Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2011. október 31., hétfő

Zombis előszó - Átdolgozott verzió



Sziasztok!


Így Halloween alkalmából, gondoltam, valami hátborzongatót hozok. :) 


Felteszem most nektek a zombis történet két szereplőjének előszavát, melyet nyáron kicsit átdolgoztam Ulpius-ház pályázatára.
Olvassátok, borzongjatok! :F

És persze várom a véleményeket... :))

Happy Halloween!!! ^.^ 








Nyíri Eszter – Amikor meghal a remény




Még az óra csörgése előtt felnyitottam a szemeimet. Hozzászoktam már a korai keléshez; volt rá elég időm. Lenyomtam a kis szürke gombot, hogy a készülék ne kezdjen el sípolni, míg én a fürdőben vagyok, ha már egyszer sikerült megelőznöm. Így legalább Bent sem ébresztem fel; aludhat még egy kicsit, mielőtt „munkába indul”.
Az apró, kék csempés helyiségben gyorsan elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet: fogat mostam, letusoltam és szolid sminket tettem fel az arcomra.
A hálóba visszalépve láttam, hogy életem értelme még mindig alszik.
Belebújtam az aznapra kikészített halványzöld, könnyű nyári ruhába. Ebben az iszonyatos melegben csak ilyen kis lenge holmikban lehetett megmaradni.
Épp mikor felkaptam a fekete kistáskámat és a kulcsomat kutattam benne, kezdett Ben ébredezni. Férfias keze átcsúszott az én oldalamra, majd mikor nem talált, résnyire felnyitotta a szemét, hogy az órára pillantson. Egy dörmögő sóhaj után visszacsukta pilláit.
– Itthon vagy még, Lilian? – kérdezte álomittas hangon.
Elmosolyodtam, miközben halkan közelebb osontam az ágyhoz. Aztán lehajoltam, és a fülébe suttogtam.
– Még egy csókot akartam lopni az én daliás lovagomtól, mielőtt elmegyek.
Az arcán megjelent az a féloldalas mosoly, amitől még ennyi év után is elgyengült a térdem. Ajkaimat az ő forró, selymes szájára tapasztottam egy hosszú pillanatra, aztán már libbentem is az ajtó felé.
– Legyen szép napod! – kiáltottam még vissza neki a küszöbről.
Mikor kiléptem a kapun, mellbevágott a hőség, pedig még csak reggel hét volt. Mi lesz itt délutánra?
Gyorsan a sarki kávézó felé vettem az irányt, ahol kikértem a kedvenc tejeskávém, hozzá pedig egy csokis mini-fánkot, majd levágtattam a metróhoz. Szerencsére a következő szerelvényre nem kellett sokat várni. Talán ma időben beérek – futott át az agyamon, miközben eltüntettem rögtönzött reggelimet.
Ahogy fölszálltam, hely után kezdtem keresgélni a tekintetemmel, de persze tömve voltak a padok. Megálltam hát az egyik végében, hátamat a festett burkolatnak vetve.
Amikor a vastag, nehéz ajtó döngve becsapódott, már nyúltam a táskámért, melyben a legújabb pénzügyi kimutatás lapult, de egy furcsa hang megállított a mozdulat közben. A szerelvény másik végéből jött, olyan volt, mint egy medve és egy vadmacska vonyításának keveréke. Láttam, hogy a többi utas is csodálkozva kapja oda a fejét. Rögtön észrevettem a görnyedt tartású, szakadt alakot. Különös volt, hogy a divatos öltönye ellenére ziláltan nézett ki: a ruha lógott rajta, helyenként tépett volt és meglehetősen koszos. A szürke szöveten barnás-vöröses foltok éktelenkedtek.
Mindez egy pillanat alatt végigfutott rajtam. A következő másodperc pedig már a rémületé volt.
A férfi ismét morgott egyet, majd ráugrott a hozzá legközelebb álló emberre, és a fogaival tépni kezdte a húsát.
A legnagyobb és egyben legirreálisabb rémálmom öltött testet előttem, és csak egyetlen szó visszhangzott a fejemben: zombi.
