2014. december 24., szerda
Árnyvadász fanfictionök - Gyűjtőposzt
Kedves Mindenki!
Először is: NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDEN OLVASÓMNAK! :)
Aki nyomon követ a facebookon, az biztos látta, hogy az elmúlt szűk 2 hétben egy kis adventi játék jóvoltából elég sok általam írt Végzet Ereklyéi - Pokoli Szerkezetek fanfictiont osztottam meg veletek.
Gondoltam, hogy egy bejegyzésben összegyűjtöm nektek a linkeket, hogy ha elolvasnátok/újraolvasnátok őket. :)
"Ott találkozunk, James Carstairs" - Jem és Will a túlparton
Az én kissé furcsa elképzelésem Jem és Will újra-találkozásáról. Hercegnő SPOILER!!!
http://www.vegzetereklyei.net/2014/12/sziasztok-mondtam-hogy-will-jem-tema.html
Új rúna születik
Eléggé sokat mondó a címe - Clarynek szüksége van egy új rúnára, hogy megmentsen egy számára nagyon fontos embert. Mennyei Tűz Városa SPOILER!!!
http://www.vegzetereklyei.net/2014/12/sziasztok-nyiri-eszter-stigu-ujabb.html
"Mégpedig három okból..." - Ha két sorozat összefut
Két kedvenc könyves univerzumom találkozik ebben a fanfictionben; Peeta, Alec és egy kis pite... :) Minimális Mennyei Tűz Városa SPOILERt és (remélehetőleg) egy kicsit több humort tartalmaz. :)
http://www.vegzetereklyei.net/2014/12/12-nap-karacsony-6-nap-ha-ket-sorozat_18.html
Isabelle búcsúja - Gyászoljunk együtt!
Izzy végső (?) búcsút vesz elvesztett szerelmétől. Durva Mennyei Tűz Városa SPOILER!!
http://www.vegzetereklyei.net/2014/12/12-nap-karacsony-9-nap-gyaszoljunk_21.html
Ha az Árnyvadászok szülők lesznek...
Egy kis bepillantás kedvenc Árnyvadászaim jövőjébe. Vigyázat! Erős Mennyei Tűz Városa SPOILER!!
http://www.vegzetereklyei.net/2014/12/12-nap-karacsony-10-nap-ha-az_23.html
A vámpír, a mondén és a leendő árnyvadász - Kedvenc páros
Egyik kedvenc párosom, Izzy és Simon egy igen intim pillanatát örökítettem meg ebben a novellában.
18-AS KARIKÁS, és elég komoly Mennyei Tűz Városa SPOILER!!
http://www.vegzetereklyei.net/2014/12/12-nap-karacsony-11-nap-kedvenc-paros_23.html
Az ígéretek karácsonya - Karácsony az Árnyvadászoknál
A Végzet Ereklyéiből megismert ifjú Árnyvadászok első igazi, békés karácsonya, sok-sok ígérettel. :)
Mennyei Tűz Városa SPOILER!!
http://www.vegzetereklyei.net/2014/12/12-nap-karacsony-12-nap-karacsony-az_24.html
Jó olvasást mindenkinek, ami most kedvet kapott hozzá! :)
És további csodákban gazdag, békés, szeretetteljes ünnepet nektek! :)
Stigu
_@/"
2014. december 7., vasárnap
Szerencse fia "mese" Az én mesekönyvem honlapján
Kedves Olvasók!
Idén is küldtem egy "mesét" az Én mesekönyvem pályázatára (a mese eredetileg novella volt, de szerintem mesének is simán megállja a helyét - főleg, mert elég komoly és fontos üzenetet próbál közvetíteni, amit jó lenne, ha a mai gyerekek megtanulnának...).
A honlapon már olvasható a Szerencse fia: ITT!
Aki elolvasta, nyugodtan hagyhat véleményt, tetszett/nem tetszett 1-2 szót, bármit bárhol. :D
Illetve a pályázat kiírói várják (ismét) az ILLUSZTRÁCIÓKAT a mesékhez - akár az enyémhez, akár bármelyik másik meséhez, amelyik megtetszik nektek.
FEBRUÁR 01-IG lehet elküldeni a képeket, kizárólag elektronikus úton. A részleteket megtalálhatjátok a HONLAPON, ha kedvet kaptatok egy kis alkotáshoz.
További csodálatos telet, békés karácsonyi készülődést Mindekinek!! :)
Stigu
_@/"
2014. október 22., szerda
Dimenziók 5. pályázat és megjelenés (RENDELÉS) - ÉLETEM MARGÓJÁRÓL
Kedves Olvasók!
Régóta nem adtam hírt magamról, igyekszem most ezt bepótolni röviden! :)
Szóval hazaérkeztem New Yorkból, megvolt a dedikálás, a könyvbemutató, és pár hónap itthoni lazulás után újra nekivágtam a nagyvilágnak. A mostani úticél: LONDON :)
Egy hete itt vagyok már a cseppet sem ködös és esős (ellenben gyönyörű szép indián-nyaras) Londonban, ügyeket intézek, igyekszek berendezkedni stb, de már most úgy érzem, hogy új erőre fogok kapni, mihelyst minden kicsit elnyugszik körülöttem; hihetetlenül inspiráló ez a város... :D
Na, de a leglényeg: megszületett az Aposztróf Kiadó pályázatának eredménye, és bár idén nem lettem díjazott, az egyik novellám MEGJELENIK az új, "Dimenziók 5" című antológiában. Ja, a novella címe: ÉLETEM MARGÓJÁRÓL (egy újabb kis vallomás a mindennapjaimról).
