Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2014. január 1., szerda

Évszakok - Dimenziók 4 novella



Kedves Mindenki!


Először is: BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK! :) 


Az utóbbi időben egy kicsit hanyagoltam a blogot, volt egy csomó más tennivalóm, zajlott az élet, miegymás (többek között a Kiskegyedben is megjelent egy cikk rólam :) ).

De most, új év, új lendület, úgyhogy igyekszem behozni az "elmaradásaimat". :)  Arra gondoltam, hogy legelsőnek egy nem annyira régi novellát hozok nektek, ami idén ősszel az Aposztróf Kiadó novellapályázatán különdíjas lett.
Ez az első "komoly" díjam, amit bezsebelhettem, mint író, úgyhogy nagyon büszke vagyok rá. És a novellára is. :)  (Kis háttérinfó: tényleg minden részecske más-más évszakban íródott... na, jó, kivéve a tél, mert azt már nem volt érkezésem kivárni - ezek a fránya határidők! :D )


Nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást a műhöz! :) És nyugodtan hagyjatok véleményt idelent, vagy e-mailben, vagy facebookon, vagy bárhol. :)









Évszakok


Váróterem

Itt ülök tétlenül a teletömött bőröndömön, körülöttem rengeteg ember: hangosabbak, halkabbak vagy egészen némák.
Fűtött váróterem.
Ilyen most az életem is – egy váróterem, ahonnan egyelőre sehová nem lehet továbbindulni. Ahol csak ücsörögni lehet, és reménykedni, hogy végre történni fog valami. Senki nem tud semmit, minden bizonytalan, kérdéses.
Meddig fogok itt ülni? Meddig kell itt lennem? Már szörnyen unom a várakozást, főleg így, hogy csak a semmire várok.
A helyiségben sokfélék az itt rekedtek: a fiatalok inkább szótlanul, dühüket magukba fojtva lézengenek, az idősebbek annál hangosabbak. Szitkozódva próbálják kiadni magukból a feszültséget, de az elszálló szavakkal együtt képtelenek elengedni haragjukat. A megtisztulás elmarad.
Én pedig csak várok mosolyogva. Mi mást tehetnék, ha egyszer megállt az élet?
Azt nem tudom, meddig még. Meddig fogom tudni megőrizni az optimizmusom, meddig fog lobogni bennem az a reménykedő láng? Mikor fog jobbra fordulni bármi?
Az ítéletidő elmúltával továbbhaladhatok innen, de vajon az életem is meglódul ezzel együtt?
Csak bízni tudok már.
Az éjszaka itt ér – félúton elakadva –, a reggel már a vonatállomáson. Talán innen eljuthatok valamerre. De ha oda is érek, hogyan tovább? És leginkább: mikor?!
Most csak a hó és a szél az akadály, de ha a távolba nézek, súlyosabbak az engem megállásra késztető gátak. A legnagyobb akadály? Még nem látom tisztán, pedig ha tudnám, átugorhatnám, megkerülhetném, legyőzhetném.
Egyelőre itt ülök. Megrekedten. Félúton várakozva.


Megálló

Állok a nem túl népes buszmegállóban, figyelem azt a pár embert, aki itt lézeng. Anyuka két kisgyerekkel. Látszólag egyedülálló, de legjobb esetben is társas magányban élő; roskadozó vállain az összes felelősség. Hozzám közelebb öltönyös, aktatáskás fiatal férfi, épp hogy elmúlt tinédzser. Szinte másodpercenként az órájára pillant, pedig biztos nem a gyorsan tovaröppenő idő foglalkoztatja, inkább saját fontosságát igyekszik hangsúlyozni ezzel az idegrángásszerű mozdulatsorral. Az mondjuk tagadhatatlan tény, hogy a karóra impozáns, bugyileugratósan hat egy bizonyos női rétegre. A fickó amolyan manager forma, de legalábbis nagyon annak akar tűnni.
Begördül egy busz a padka mellé, a felpúposodott, forró aszfaltra – nem az én buszom.
A sarkon loholva kifordul egy férfi: erős negyvenes, jellegtelen, pillanatok alatt elfelejthető külsejű. Nehézkesen fut felénk, és ahogy épp a sötétkék nyolckerekű mellé ér, a vezető becsukja az ajtót, és folytatja percre pontos útját. A férfi nem dühöng, nem szitkozódik, csak – szinte rezignáltan – néz a távolodó busz után. Valószínűleg hozzászokott már a nehéz élet által rámért kudarcokhoz, a „semmi sem sikerül” érzés nem újdonság számára. Csak csendesen tűri a csapásokat, amik ellen, úgy gondolja, tehetetlen.
Elénk fékez a következő busz, meleg, poros levegőt lebbent ránk. Az én járatom.
Miközben leülök a legelső egyes ülésre, elgondolkodom: engem vajon milyennek látnak az emberek?
Pozitív, mosolygós, kissé (eléggé!) szeleburdi csajszi, élettől ragyogó tekintettel. Legtöbbször. Máskor aggódó, vagy mélyen elgondolkodó. Olykor el nem sírt könnycseppektől csillog a szemem, néha el is hullajtom őket. Sokszor elvarázsolódok, mintha bűbájt bocsátana rám egy nem evilági csodalény. És a megszállottság sem áll távol tőlem.
Vajon ebből mennyi látszik ki a külvilág számára? Mi van rám írva ordító, neonfényes betűkkel, és mi maradt bennem, még belül is láthatatlanul? Valaki egyszer elolvassa majd ezt a teleírt, nehezen emészthető könyvet, ami nem épp egy habkönnyű, nyári olvasmány? Lesz olyan férfi, aki nem ijed meg már a borító és a vaskos gerinc láttán? Aki akarja ismerni, tudni a bennem rejtőző, eltemetett titkokat?