Ahogy a férfi tovább szedte áldozatait, engem egyre jobban elöntött a jeges rettegés. A többség megpróbált menekülni, de én csak kővé dermedve álltam a helyemen, miközben a tömeg a szerelvény ezen részébe gyűlt.
Én már beletörődtem abba, amit ez a sok ember még nem akart elfogadni: mind meg fogunk halni. Irracionális, félelmetes álmaimban gyakran átélhettem ezt a tehetetlen, reménytelen érzést, úgyhogy most régi ismerősként üdvözöltem.
Körülöttem nem lehetett mást hallani, csak sikolyokat és a metró sivító hangját. Az agyamban végigfutottak szeretteim arcvonásai, majd egy tisztább gondolat…
Viharos gyorsasággal előkutattam a telefonom a táskámból, melyet görcsösen szorongattam. Remegő kézzel kerestem ki a megfelelő számot, és megnyomtam a hívásindítás gombot. A telefon párat kicsöngött, aztán meghallottam édesanyám vidám hangját.
– Szia, kincsem! Mi újság?
– Anya! – ziháltam. Nem tudtam, hogy is kezdjek a mondanivalómhoz. – Ez most őrültségnek fog hangzani, de muszáj megtenned, amit kérek! Zárkózzatok be alaposan, húzzátok le a redőnyt, meg mindent, amit csak tudtok, és nézzétek a híreket! Ne mozduljatok ki! Valami nagy baj van – soroltam neki, ami csak eszembe jutott. – Nagyon szeretlek titeket. Apát és Jamie-t is.
További magyarázkodás helyett kinyomtam a telefont, és keresni kezdtem a következő számot.
A sikolyok halkultak körülöttem – fogytak az emberek.
Ismét kicsöngött a készülék.
– Drágám, mit hagytál megint itthon? – szólt bele az olyannyira szeretett hang. Más esetben leszidom ezért a célzatos kérdésért, bármennyi igazságot is tartalmaz, de most az élete volt a tét.
– Ben, figyelj rám! Nagyon fontos, hogy higgy nekem! Tudod, hogy ilyennel nem viccelnék! – Vettem egy mély levegőt, hogy csillapodjon a hangom remegése. – Egy zombi van a metrón, és halomra öldösi az embereket.
A vonal túlsó végén pár másodpercig csak a némaság hallatszott; valószínűleg a mondataimat emésztgette.
– Most komolyan beszélsz? – kérdezte döbbenten. Tudta, hogy ilyeneket nem találnék ki szórakozásból.
– A legkomolyabban. Úgyhogy kérlek, zárkózz be alaposan, és ne akarj hősködni! Vigyázz magadra!
– Lilian, ugye nem fogsz…? – csuklott el a hangja; nem bírta kimondani, amire gondolt.
– De – szipogtam –, nemsokára engem is megöl. Ahogy mindenkit a metrón.
Éreztem, ahogy forró, sós könnyeim végigfolynak jéghideg arcomon.
– Szeretlek – mondtam neki. A szavaimból hallani lehetett, hogy már búcsúzkodom.
– Én is szeretlek. – A hangján éreztem, hogy sír. – Nem akarom, hogy meghalj! Hogy ne legyél nekem!
– Én sem – válaszoltam neki, s közben különös, megmagyarázhatatlan nyugalom öntött el. – De már késő bármit is tenni.
Most jutott el a tudatomig, hogy már nem hallok sikolyokat, csak a bőr és a csontok recsegő zaját, ahogy a szörny széttépi áldozatait.
Felnéztem, és láttam, hogy már csak pár ember van körülöttem a testrészekkel és húscafatokkal borított szerelvényben. Őket megnémította a sokk vagy a belenyugvás.
– Vigyázz magadra! Szeretlek – súgtam neki még egyszer, utoljára.
Leengedtem a telefont a combom mellé, és a véres, őrjöngő zombira néztem. Ő rám kapta élettelen, fakó tekintetét.
Elmém megmaradt, józan foszlánya azt suttogta, valamit elfelejtettem. Lepillantottam a kezemben tartott készülékre, és láttam, hogy a másik fél még mindig vonalban van. Reszkető ujjal megnyomtam a kis piros gombot – semmi szükség rá, hogy hallja az utolsó sikolyaimat –, aztán újra felnéztem a fenevadra…
Egyenesen bele a Halál szemébe.


***


A homályos, kusza álmomba szép lassan kezdett beszivárogni a valóság: a halkan csobogó víz, aztán a szobában matatás szinte nesztelen, de mégis megébresztő zaja. A tudatom egyre jobban kiélesedett; éreztem magam mellett az ágyban azt az édes virágillatot, ami mindenhová elkísérte, a teste még langyos helyét a lepedőn, de Őt magát nem.
Hunyorogva ránéztem az óra élesen világító számlapjára. Hét múlt – ahogy én ismerem, még nem indult el. Csukott szemmel kutattam utána.
– Itthon vagy még, Lilian?
Válasz nem érkezett, de hallottam csendesen lopakodó lépteit, majd a fülemnél megéreztem meleg, mindenemet felkavaró leheletét.
– Még egy csókot akartam lopni az én daliás lovagomtól, mielőtt elmegyek.
Elmosolyodtam, miközben telt, édes ajkai végigsimítottak az enyémen; a szokásos reggeli, lopott csókunk. Ez aranyozta be minden napomat, amit – ha csak kevés ideig is, de – külön kellett töltenünk.
Aztán felpattant, és hallottam, hogy magas sarkai koppannak a parkettán.
– Legyen szép napod! – kiáltott vissza az ajtóból.
Morcosan felmordultam; esélyt sem hagyott rá, hogy egy órácskára még visszaaludhassak.
Öt perc hiábavaló forgolódás és szemhéjbámulás után kikeltem az ágyból, hogy nekikezdjek a mai napnak.
Miközben bekapcsoltam a vízforralót és a laptopomat, eszembe jutott a szerkesztőm tegnapi, kissé paprikás levele. Egy hete nem küldtem egyetlen oldalt se, úgyhogy ma már muszáj lesz írnom valamit, különben egy újabb hétig hallgathatom a siránkozását, hogy megint neki kellett kimentenie a főszerkesztőnél.
Amíg vártam a teavízre, gyorsan fogat mostam, és magamra kaptam valami elfogadható ruhát – jelen esetben egy erősen kopott farmert egy kinyúlt pólóval. Lilian nem szerette, ha délután, mikor hazaér, még mindig pizsiben flangálok.
Ráöntöttem a jó kis Earl Grey teafűre a tűzforró vizet, aztán letelepedtem a gép elé. Írás előtt még meg akartam nézni az e-mailjeimet, de megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Lilian neve villogott, úgyhogy gyorsan felvettem.
– Drágám, mit hagytál megint itthon? – kérdeztem mosolyogva. Szokása volt, hogy elfelejtett dolgokat, még annak ellenére is, hogy mindent feljegyzett a noteszébe.
– Ben, figyelj rám! Nagyon fontos, hogy higgy nekem! – szólt bele furcsán remegő szavakkal. Még sosem hallottam ezt a hangot tőle. – Tudod, hogy ilyennel nem viccelnék! – Egy hosszú pillanatra elhallgatott, ami csak fokozta a születő aggodalmamat. Mi a csuda történhetett?! – Egy zombi van a metrón, és halomra öldösi az embereket.
Az agyam elsőre fel sem fogta, amit mondott, annyira irracionálisnak tűnt az egész. Viszont ismertem ezt a teljesen megalapozatlan, teljesen kitörölhetetlen paranoiáját a zombikkal kapcsolatban, és hogy ezzel tényleg nem tréfálna.
– Most komolyan beszélsz?
– A legkomolyabban – válaszolta, és úgy is hangzott. – Úgyhogy kérlek, zárkózz be alaposan, és ne akarj hősködni! Vigyázz magadra!
A szavai felzaklattak. Ha van még esély, csak egy picinyke remény, akkor most rögtön indulok, és megmentem Őt bármitől. Csak tartson ki addig!
– Lilian, ugye nem fogsz…? – Nem bírtam folytatni. Féltem, ha kimondom, azzal valósággá teszem ezt a szörnyű képet. Ennek nem szabad megtörténnie… Nem veszíthetem el Őt!
– De, nemsokára engem is megöl – szipogta halkan a telefonba. A hangjában fájdalom és belenyugvás csengett. – Ahogy mindenkit a metrón. – Ezután hosszú másodpercekig hallgatott. Aggódni kezdtem, hogy talán már vége is, de újra megszólalt. – Szeretlek.
Ez a szó mindig égette a lelkem, ahányszor csak kimondta, de a lángnyelvek helyett most fagyos jég fonta körbe a szívemet.
A szememből kicsorduló könnyek a torkomat fojtogatták, pedig gyorsan akartam válaszolni, hogy még biztosan hallja.
– Én is szeretlek. Nem akarom, hogy meghalj! Hogy ne legyél nekem! – nyögtem bele a készülékbe.
– Én sem. De már késő bármit is tenni.
Felelni akartam a szavaira, megnyugtatni, hogy nincs igaza, még nem késő, még van remény, de ez hazugság lett volna. És élete utolsó perceiben nem akartam hazudni neki.
– Vigyázz magadra! – hallottam újra kérlelő, halk hangját. – Szeretlek.
Egy pillanat alatt elöntött a pánik. Nem lehet így vége! Nem lehet vége!
– Lilian! Én is szeretlek! Ne hagyj itt! Lilian! – üvöltöttem bele a telefonba, de senki nem felelt, csak pár másodperccel később a ritmusosan ismétlődő búgás… Bontották a vonalat.
Rámeredtem a kijelzőre, de nem láttam belőle semmit a könnyeimen át.
Aztán, mint egy őrült, megpróbáltam újrahívni Őt, de egy kedves női hang közölte, hogy „a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható”. Pedig muszáj, hogy beszéljek vele, hogy belenevessen a csendbe, és azt mondja, csak egy kegyetlen, durva tréfa az egész. De a vonal nem élt.
A sarokba hajítottam a telefont, ami koppanva esett szét, ahogy a fal megállította.
Az agyam nagyjából felfogta a felfoghatatlant – hogy Lilian, életem egyetlen szerelme nincs többé –, de a szívem tagadott. Már csak azért is, mert annyira abszurd volt az egész történet… zombik. Ez csak egy buta kitaláció, rémmese. Nem bírtam elképzelni, ahogy nemlétező, dühöngő szörnyek kószálnak és szedik áldozataikat szerte a világban…
Villámgyorsan felpattantam a székről, és a TV távkapcsolójáért nyúltam, hátha mondanak benne valamit. De a készülék csak szürkén zúgott minden csatornán.
Visszaültem a géphez, miközben újra letöröltem a kicsorduló könnyeimet. Az adásszünet még nem bizonyíték semmire! Lehet, hogy csak a melegtől meglazultak a kábelek, vagy elállítódott a tetőn a parabola – próbáltam magam győzködni, hogy nincs semmi baj. Ez még nem jelenti azt, hogy tényleg itt a világ vége.
Az internet még élt; a program rögtön behozta a leveleimet, de rájuk se hederítettem. Helyette egy híroldalt kerestem, hátha találok valamit.
Az oldal legtetején vérvörös, hatalmas kiírás fogadott: „Mindenki zárkózzon be, és ne menjen az utcákra!”