A könyvbemutató november 16-án, vasárnap lesz; nem valószínű, hogy ott tudok lenni rajta, de addig még sok víz lefolyik a Temzén, meglátjuk. :)
FONTOS viszont, hogy rajtam keresztül megint olcsóbban, igen baráti 1500 FORINTos áron LEHET HOZZÁJUTNI a kötethez. Aki szeretne egyet hazavinni belőle, az JELEZZEN NEKEM itt vagy facebookon vagy e-mailben vagy twitteren vagy üzenetben vagy bárhogy LEGKÉSŐBB OKTÓBER 29-ig (szerda).
További szép esős/napos, hideg/meleg, levélhullós, vénasszonyos őszt mindenkinek (válasszátok ki a megfelelőt)! :D
Stigu
_@/"
2014. június 9., hétfő
Tündérles (mese) - eredeti, hosszú verzió
Kedves Mindenki!
Először is: KELLEMES PÜNKÖSDÖT! :)
Hazatértem a messzi tengeren túlról, úgyhogy most van egy kis időm, és arra gondoltam, elárasztalak titeket olvasnivalóval (úgyis mindjárt itt a könyvhét... ezen a hétvégén! :D ).
Legelsőnek egy már nem ismeretlen mesét hoztam, a Tündérlest, ami ősszel fog megjelenni az "Én mesém" mesekönyv-sorozat legújabb kötetében.
Ez most a hosszabb, eredeti verzió, amit a pályázatra 1 oldalasra kellett "vágnom" (az van fent a Kőrösi honlapján).
Jó olvasást hozzá! :)
Tündérles
Csenge és
Dorka kíváncsian leste a házilag összetákolt homokozón túli, sűrű bokrokat.
Egész délelőtt együtt játszottak, rohangáltak a kertben, majd ebéd után folytatták
a közös hancúrozást, míg el nem fáradtak.
Mindketten boldogak
és feldobottak voltak; hosszú ideje nem látták egymást, mióta Dorkáék vidékre
költöztek. Pedig réges-rég, még az óvoda kiscsoportjában elválaszthatatlan
barátnők lettek, aztán egy iskolába is mentek tovább. Épp kezdték volna a
harmadik osztályt, mikor Dorka apukáját vidékre helyezték, és a kislány pár nap
múlva már egy messzi kisvárosban, egy új iskolában lépkedett félősen a
tanévnyitóra. Azért jó barátnők maradtak, minden héten többször is hosszú
levelet írtak egymásnak, amiben még a legapróbb, legjelentéktelenebb történést
is elmesélték. Így telt el a tanév, végre nyár lett, és Dorka szülei
megengedték, hogy meglátogassa Csengét.
A két barátnő
késő délutánra igencsak elbágyadt, úgyhogy most jó időtöltésnek tűnt tündérekre
lesni, akik állítólag a sövényen túli erdőben éltek, bár Csenge még sosem látta
őket. Csak árulkodó nyomaikat hagyták olykor a kertben: parányi, sosem látott
színű virágok szirmait a fűben, különös, keszekusza mintákat a homokozó száraz,
puha homokjában, csilingelő kacajuk visszhangját a levegőben.
Néma csöndben,
szinte teljesen mozdulatlanul ültek az egyik nagy gesztenyefa törzsének dőlve,
és figyelték, ahogy a lassan alászálló nap vöröses-narancsos fénye misztikus árnyékokat
fest a barna ágak és zöld levelek közé.
Dorka
felnézett az egyre sötétedő, tiszta kék égboltra, aztán valami oda nem illő
villanást vett észre a szeme sarkából. Arra kapta a fejét, és mintha egy
ezüstös pillangót látott volna ellibbenni a fák között. Szótlanul megszorította
Csenge kezét, és tovább bámulta a helyet, ahol a pille eltűnt.
A barna
fatörzsek árnyékában most aranyszín fényfolt cikázott, mintha egy meggyújtott
kis lámpás repkedne a levegőben, de ahogy közelebb ért, látni lehetett a
csillogó szárnyakat, a kecses, táncos mozdulatokat.
Csenge és
Dorka egymásra nézett, majd a fűből felpattanva a ragyogó tündér után eredt.
Gyorsan szedték a lábaikat, hogy követni tudják a furcsa lényt. Egyre
sötétedett, és már mélyen bent jártak az erdőben, mikor kivilágított tisztás
nyílt előttük. A fák körül és a fűben milliónyi szentjánosbogár adta a fényt, a
felállított miniatűr asztaloknál pöttöm tündérek százai beszélgettek,
nevetgéltek.
Az egyik
ezüstszárnyú tündér, akinek hosszú, zöld ruháját mintha az erdő növényeiből,
leveleiből szőtték volna, feléjük fordult, és mosolyogva magához intette őket.
Dorka észrevette, hogy ezüstös hajában ékkövekkel kirakott korona tündököl.
Mikor megálltak előtte, csilingelő hangján megszólalt.
– Köszöntelek
titeket, kedves idegenek! Aurélia vagyok, az erdei tündérek királynője. Ha van
kedvetek, csatlakozzatok hozzánk. Mulatságot tartunk ennek a szép estének a
tiszteletére.
A két kislány
bólintott, mire a tündérek körülrepkedték őket, megnézték, megérintették
ruhájukat, hajukat, pirospozsgás arcukat. Felkacagtak, mikor Csenge
csiklandósan elnevette magát.