Úton

Elképedten állok magam előtt…
Miért is? Hiszen tudnom kéne, mi lakozik bennem. Tudnom kéne, mi az, ami lassan, észrevétlenül felfal belül – összezúzza szívemet, lelkemet.
A hiányod; amire eddig úgy gondoltam, mint édes várakozásra, mostanra keserű étekké vált. Már nem lakatnak jól a vágyak, üresen kong bennem az elképzelt jövő.
Némán figyelem a vörös-sárga tájat, a leveleiket hullajtó fákat. A kezemben olvasatlanul pihen a könyv; csak rád tudok most gondolni. Szavaid idegen dallama a fülemben visszhangzik, szelíd szemed jól ismert kéksége az elmúlt nyár egét idézi elém. Bár csak az álmaimban látom azt a szikrázó kéket.
Magamba nézek, és szinte arcon csap a fájdalom, amiről eddig igyekeztem tudomást sem venni.
Hol vagy? Hol vagyok én?
Végtelennek tűnő tér választ el minket, és csak reménykedhetek, hogy ez a gyötrelmes időszak nem öli meg képzelt-szerelmünket: te nem találsz meg engem valaki másban – csak vakfoltos tükörkép lenne –, az én lelkem nem kövül meg, mint az elfeledett csigaház az idő tengerében.
Annyiszor kívántalak magam mellé, hogy olykor már kételkedek, az égiek tényleg figyelik-e a hullócsillagoknak suttogott óhajokat, a kihunyó gyertyaláng vágyakkal teli, utolsó lobbanását…
A hűvös őszi szél a fölém magasodó óriások közt táncol, végigsimít ég felé nyújtott karjaikon, keringőbe hívja haldokló leveleiket. Kócos hajamba fújja az elmúlással teli, nehéz illatot.
A kimerült Nap vánszorogva hagyja el az égboltot, bordóvá, arannyá festve a messze gyülekező, lomha felhőket; fölöttük már az éjszaka kékje sötétlik.
Fázósan húzom össze magamon a pulóverem, miközben hazafelé indulok. Talpam alatt a puha fű néma, a narancssárga kavicsok koppanva ugranak szét; mikor a szürke aszfaltra érek, az avar száraz roppanása kíséri lépteimet. A megtörő levelek zaja is téged juttat eszembe – már meg sem lepődök, hisz minden pillanatomban benne élsz.
A folyton feltámadó fuvallat arcomra csípi az est hűs pírját, kezem fázósan megreszket. Az erősödő zúgásban hallani vélem ki nem mondott kétségeim elszabadult üvöltését: mint megveszett falka, csaholnak fejemben. Elérlek valaha? Elég jó vagyok neked? Te olyan leszel, amilyennek vágylak?
Aztán elnémul a süvöltés, lecsendesedik az élet, s én folytatom utamat.
Hová? Talán feléd; boldogságunk mezsgyéjére. Még mindig ezt remélem.
Magamhoz hívom a pusztuláson tort ülő időt, hordja ki belőlem, amire már nincs szükségem. Vigye csak a szél! Elgondolok minden kétséget, és engedem, szálljon messzire tőlem!


Végállomás

Némán sétálok ebben a hihetetlen, számomra még szokatlan, őrült időben. Az oszlopokat, kukákat kerülgetve az arcomon legördülő nedvességet figyelem: nagy része eső – hűvös, csípős, ahogy a bőrömnek ütődik a sok apró csepp; kis része könny – boldog érzések.
Megérkeztem.
Még nem tudom, hová. Lehet, hogy ez a végállomás. Vagy csak egy újabb átszállási lehetőség. Mindegy is, ha már így esett, hogy menni kellett, igyekszem kiélvezni, amit kapok. Megélni minden pillanatot, magamba szívni az új élményeket, mint ezt a párás-nehéz, hideg levegőt.
A napközben nyüzsgő város még az igazak álmát alussza, csak pár kirakat mögött villog az aranyló ünnepi fény – megannyi táncoló, eltévedt szentjánosbogár. És én bolyongok az üres, latyakos utcákon, mint álmatlan kísértet.
Nézem, lelkembe olvasztom az üveg mögé zárt, szétlobbanó tündöklést, megpróbálok én magam is ünnepi szikrázássá válni, meleg, csendes gyertyalánggá.
A köd lassacskán bekúszik a ruhám alá, körbefonja, borzongatja bőröm, de a szívemet nem képes lehűteni. Megszerettem ezt a sejtelmes homályt.
Egy sötétlő utazási iroda mellett elhaladva eszembe jut, milyen gyakran mondogattam: egy nap elhagyom a várost. Végül nemcsak a várost cseréltem le, az országot is. Vele együtt egy rég levedlett életet.














_@/"

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése