívánj!

Csak magában, ott is igen halkan suttogta el óhaját: Bárcsak még mindig szeretne!

Másnap délelőtt, mikor falatnyi shortjában és bikinijében napozni indult a kertbe, megdöbbentő látvány fogadta: a régen vágott fűben egy méretes, meggyűrt, fehér ejtőernyőhöz hasonlító dolog hevert. 

Ahogy felemelte, rögtön észrevette a kusza, ijesztően ismerős betűket. Elolvasta a panaszos mondatot, a szívét megdobogtató nevet. Egyáltalán nem biztos, hogy Ő az! – győzködte magát, de amint megfordította a lehullott lámpást, feltűnt a kecses, nőies írás, mely tudatta, hogy a megtalált üzenetet kinek és hová lehet visszajuttatni.

Gondolkodás, mérlegelés nélkül visszarohant a házba, felkapta az első keze ügyébe kerülő pólót, és a bejárathoz vágtatott.

– Anya, el kell mennem! – kiáltott vissza, mialatt a zárral vacakolt. – Majd elmagyarázom! – Hangosan, hevesen húzta be maga után az ajtót, és kocsijába pattanva, padlógázzal indított.

Ágota értetlenül bámult utána, míg meg nem találta a kertben landolt, megtépázott lámpást.

Dorka rekordidő alatt ért át a város másik felébe, a jól ismert társasház elé. Ahogy leállította az apró, meggypiros autót, az ő lendülete is elfogyott. Félve bámulta a széles, kovácsoltvas kaput, az egyforma, szürke kis csengőket. A szemébe gyűlő könnycseppek, a felvillanó emlékek elmosták a képet.

Látta maga előtt a férfi égkék, derűs tekintetét, a szája sarkában megjelenő nevető-görbéket, magas, izmos termetét. Máig nem tudta, miért szakított vele igazából, bár volt egy-két halvány sejtése, és azt biztosan érezte, hogy anno, azon a boldogtalan napon hazudott neki. Magában egyetlen, mindennél fontosabb kérdést fogalmazott meg.

Mély levegőt véve kiszállt a kocsiból. A kapuban pont kapóra jött neki egy távozó lakó, aztán a férfi lakása előtt megállva megnyomta a csengőt, és fogait összeszorítva kényszerítette maradásra magát.

Az ajtó sokára tárult csak fel, Ádám fáradtan mérte végig látogatóját. Mikor felfogta, kit lát, azonnal kiröppent az álom a szeméből.

Percekig nézték egymást némán, áhítatosan. A rájuk telepedett feszült csendet Dorka törte meg.

– Szeretsz még? – kérdezte egyszerűen, és a lampion letépett darabját a férfi kezébe nyomta.

Ádám széthajtotta a fehér rizspapírt, elmosolyodott. A nő szemébe nézve válaszolt:

– Szeretlek. 

_@/"