Késő estig
beszélgettek, játszottak, táncoltak, amíg a szentjánosbogarak fénye el nem
halványult, és felettük egyre több csillag gyúlt ki. Addigra már mindannyian
álmosan ücsörögtek a réten, néhány tündér a puha fűben szendergett. A királynő
kecsesen nyújtózkodva felállt, majd odalépett vendégeihez.
– Későre jár,
ideje hazaindulnotok.
A lányok
félősen pillantottak a sötét erdő felé.
– Csak
csukjátok be a szemeteket, és hamarabb hazaértek, mint ahogy a csillagfény a
földre ér.
Lehunyták
álmos pilláikat, és a következő pillanatban selymes, hűvös ujjak simítottak
végig az arcukon, homlokukon.
– Lányok, úgy
vélem, kényelmesebb lenne az ágyban aludni.
Ismét otthon
voltak, az ismerős kertben, hátuk a gesztenyefának vetve.
– Képzeld,
anya, találkoztunk a tündérekkel. Még a királynőjükkel is – mesélte Csenge
halkan. – Tényleg az erdőben élnek.
Édesanyja
elmosolyodott.
– Az egy
nagyon szép álom lehetett.
– Nem csak
álmodtam – jelentette ki a kislány határozottan.
– Rendben. De
inkább bent meséljétek el, mi történt, mert a szúnyogok megesznek minket
idekint.
Miközben a két
lány elindult anya után a ház felé, Dorka komolyan Csenge fülébe súgta:
– Én is
tündérekről álmodtam, szóval azt hiszem, nem csak álom volt. De ez legyen a mi
titkunk. És holnap is lessük meg őket!
_@/"
2014. május 20., kedd
Szó-kincs 2014 DEDIKÁLÁS a 85. Ünnepi Könyvhéten
Kedves Mindenki, Olvasók! :)
Még egyszer a közérdekű információ:
2014 JÚNIUS 14-ÉN, SZOMBATON Abyvel ismét DEDIKÁLJUK az Ünnepi Könyvhéten a megjelenő SZÓ-KINCS 2014 verses- és novelláskötetet.
A pontos időpont: 15.30 - 16.00-ig
A pontos helyszín: Vörösmarty tér - az APOSZTRÓF KIADÓ PAVILONJA (közelebbit még nem tudni)
Szeretettel várok mindenkit akár dedikáltatás céljából, akár beszélgetni, akár csak egy ölelésre... :D
Illetve a FACEBOOKon is lehet csatlakozni az eseményhez, ITT! :)
További gyönyörű májust mindenkinek (nekem ez a kedvenc hónapom...)! :)
Stigu
_@/"
2014. május 10., szombat
Szó-kincs 2014 KÖNYVRENDELÉS és DEDIKÁLÁS
Kedves Mindenki!
Ismételten megjelenik egy novellám a Szó-kincs idei antológiájában ("Az álmodó" címet viseli a mű).
Aki szeretne KEDVEZMÉNYESEN hozzájutni a kötethez, jóval olcsóbban az eredeti áránál, az nálam teheti fel a kezét MÁJUS 13-IG. A kedvezményes ár 1000 forintot takar kötetenként (ez a normális úton kb. kétszer ennyi lesz).
Szóval KEDDIG JELEZZEN, AKI SZERETNE.
A másik hír, hogy (mivel addigra épp hazatérek Amerikából és talán a jetlag is elmúlik,) Abyvel ismételten fogjuk dedikálni is a kötetet az ÜNNEPI KÖNYVHÉTEN - egészen pontosan 2014 JÚNIUS 14-ÉN, SZOMBATON 15.30-tól 16 ÓRÁIG az Aposztróf Kiadó pavilonjánál. Részleteket és a további dedikálókat a Kiadó honlapján tudjátok fellelni.
Mindenkit szeretettel várunk! És aki esetleg kötet nélkül érkezik, és nem szeretné megvenni, valószínűleg annak is tudunk dedikálni valamit.... Mint mindig :)
További szépségest tavaszt mindenkinek óceánon innen és óceánon túl! :)
Stiga
_@/"
2014. április 14., hétfő
Újabb megjelenő novella az idei Szó-kincsben
Kedves Mindenki!
Hadd dicsekedjek egy kicsit... :) Idén újra beválogatta egy novellámat az Aposztróf Kiadó a KÖNYVHÉTRE megjelenő novelláskötetébe, a SZÓ-KINCS 2014-be.
Nagyon örültem neki, annak meg főleg örülök, hogy úgy néz ki, a könyvheti dedikálásra hazaérkezek a világ túlfeléről, tehát megint kioszthatok pár pof.... izé, aláírást. :)
A megjelenő kötettel kapcsolatban nem tudok még részleteket, de biztos, hogy megint lesz rá kis szerzői kedvezményünk, szóval aki picit olcsóbban szeretne hozzájutni, az akár már most szólhat.
További szép tavaszt mindenkinek!
Stigu
_@/"
"Napos oldal" - Haikuk
Kedves Olvasók!
Hát, igazából egy darabig nem tudtam eldönteni, hogy a mostani pár haikunak mi is a "témája". :) Aztán csak sikerült... :)
Szóval jöjjön pár háromsoros most a NAPOS OLDALról.
Jó olvasást! Ha tetszett, hagyjatok nyomot magatok után! :)
Stigu
Napos oldal
Hajnalpír csókol
orcámra boldogságot;
vár egy szép, új nap!
Szívhang távolban –
a lemenő nap fénye
életet bűvöl.
Elhív bár az út,
mindig veled maradok –
lelkem lelkeddel.