A figyelmeztetés nem izgatott túlzottan; nem pattantam fel, hogy elreteszeljem az ajtót. Lejjebb görgettem, el a villogó betűkről, a folyamatosan frissített eseményekre: „A hadsereg már készíti a lények elpusztításának és a lakosság evakuálásának tervét”; „A ’zombik’ az utcákon szedik áldozataikat”, és hasonló bejegyzéseket találtam. Egy-egy helyen képeket is mellékeltek a véres, torz arcú szörnyekről. Legalul pedig a következő hír fogadott: „Támadás a metrón – kegyetlen brutalitás.”
Bele sem tudtam kezdeni a szöveg olvasásába, mert a fájdalom elemi erővel terített le. Kizárólag egyetlen gondolat lüktetett az agyamban: igaz! Igaz az egész… Lilian nincs többé…
Nem tudom, mikor kerültem le a székről a hűvös parkettára, és mennyi ideig hevertem ott zokogva. A lelkem jegessé fagyott, az elmém üresre égett. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy nélküle folytassam tovább a létezést. Hogy este úgy feküdjek le, hogy Ő nincs mellettem, hogy reggel ne az Ő csendes készülődésére ébredjek.
Aztán nagy nehezen felkeltem a földről, hogy belefeküdjek az üresen tátongó ágyba, de értelmetlennek tűnt az egész. Lilian már soha nem heveredik oda mellém.
Helyette inkább az ajtó felé indultam. Ahhoz túl gyáva lennék, hogy a saját két kezemmel vessek véget az életemnek, de ahhoz nem, hogy kilépjek a fenevadak közé, és hagyjam, hogy ők tegyék meg, amire én képtelen vagyok. Már ha egyáltalán tényleg ott vannak kint – még mindig hihetetlennek tűnt, hogy ez megtörténhet. Zombik… Mintha egy rossz, „C” kategóriás amerikai horror válna valóra.
A lépcsőházban teljes némaság honolt. Az itt lakó emberek valószínűleg még az igazak álmát aludták, vagy már meghaltak. Esetleg olyan szerencsétlen szerencsések, mint én, és valahogy értesültek a kinti eseményekről, aztán jól bezárkóztak.
Ahogy a lépéseim lefelé döngtek, újra elfogott a gyász. Lilian folyton sietett a lépcsőkön, mintha fizikailag képtelen lenne lassan, vagy akár csak normális tempóban haladni.
A könnyek megint elöntötték a szemeimet; azon imádkoztam, hogy homályos látásom miatt félrelépjek, lezuhanjak a szelíd mélységbe, és kitörjem a nyakam, hogy minél előbb vége legyen minden kínnak, de persze senki nem hallgatta meg szótlan esdeklésem.
Sikeresen leértem a földszintre, ahová már eljutottak a külvilág borzalmas zajai. Kintről rémült sikolyok és vad, állatias hangok szűrődtek be, mintha nem is a nagyváros közepén lennék, hanem valami érintetlen, elszabadult vadonban.
Mikor a kapuhoz indultam, élesen láttam magam előtt Lilian helytelenítő tekintetét, csalódott arcát. Azt kérte, vigyázzak magamra, ne hősködjek. Végül is, amit tenni készülök, nem hősködés… Egyszerűen csak halálvágy.
Leráztam magamról a bűntudatot az utolsó, arcomon végigfolyó könnyekkel együtt, és közelebb léptem az egyetlen akadályhoz, ami még elválasztott a megváltó, biztos semmitől. Ami bennem élt már, de azt akartam, hogy rajtam kívül is létezzen.
– Szeretlek, Lilian – suttogtam bele ebbe a semmibe.
Aztán meglódítottam a nehéz vaskaput, hogy megéljem utolsó, immár egyedüli vágyam… a halált.










