Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2012. február 15., szerda

Gyorshír - "Újévi fogadalom" pályázat eredményhirdetése



Sziasztok!


Megszületett az "Újévi fogadalom" pályázat eredménye, és a novellám (a Pokoli fogadalmak) 3. helyezett lett. :)))





Nagyon-nagyon örülök neki, mert most ez megint egy + visszajelzés, hogy talán nem véletlen, hogy ezt csinálom, és talán tényleg ezt KELL csinálnom. :)


A bronz helyezett novellát egyelőre csak a pályázatot kiíró blogon lehet olvasni, ITT, ugyanis most még (a nyeremény részeként) vár rá(nk) egy komoly végső szerkesztői munka (már előre várom, hogy milyen lesz...), és utána még terveim vannak a művel. :)


Véleményt hagyni itt is, ott is lehet, ha van kedvetek. :)



Mindenkinek további szép havas farsangos-hónapot! :)


Stigu












_@/"

2012. február 14., kedd

Vérvörös Szerelem - 2. Vadászat



Sziasztok!


Egy éve került fel a mini-történet 1. része, azt hiszem, épp itt az ideje, hogy felkerüljön a második. :)

Jó Valentin-napi olvasást mindenkinek!


!!FONTOS!! Erre a részre is vonatkozik, hogy a következő (és egyben utolsó) részt akkor teszem fel, ha összejön a 10 komment (vagy legkésőbb jövő ilyenkor).


Az első részt ITT lehet elolvasni, ha lemaradtatok volna róla. :)





Vérvörös Szerelem 




2. Vadászat 








Másnap Victoria késő délelőtt keveredett csak ki a puha, meleg ágyból. Ráérősen felöltözött, és épp csak leért a közös ebédre.
Mosolytalanul köszöntötte családját.
– Szép napot mindenkinek!
Az apja felnézett a tányérjából, és elakadt a lélegzete.
– Te már megint milyen hacukát viselsz?! – kérdezte felháborodva.

Victoria értetlenül pillantott végig magán; ő nem talált semmi kivetnivalót a ruháján.
– Ebéd után kilovagolok. Ez a megfelelő öltözék hozzá – felelte könnyedén, miközben leült az asztalhoz.
– De hisz nadrág van rajtad. Ha valaki meglát így… – folytatta az idős férfi a méltatlankodást.
– Senki nem fog meglátni – tiltakozott a lány. – Szoknyában nem lehet rendesen lovagolni.
– Talán ha női nyeregben ülnél végre.
– Női nyeregben nem tudok olyan gyorsan vágtázni – válaszolta vissza. – Jaj, apám, beletörődhetnél már, hogy én így szeretem. A lassú poroszkálgatásnak szerte a birtokon semmi értelme. Ha már lóra ülök, hadd élvezzem!

Az apja bosszúsan felsóhajtott, miközben megdörzsölte a homlokán egyre mélyülő ráncokat, aztán inkább nem szólt semmit. Tisztában volt vele, hogy úgysem tudja lebeszélni lányát a szeszélyeiről.

Victoria, miután befejezték a hosszadalmas és unalmas étkezést, az istállóba sietett, hogy felnyergelje kedvenc lovát. Árnyék, a szürke kanca jól látható izgalommal várta, hogy újra kilovagolhasson gazdájával a hátán.
A lány saját kezűleg tette fel rá a nyerget, helyezte szájába a zablát; ez a szertartás is hozzájárult szoros, bensőséges kapcsolatukhoz. Aztán könnyedén felpattant a hatalmas állat hátára, és rögtön gyors ügetésbe kezdtek.
Amint beértek a fák közötti ösvényre, a lány vágtába ugratott. A testük szinte összeolvadt, ahogy egyre sebesebb iramban rohantak. Victoria imádta ezt az érzést, mikor egyetlen, együtt lélegző lényként száguldanak a végtelen természetben, ahol senki nem zargatja őket.

Mindeközben nem tűnhetett fel neki, hogy a magas fák sűrű, zöld lombja közül a világosbarna hajú férfi végig nyomon követi őket. Ágról ágra haladt előttük, folyamatosan figyelve vad szárnyalásukat.
Lenyűgözte a lány merészsége, az ügyessége, ahogy irányítja lovát, a teste ruganyos, határozott mozgása, az a kecsesség, ami végig áradt belőle. A vágya, hogy bárhogy is, de a saját részévé tegye, egyre csak nőtt benne. Viszont nem akarta elsietni; a vadászat minden egyes pillanatát ki akarta élvezni.
Kivárta, amíg kicsit lassítanak, és lejjebb ereszkedett az ágakon. Tudta, hogy a ló hamarosan érezni fogja a jelenlétét és feléled benne a menekülési ösztön.