_@/"
2014. március 24., hétfő
"Az én mesém 7." MESEKÖNYVRENDELÉS
Kedves Olvasók!
Idén is küldtem egy mesét "Az én mesém" pályázatra, Tündérles címmel, és idén is bekerült a mesém a kötetbe (ha jól számolom, ez már a harmadik). És érdekesség, hogy a három megjelent (megjelenő) mesémből kettő tündéres. :D
Ebben az évben is, épp úgy mint az előzőekben, csak a meseírók által lehet hozzájutni a mesekönyvekhez, egyéb úton nem.
Szóval AKI SZERETNE EGY PÉLDÁNYT "AZ ÉN MESÉM 7." kötetből, az ÁPRILIS 13. VASÁRNAPIG jelezzen nekem akár itt kommentben, akár a facebookon, akár e-mailben, akárhogy. :)
A mesekönyvek ára 2500-3000 forint körül lesz előreláthatólag, ami csak a nyomdaköltség, egyéb költségeket nem terhelnek rá.
Várom a kézfeltevéseket! :) Addig is, aki kedvet kapott olvasgatni, ITT érheti el a mesémet. :)
További szép tavaszt!
Stigu
_@/"
2014. március 6., csütörtök
"Nyáridéző" - Haikuk
Kedves Mindenki!
Ismét hoztam pár haikut, most nyár témában, mert már nagyon várom, hogy jöjjön a késő tavasz, a május, és aztán a nyár. :) Ráadásul ma gyönyörűen, vidáman sütött a nap...
Véleményeket még mindig szívesen várok! :)
És további jó tavaszvárást Mindenkinek! :)
Nyáridéző
Mint megkövesült
csigaház a tengerben,
oly’ üres vagyok
Kerül az álom,
holott az ébrenlét rég
nem hoz megnyugvást
Hagyom, hadd vigye –
a szél fújja bánatom,
mint nyár melegét.
Pitypang a réten,
melegség a szívben – mint
frissen sült cipó
Őszi levél hull
a tűzforró aszfaltra –
fütyül a nyárra.
_@/"
2014. március 2., vasárnap
Az én mesém 7. - Illusztrálásra fel!!
Kedves Mindenki!
Felkerültek a mesék (az enyém is), a Kőrösi Cs. S. K. K. e célra fenntartott honlapjára.
Most várják a lelkes illusztrátorokat, akik a mesékhez szépséges A/4-es rajzokat készítenek ÁPRILIS 01-ig.
A részleteket ITT találhatjátok, ha éreztek elég kedvet és tehetséget magatokban, hogy alkossatok valamit. :)
Az én mesémet, ami a TÜNDÉRLES címet viseli, ITT olvasható. :)
Jó olvasást, jó alkotást! :)
Stigu
_@/"
2014. február 1., szombat
Égi lámpás - Novella
Kedves Olvasni vágyók!
Hoztam nektek egy régebbi novellát, ami még nyáron készült az Aposztróf Kiadó pályázatára, de a kötetbe végül a másik művem került be.
Ez az eredeti, hosszabb verzió (a pályázatra kissé le kellett rövidítenem - fránya terjedelmi korlátok...), és valós esemény inspirálta. :)
Jó olvasást hozzá! És ha tetszett, nyugodtan hagyjatok véleményt! :)
Égi lámpás
Ádám egykedvűen nézte az ünnepien feldíszített, hófehér asztal körül összegyűlt,
izgatottan csevegő vendégsereget. Semmi, de semmi hangulata nem volt most
ehhez: szmokingban parádézni, jó képet vágni a dilis játékokhoz meg az ötpercenkénti
pohárkocogtatáshoz, mert egy buzgó rokon látni kívánja a boldogan csókolózó
ifjú párt. Nagyon unta. Ráadásul, ahogy leszállt az este és a vendégek egyre
többet fogyasztottak a habzóborból, csak még rosszabb lett az egész.
Szerencsére lassacskán véget ér ez a felhajtás, elhajóznak a szerelmesek,
és két hétig nem kell látnia őket. Addigra minden visszazökken a régi,
megszokott kerékvágásba, ő is visszatuszkolja kesergő szívét a sérthetetlenség
látszata mögé.
Ahogy a fehér csipkés, égkék szaténszalagos, az ő ízlésének túlontúl
cukros-romantikus dekorációt szemlélte, érezte, hogy valaki őt bámulja. Azonnal
tudta, ki az: csak egy bizonyos zöld szempár képes ilyen elemi erővel, ilyen
vesébe látóan nézni, hogy azt még készakarva se lehessen figyelmen kívül
hagyni.
A nőre pillantott, ajka fanyar félmosolyra húzódott. Lili mesei
szépségként tündökölt élete nagy napján, és nem csak kívül. A boldogság rózsás
pírt és bájos mosolyt csalt arcára, ahogy hófehér, hatalmas szoknyás ruhájában
a vendégek között forgolódott. Meg tudta érteni a bátyját, hogy őt választotta,
azt viszont nem, miért kellett elvennie ahhoz, hogy kiteljesedjen szerelmük.
Neki e nélkül is maximálisan teljesnek tűntek.
Az ifjú asszony kérdőn felvonta vékony szemöldökét, mire Ádám lustán megrázta
a fejét. A nő sóhajtott, és elindult felé.
– Miért kéreted magad már megint? – kérdezte lágyan csengő hangon, mikor
mellé ért.
– Nem kéretem magam – tiltakozott a férfi. – Csak nem hiszem, hogy pont az én pozitív,
boldogsággal teli jókívánságomra lenne szükségetek.
– Ugyan már! – legyintett Lili. – Tudom, hogy valahol mélyen belül ott él
még a romantikus éned, akit anno megismertem.
– Tévedsz.
Válaszul csak egy nagyon csúnya pillantást kapott.
– Mi van, öcskös, máris inzultálod újdonsült sógornődet? – lépett oda
hozzájuk az ifjú férj, és lendületesen lapockán veregette testvérét.
– Talán pont fordítva! – méltatlankodott Ádám, s közben nem kerülte el
figyelmét a friss házasok aggodalmas, féltő pillantása. – Még most kéne
betörnöd.
– Áh, az én kis musztángom megszelídíthetetlen – nevetett Gergő
felszabadultan, és magához húzta szerelmét.
Ádám tűnődve nézte őket: a nő egyébkor megzabolázhatatlan, dús, barna
haja most vaskos, de rendezett kontyban tekergőzött, az összhatást csak
szépítette az arca, nyaka körül szálldosó, vállára lebbenő pár tincs, ami a nap
folyamán Gergő arcszőrzetének segítségével kiszökött a szoros csat-rengeteg
alól. A férfi még a nagy nap tiszteletére sem volt hajlandó megválni rövid
szakállától. Lili férje széles vállára támasztotta állát; a durván tíz centis sarkakkal
már majdnem elérte sógora magasságát, de Gergő még így is fél fejjel tornyosult
fölé. Ádám a törékeny kis nőre gondolt, aki mindig úgy festett közöttük, mint
egy aprócska tündér, ahogy gyakran szólította is. Szíve belesajdult az emlékbe.
A kék és a zöld szempár összevillant, mint két ragyogó, egymásra kacsintó
égkő.
– Ha nem írsz nekünk valami szépet arra az igencsak drága lámpásra –
kezdte bátyja –, akkor a nászút alatt minden este felhívlak, és részletesen elmesélem,
mivel töltöttük szerelmetes napunkat.
Ádám egy percig hősiesen állta testvére komoly, kemény pillantását, aztán
lemondóan sóhajtott egyet. Túl jól ismerték egymást: tudta, hogy képes rá,
tényleg megteszi, ha nem jár a kedvükben.
– Jó, de ne számítsatok romantikus kisregényre, kényszer hatása alatt
cselekszem.
– Nekem a végeredmény fontos, nem a te jószándékod – vigyorgott rá
győzelemittasan Lili, és a többi vendég felé tolta.
A rumlisnak tetsző asztalnál széles mosolyú fiatal lány fogadta.
– Segíthetek a lámpással? – nyújtott felé egy fehér, még összehajtott
lampiont.
– Azt hiszem, elboldogulok vele.
A lány, miután kezébe nyomott még egy fekete filcet is, magára hagyta,
hogy egy másik, kissé már ittasabb úrnak segédkezzen.
Ádám elgondolkodva forgatta a vastag tollat, majd vigyázva felírta
egyszerű, de sokatmondó üzenetét a rizspapírra: „Legyetek olyan végtelenül boldogok, amilyen én lehettem volna Vele…
Ádám”
Ez az egyetlen
mondat elindította benne az emlékezés végeláthatatlan lavináját. A vidám,
szerelemmel teli emlékeket furcsán fakónak látta, elhalványították őket az
elválás keserű, fájdalmas percei-órái. Tudta, hogy a nő nagy esküvőről,
világraszóló lakodalomról ábrándozik, míg ő egy szűk körű, családias kézfogót
is sokallt volna. Mit számít egy darab
papír, ha két ember igazán szereti egymást? – hangoztatta úton-útfélen.
Ilyenkor a nő mindig csak félrenézett, mintha nem akarná hallani a házasságot
elutasító szavait.
Sosem
veszekedtek emiatt; egyszerűen csak figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy
gyökeresen ellentéteset akarnak. Egészen addig, míg Ádámnak fel nem tűnt, hogy
szerelme szürkéskék szemében megkopott a csillogás, hogy vidám csicsergését
olykor mély hallgatás váltja fel. Ekkor döntött: a nő megérdemli vágyai
teljesülését, így inkább elhagyta, hogy valaki más valóra válthassa álmait,
amire ő képtelen. Eltaszította, elkergette magától.
Később, hetek
múltán, mikor a mellkasában sajgó fájdalom még mindig nem akart enyhülni,
rájött, mekkorát hibázott. De már túl késő volt bármit tenni, összetört,
szétzúzott szerelmüket nem javíthatta meg. Hibája – úgy gondolta –
jóvátehetetlen. Így maradt a magány és a nem tompuló gyötrelem a szívében.
Keserű
emlékezésének mellé lépő bátyja vetett véget. Gergő, miközben közösen
széthajtották a lámpást, elolvasta a mélabús üzenetet. Megveregette öccse
széles vállát, és szólásra nyitotta száját, de Ádám hevesen megrázta fejét.
– Ez a nap nem
rólam szól. Majd ha hazajöttetek, ápolhatjátok a lelkem.
– Rendben, de
akkor nem úszod meg! Na, gyere, engedjük el ezeket a szép kívánságokat!
A két testvér
csatlakozott az izgatott násznéphez. Meggyújtották a különleges kis mécseseket,
amik magasba röpítik a hatalmas lampionokat.
Legelőször az
ifjú pár szívekkel díszített lámpása indult égi útjára, majd sorra a többi
fényesen világító rizspapíros is csatlakozott hozzá. Az ajkakról halkan
szálltak fel a reményteli kívánságok.