Így is lett. A kanca megtorpant egy századmásodpercre – olyan rövid időre, hogy Victoria észre sem vette –, majd mikor sejteni kezdte, hogy mivel áll szemben, a félelemtől meghűlt a vér az ereiben. Felnyerített, és váratlanul a két hátsó lábára ágaskodott. Victoriát felkészületlenül érte a mozdulat; esélye sem volt rá, hogy a ló hátán tudjon maradni.
Érezte, ahogy lerepül róla és a kemény talajnak csapódik a háta.
Miután földet ért, pár pillanatig levegő után kapkodott, aztán összeszedte magát, és megpróbált felülni. Mikor sikerült neki, még épp láthatta a szürke villanást eltűnni az ösvény kanyarulatában.
Fájdalmasan felsóhajtott, majd óvatosan megpróbált felkelni.

– Nem esett baja? – hallotta meg az aggodalmas, de hűvösen csengő hangot a fák közül. Gyorsan odakapta a fejét. A fiatal férfi féloldalas mosollyal az arcán lépett hozzá, és felé nyújtotta egyik kezét. – Elég nagyot esett.
Victoria elfogadta a felajánlott jobbot, és a segítségével felállt a földről. Még a kesztyűje anyagán keresztül is érezte, milyen hideg a férfi keze.
Vigyázva megmozgatta a végtagjait és a fejét, hogy ellenőrizze az esetleges sérüléseket.
– Azt hiszem, jól vagyok. Semmim nem fáj az indokoltnál jobban.

Aztán a lány várakozásteljesen ránézett; hiába volt éles a nyelve, hiába vitte véghez a saját akaratát, a belénevelt illem mégis megmaradt.
A férfi észrevette türelmes pillantását, közelebb lépett, majd lágyan, alig észrevehetően meghajtotta a fejét.
– A nevem James – mutatkozott be udvariasan, majd hűvös csókot lehelt a felkínált kézfejre. Közben mélyen beszívta a bőréből áradó bódító illatot.
– Victoria – rebegte válaszul a másik. A férfi olyan hatással volt rá, mint eddig soha senki. Érezte, hogy ő más, mint a többiek; ő nem hódolna be neki egyetlen szavára, hanem nemes, elszánt ellenfele lehetne, akivel élvezet a harc minden pillanata.

Ahogy James felemelte a tekintetét és a szemébe nézett, úgy tűnt, mintha megállt volna a Föld a forgásában. Az ónix szemek olyan sötéten tündököltek, mint a csillagtalan, fekete éjszaka; megbabonázta izzó ragyogásuk.
Csak akkor szakadt ki a bűvöletből, mikor a férfi újra megszólalt.
– Örvendek a találkozásnak! – mondta rekedtes hangon, s közben tétovázva elengedte a kezét.
– Én is – felelte, most már magabiztosabban. – Még nem láttam a társaságban. Most költözött errefelé? – kérdezte, miközben észrevétlenül próbálta tanulmányozni.
Elsőre feltűnt neki a rövidre vágott haja, és a kicsit kopottas öltözete, de még ezek ellenére is előkelően festett a maga módján. A vad, erős kisugárzása ellenállhatatlanul vonzóvá tette.

– Csak átutazóban vagyok – válaszolta, miközben elcsodálkozott a lány reakcióján. Az emberek, akárcsak az állatok, megérzik a belőle áradó figyelmeztetést, feléled a túlélőösztönük és gyorsan menekülőre fogják.
De Victoria, úgy tűnt, nem akarja megadni neki az élvezetet, hogy üldözőbe vehesse. Nem úgy viselkedett, mint a prédái szoktak. Mintha egy kis mezei nyúl szembeszállna a rá vadászó rókával. Hiábavaló küzdelem.

A lány tekintete továbbsiklott rajta, és végül megállapodott a férfi fedetlen, vékony földréteggel borított lábfején. Hitetlenkedve emelte fel újra a pillantását a hófehér arcára.
– Miért nem visel cipőt?