– Legyetek
boldogok…
*
– Anya, gyere
már! – hasított végig Dorka hangja a házon.
– Jól van,
türelem! – kiáltott vissza Ágota a konyha ajtajából. – Nem potyognak csillagok
az égről.
– Dehogynem! Épp
azt akarom látni!
– Na, itt vagyok
már, csak hoztam egy kis nasit – emelte meg az idősebb, sötét hajú nő a kezében
tartott, pattogatott kukoricával teli tálat.
– Szuper, hadd
hízzon a fenekünk.
– Majd holnap
nem eszünk.
– Aha, persze –
kacagott a lány, miközben kiléptek a sötét kertbe. Elhelyezkedtek a műanyag
kerti székekben, magukra terítettek egy vastag plédet. – Oké, essetek,
csillagok! – szólt az égre nézve, és várta, hogy odafent teljesítsék parancsát.
Mindketten
elcsendesedtek, cikázó pillantásokkal kémlelték a sötét űrt a világ felett.
– Ott egy! –
kapta balra a fejét Ágota. – Repülő…
– Mit röpködnek
ezek itt ilyenkor? – méltatlankodott komolytalanul Dorka. – Az viszont… Mi a
csuda az? – mutatott a másik irányba.
– Nem repülő,
nem csillag – foglalta össze a nő. – De akkor…?
– Lámpások!? –
vágott a szavába a lánya.
Nézték az egyre
magasabbra emelkedő fénypötty rengeteget.
– De miért?
– Nem tudom –
rántotta meg vállát Dorka, aztán rövidnadrágja zsebéből előkapta telefonját.
Megpróbálta egyszerre nyomkodni a készüléket és bámulni a szokatlan jelenséget.
– Azt írja: „az égi lámpás keleten máig élő hagyomány; a lámpásokba az
eleresztéskor belesuttogják a kívánságokat, melyek valóra válnak.” Esküvőkön is
szélnek szoktak ereszteni párat, mert elviszi a rosszat, a bánatot. – Letette
mobilját, és a messze szárnyaló lampionokat nézte. – Nagyon szépek.
– Az biztos,
hogy nem mindennapi látvány – bólintott anyja.
A köréjük fonódó
varázsos hangulat elnémította őket egy időre, közben az aranyló pontocskák
egyre kisebbé zsugorodtak, eltávolodtak tőlük.
Dorka újra a
fekete eget kezdte figyelni, hátha meglátja az áhított hullócsillagot. De
egészen mást vett észre.
– Nézd csak,
anya! Az is egy lámpás lehet?
– Annak tűnik.
Lemaradt a többiektől.
– Milyen
szomorú! Egy elkóborolt, magányos lámpácska – sóhajtott álmodozva. – Vajon vele
mit kívánhattak?
– Biztos valami
nagyon súlyosat – kuncogott Ágota.
A következő
pillanatban egy fellobbanó meteor hasított keresztül a sötétségen.
– Oh, ez az
volt?
– Igen, kívánj!
Csak magában,
ott is igen halkan suttogta el óhaját: Bárcsak
még mindig szeretne!
Másnap délelőtt,
mikor falatnyi shortjában és bikinijében napozni indult a kertbe, megdöbbentő
látvány fogadta: a régen vágott fűben egy méretes, meggyűrt, fehér ejtőernyőhöz
hasonlító dolog hevert.
Ahogy felemelte,
rögtön észrevette a kusza, ijesztően ismerős betűket. Elolvasta a panaszos
mondatot, a szívét megdobogtató nevet. Egyáltalán
nem biztos, hogy Ő az! – győzködte magát, de amint megfordította a
lehullott lámpást, feltűnt a kecses, nőies írás, mely tudatta, hogy a megtalált
üzenetet kinek és hová lehet visszajuttatni.
Gondolkodás,
mérlegelés nélkül visszarohant a házba, felkapta az első keze ügyébe kerülő
pólót, és a bejárathoz vágtatott.
– Anya, el kell
mennem! – kiáltott vissza, mialatt a zárral vacakolt. – Majd elmagyarázom! – Hangosan,
hevesen húzta be maga után az ajtót, és kocsijába pattanva, padlógázzal
indított.
Ágota értetlenül
bámult utána, míg meg nem találta a kertben landolt, megtépázott lámpást.
Dorka rekordidő alatt
ért át a város másik felébe, a jól ismert társasház elé. Ahogy leállította az
apró, meggypiros autót, az ő lendülete is elfogyott. Félve bámulta a széles,
kovácsoltvas kaput, az egyforma, szürke kis csengőket. A szemébe gyűlő
könnycseppek, a felvillanó emlékek elmosták a képet.
Látta maga előtt
a férfi égkék, derűs tekintetét, a szája sarkában megjelenő nevető-görbéket,
magas, izmos termetét. Máig nem tudta, miért szakított vele igazából, bár volt egy-két halvány
sejtése, és azt biztosan érezte, hogy anno, azon a boldogtalan napon hazudott
neki. Magában egyetlen, mindennél fontosabb kérdést fogalmazott meg.
Mély levegőt
véve kiszállt a kocsiból. A kapuban pont kapóra jött neki egy távozó lakó,
aztán a férfi lakása előtt megállva megnyomta a csengőt, és fogait
összeszorítva kényszerítette maradásra magát.
Az ajtó sokára
tárult csak fel, Ádám fáradtan mérte végig látogatóját. Mikor felfogta, kit
lát, azonnal kiröppent az álom a szeméből.
Percekig nézték
egymást némán, áhítatosan. A rájuk telepedett feszült csendet Dorka törte meg.
– Szeretsz még?
– kérdezte egyszerűen, és a lampion letépett darabját a férfi kezébe nyomta.
Ádám széthajtotta
a fehér rizspapírt, elmosolyodott. A nő szemébe nézve válaszolt:
– Szeretlek.
_@/"
2014. január 1., szerda
Évszakok - Dimenziók 4 novella
Kedves Mindenki!
Először is: BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK! :)
Az utóbbi időben egy kicsit hanyagoltam a blogot, volt egy csomó más tennivalóm, zajlott az élet, miegymás (többek között a Kiskegyedben is megjelent egy cikk rólam :) ).
De most, új év, új lendület, úgyhogy igyekszem behozni az "elmaradásaimat". :) Arra gondoltam, hogy legelsőnek egy nem annyira régi novellát hozok nektek, ami idén ősszel az Aposztróf Kiadó novellapályázatán különdíjas lett.
Ez az első "komoly" díjam, amit bezsebelhettem, mint író, úgyhogy nagyon büszke vagyok rá. És a novellára is. :) (Kis háttérinfó: tényleg minden részecske más-más évszakban íródott... na, jó, kivéve a tél, mert azt már nem volt érkezésem kivárni - ezek a fránya határidők! :D )
Nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást a műhöz! :) És nyugodtan hagyjatok véleményt idelent, vagy e-mailben, vagy facebookon, vagy bárhol. :)
Évszakok
Váróterem
Itt ülök tétlenül a teletömött bőröndömön, körülöttem rengeteg ember:
hangosabbak, halkabbak vagy egészen némák.
Fűtött váróterem.
Ilyen most az életem is – egy váróterem, ahonnan egyelőre sehová nem
lehet továbbindulni. Ahol csak ücsörögni lehet, és reménykedni, hogy végre
történni fog valami. Senki nem tud semmit, minden bizonytalan, kérdéses.
Meddig fogok itt ülni? Meddig kell
itt lennem? Már szörnyen unom a várakozást, főleg így, hogy csak a semmire
várok.
A helyiségben sokfélék az itt rekedtek: a fiatalok inkább szótlanul, dühüket
magukba fojtva lézengenek, az idősebbek annál hangosabbak. Szitkozódva
próbálják kiadni magukból a feszültséget, de az elszálló szavakkal együtt
képtelenek elengedni haragjukat. A megtisztulás elmarad.
Én pedig csak várok mosolyogva. Mi mást tehetnék, ha egyszer megállt az
élet?
Azt nem tudom, meddig még. Meddig fogom tudni megőrizni az optimizmusom, meddig
fog lobogni bennem az a reménykedő láng? Mikor fog jobbra fordulni bármi?
Az ítéletidő elmúltával továbbhaladhatok innen, de vajon az életem is
meglódul ezzel együtt?
Csak bízni tudok már.
Az éjszaka itt ér – félúton elakadva –, a reggel már a vonatállomáson.
Talán innen eljuthatok valamerre. De ha oda is érek, hogyan tovább? És leginkább:
mikor?!
Most csak a hó és a szél az
akadály, de ha a távolba nézek, súlyosabbak az engem megállásra késztető gátak.
A legnagyobb akadály? Még nem látom tisztán, pedig ha tudnám, átugorhatnám,
megkerülhetném, legyőzhetném.
Egyelőre itt ülök. Megrekedten. Félúton várakozva.
Megálló
Állok a nem túl népes buszmegállóban, figyelem azt a pár embert, aki itt
lézeng. Anyuka két kisgyerekkel. Látszólag egyedülálló, de legjobb esetben is
társas magányban élő; roskadozó vállain az összes felelősség. Hozzám közelebb
öltönyös, aktatáskás fiatal férfi, épp hogy elmúlt tinédzser. Szinte
másodpercenként az órájára pillant, pedig biztos nem a gyorsan tovaröppenő idő
foglalkoztatja, inkább saját fontosságát igyekszik hangsúlyozni ezzel az
idegrángásszerű mozdulatsorral. Az mondjuk tagadhatatlan tény, hogy a karóra
impozáns, bugyileugratósan hat egy bizonyos női rétegre. A fickó amolyan
manager forma, de legalábbis nagyon annak akar tűnni.
Begördül egy busz a padka mellé, a felpúposodott, forró aszfaltra – nem az
én buszom.
A sarkon loholva kifordul egy férfi: erős negyvenes, jellegtelen,
pillanatok alatt elfelejthető külsejű. Nehézkesen fut felénk, és ahogy épp a
sötétkék nyolckerekű mellé ér, a vezető becsukja az ajtót, és folytatja percre
pontos útját. A férfi nem dühöng, nem szitkozódik, csak – szinte rezignáltan –
néz a távolodó busz után. Valószínűleg hozzászokott már a nehéz élet által
rámért kudarcokhoz, a „semmi sem sikerül” érzés nem újdonság számára. Csak
csendesen tűri a csapásokat, amik ellen, úgy gondolja, tehetetlen.
Elénk fékez a következő busz, meleg, poros levegőt lebbent ránk. Az én
járatom.
Miközben leülök a legelső egyes ülésre, elgondolkodom: engem vajon
milyennek látnak az emberek?
Pozitív, mosolygós, kissé (eléggé!) szeleburdi csajszi, élettől ragyogó
tekintettel. Legtöbbször. Máskor aggódó, vagy mélyen elgondolkodó. Olykor el
nem sírt könnycseppektől csillog a szemem, néha el is hullajtom őket. Sokszor
elvarázsolódok, mintha bűbájt bocsátana rám egy nem evilági csodalény. És a
megszállottság sem áll távol tőlem.