James pár szívdobbanásnyi ideig nem adott választ a csodálkozó kérdésre.
Kiélvezte a lágy, dallamos hangja utolsó, emberi fül számára észlelhetetlen rezdüléseit. Az idők végezetéig el tudta volna hallgatni a finom tónusú szavakat, amik elhagyták a hússzínű, telt ajkakat.
Egyre jobban és jobban elvarázsolta a lány. Olyan érzések kezdtek ébredezni benne, melyeket még soha nem tapasztalt. Már nem csak a zsákmányt látta benne; abban nem volt biztos, hogy pontosan mit, de többet jelentett egyszerű ebédnél.
– Szeretem érezni az anyaföldet a talpam alatt – mondta egyszerűen.

Victoria nagyot nyelt, miközben a szívverése felgyorsult az elméjébe tóduló képtől. A képzeletében felsejlő jelenetben ő a meztelen háta alatt érezte az egyenetlent talajt.
Rózsás pír öntötte el az arcát az érzéki víziótól.
James figyelte a teste heves válaszát a szavaira, és újra feléledt benne a vérszomj, erősebben, mint eddig. Közelebb lépett hozzá, és ettől még intenzívebben hatott rá a csábító, bársonyos illat. Jéghideg ujjaival végigsimított az álla puha vonalán, majd a tarkójára csúsztatta kezét, amitől a lány borzongva felsóhajtott. Belélegezte édes leheletét, mialatt a szikrázó zöld tekintetébe fúrta a sajátját.
A szája Victoria tejfehér nyaka felé mozdult, de a pillanat varázsa szertefoszlott, ahogy felfigyelt a távoli patkódobogásra.
Két ló ügetett feléjük sebes iramban, de ezt a lány még nem hallhatta.

Olyan hirtelen engedte el és lépett hátra, hogy Victoria megbillent, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát. Kérdő tekintettel meredt a férfira, azonban nem kapott választ.
Hosszan bámulták egymást, majd a lány is meghallotta a lovakat, és odakapta a fejét. Az út végén az egyik lovászt és a saját kancáját pillantotta meg.

Visszanézett Jamesre, de a férfi már nem volt sehol. Izgatottan kémlelt körbe maga körül, ám a másik úgy eltűnt, mintha nem is valóság lett volna.
Elgondolkodott, hogy talán beverte a fejét, mikor földet ért, és csak káprázat volt az egész.

A lovas melléért, és fürgén lepattant a nyeregből.
– Victoria kisasszony, jól van? Árnyék kegyed nélkül kószált a birtokon.
– Semmi bajom – felelte kábán, még mindig a történtek hatása alatt, majd a felé nyújtott kantárért nyúlt.


Este, a szobája ablakánál állva sem merte volna biztosra mondani, hogy a délutáni találkozás tényleg valóság volt.
Közben a szomszédos fa ágáról a férfi komoly, magvas gondolatokkal a fejében figyelte, ahogy a lány megborzong az éjszakai, hűs szellőtől. Éppen úgy, mint az ő érintésétől pár órával korábban. Nem tudta, mit tegyen ezzel a vörös hajú démonnal, aki annyira elbűvölte, és akit annyira kívánt.

 







Előzetes a következő fejezetből: 

"James egész nap árnyékként, észrevétlenül követte mindenhová. Rá akart jönni, hogy mit érez, hogy aztán eldönthesse, mi legyen a következő lépése. Mit tegyen vele…
Nézte Victoriát, ahogy a háta hófehér, szeplős bőre elő-előbukkan a csillogó víztükör alól, a vörös, nedvességtől elsötétült haját, a teste lágy, finom íveit, melyek hívogatták, hogy kóstoljon beléjük"











_@/"

2012. február 8., szerda

Gyorshír - "Újévi fogadalom" pályázati novella (Pokoli fogadalmak)



Sziasztok!


Így nagyon késő este csak egy minihírrel jövök:

A Csupán szavak, amiket suttog a szél blogra felkerült az "Újévi fogadalom" c. pályázatra készült novellám (Pokoli fogadalmak) és a zsűri véleménye. :)

Ide, a blogra egyelőre nem kerül fel, mert még terveim vannak vele, de a pályázat blogján (ITT!!) elolvashatjátok, véleményezhetitek.


Jó olvasást (ezeken a téli, jéghideg napokon úgysem lehet/érdemes mást csinálni), és ha úgy engedi időtök, kedvetek, hagyjatok nyomot magatok után. :)


P: Stigu










_@/"