Vajon ebből mennyi látszik ki a külvilág számára? Mi van rám írva ordító,
neonfényes betűkkel, és mi maradt bennem, még belül is láthatatlanul? Valaki
egyszer elolvassa majd ezt a teleírt, nehezen emészthető könyvet, ami nem épp egy
habkönnyű, nyári olvasmány? Lesz olyan férfi, aki nem ijed meg már a borító és
a vaskos gerinc láttán? Aki akarja ismerni, tudni a bennem rejtőző, eltemetett
titkokat?
Úton
Elképedten állok magam előtt…
Miért is? Hiszen tudnom kéne, mi lakozik bennem. Tudnom kéne, mi az, ami
lassan, észrevétlenül felfal belül – összezúzza szívemet, lelkemet.
A hiányod; amire eddig úgy gondoltam, mint édes várakozásra, mostanra
keserű étekké vált. Már nem lakatnak jól a vágyak, üresen kong bennem az
elképzelt jövő.
Némán figyelem a vörös-sárga tájat, a leveleiket hullajtó fákat. A
kezemben olvasatlanul pihen a könyv; csak rád tudok most gondolni. Szavaid
idegen dallama a fülemben visszhangzik, szelíd szemed jól ismert kéksége az
elmúlt nyár egét idézi elém. Bár csak az álmaimban látom azt a szikrázó kéket.
Magamba nézek, és szinte arcon csap a fájdalom, amiről eddig igyekeztem
tudomást sem venni.
Hol vagy? Hol vagyok én?
Végtelennek tűnő tér választ el minket, és csak reménykedhetek, hogy ez a
gyötrelmes időszak nem öli meg képzelt-szerelmünket: te nem találsz meg engem
valaki másban – csak vakfoltos tükörkép lenne –, az én lelkem nem kövül meg,
mint az elfeledett csigaház az idő tengerében.
Annyiszor kívántalak magam mellé, hogy olykor már kételkedek, az égiek tényleg
figyelik-e a hullócsillagoknak suttogott óhajokat, a kihunyó gyertyaláng
vágyakkal teli, utolsó lobbanását…
A hűvös őszi szél a fölém magasodó óriások közt táncol, végigsimít ég
felé nyújtott karjaikon, keringőbe hívja haldokló leveleiket. Kócos hajamba
fújja az elmúlással teli, nehéz illatot.
A kimerült Nap vánszorogva hagyja el az égboltot, bordóvá, arannyá festve
a messze gyülekező, lomha felhőket; fölöttük már az éjszaka kékje sötétlik.
Fázósan húzom össze magamon a pulóverem, miközben hazafelé indulok.
Talpam alatt a puha fű néma, a narancssárga kavicsok koppanva ugranak szét;
mikor a szürke aszfaltra érek, az avar száraz roppanása kíséri lépteimet. A megtörő
levelek zaja is téged juttat eszembe – már meg sem lepődök, hisz minden
pillanatomban benne élsz.
A folyton feltámadó fuvallat arcomra csípi az est hűs pírját, kezem
fázósan megreszket. Az erősödő zúgásban hallani vélem ki nem mondott kétségeim
elszabadult üvöltését: mint megveszett falka, csaholnak fejemben. Elérlek
valaha? Elég jó vagyok neked? Te olyan leszel, amilyennek vágylak?
Aztán elnémul a süvöltés, lecsendesedik az élet, s én folytatom utamat.
Hová? Talán feléd; boldogságunk mezsgyéjére. Még mindig ezt remélem.
Magamhoz hívom a pusztuláson tort ülő időt, hordja ki belőlem, amire már
nincs szükségem. Vigye csak a szél! Elgondolok minden kétséget, és engedem,
szálljon messzire tőlem!
Végállomás
Némán sétálok ebben a hihetetlen, számomra még szokatlan, őrült időben.
Az oszlopokat, kukákat kerülgetve az arcomon legördülő nedvességet figyelem:
nagy része eső – hűvös, csípős, ahogy a bőrömnek ütődik a sok apró csepp; kis
része könny – boldog érzések.
Megérkeztem.
Még nem tudom, hová. Lehet, hogy ez a végállomás. Vagy csak egy újabb
átszállási lehetőség. Mindegy is, ha már így esett, hogy menni kellett,
igyekszem kiélvezni, amit kapok. Megélni minden pillanatot, magamba szívni az
új élményeket, mint ezt a párás-nehéz, hideg levegőt.
A napközben nyüzsgő város még az igazak álmát alussza, csak pár kirakat
mögött villog az aranyló ünnepi fény – megannyi táncoló, eltévedt
szentjánosbogár. És én bolyongok az üres, latyakos utcákon, mint álmatlan
kísértet.
Nézem, lelkembe olvasztom az üveg mögé zárt, szétlobbanó tündöklést,
megpróbálok én magam is ünnepi szikrázássá válni, meleg, csendes gyertyalánggá.
A köd lassacskán bekúszik a ruhám alá, körbefonja, borzongatja bőröm, de
a szívemet nem képes lehűteni. Megszerettem ezt a sejtelmes homályt.
Egy sötétlő utazási iroda mellett elhaladva eszembe jut, milyen gyakran
mondogattam: egy nap elhagyom a várost.
Végül nemcsak a várost cseréltem le, az országot is. Vele együtt egy rég
levedlett életet.
_@/"
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)