_@/"

2011. október 29., szombat

Gondolatok - Mitikus lények








Mitikus lények



Az idei Halloween alkalmával beöltözős buliba megyünk, és hosszas vívódás után megszületett a döntésem: tündér leszek (a boszorkány volt a másik ötlet, de végül a kevésbé darkosat választottam).

Ennek hála született meg az új gondolat: Vajon miért vonzódunk még felnőttként is ennyire a mitikus lényekhez?
Miért kápráztat el minket egy történet – egy könyv vagy egy film –, amely vámpírokról, vérfarkasokról, boszorkányokról, tündérekről vagy éppen angyalokról szól? Miért áll el a lélegzetünk, gyorsul fel a pulzusunk, ha meglátunk egy ilyen veszélyes, természetfeletti, kitalált lényt játszó színészt?
Miért és meddig marad(hat) meg bennünk az a gyermekekre jellemző látásmód, hogy tudjuk, a mesében szereplő lény nem létezik, mégis elhisszük pár varázslatos percig?


Ezekkel a kitalált lényekkel sok helyen találkozhatunk: a gyermekkönyvek rengeteg módon feldolgozzák a boszorkányság témáját, az óriásokat, a csodákat, a fiatal és felnőtt irodalom gyakran fordul a vámpírok ijesztő, mégis érzéki világához, még a szépirodalom is foglalkozik erdőben kalamajkázó tündérekkel.


Talán ezek a varázslatos, gyakran gonosz, gyarló vagy huncut lények a saját sötét belsőnk kivetülései, a bennünk élő, titkolni való „rossz” megszemélyesítései. A vámpír a vérszomjunkat, a haragvó boszorkány a bosszúálló énünket, az angyal vagy a kedves jótündér a bennünk ragyogó végtelen tisztaságot hivatott tükrözni; azt a részünket mutatja meg vegytisztán, amelyet mi nem merünk megmutatni a társadalom elnyomó elvárásai miatt.


De mi van akkor, ha ezek a különös, kevéssé ismert lények nem csak a mi képzeletünkben léteznek?
Ha egykor, a régmúltban létezhettek az óriási, különleges dinoszauruszok, akkor miért ne létezhettek volna sárkányok, varázslók, tündérek vagy akár élőhalottak.
Lehetséges, hogy azért vagyunk képesek ilyen mélyen hinni bennük, mert a génjeinkben hordozott, őseinktől örökölt, bennünk mélyen eltemetett tudás megerősít minket, hogy ez nem csak mese. Hogy ez része, vagy legalábbis egykoron része volt a valóságunknak.











_@/"

2011. október 28., péntek

Új Full Moon kiegészítő novella a történet blogján (Nagy család)



Sziasztok!


A napokban elkészült, és végre teljesen lejavítottuk az ÚJ FULL MOON NOVELLÁT, mely a "Nagy Család" címet viseli.

A novella korhatármentes, bárki olvashatja. :)


Remélem, hogy hamarosan hozhatok nektek egy korhatáros kiegészítő novellát is; már születőben van a fejemben az új novella (persze csak ha van rá igény...?)


Az előző hírben olvashattok a November közepén megjelenő novelláskötetről, melyben helyt kapott egy művem (a Vágta).
ERRE a linkre kattintva egyszerűen elolvashattok minden részletet a bemutatóról és a kötet kedvezményes rendeléséről! Ha kíváncsiak vagytok rá, kukkantsatok oda! :)


És (ismét) felhívnám a figyelmeteket egy újdonságra a Főblogon. Ez a "Gondolatok" menüpont, ahol minden héten (általában hétvégén) olvashattok tőlem pár sornyi gondolatot, elmélkedést valamilyen témában, ami épp foglalkoztatott.
Itt várom a ti hozzászólásotokat, gondolatotokat is! :)


És akkor a Tündérmesém hírek:
Ma végre megint beindultam, és elég sokat sikerült írnom a fejezethez, de még így is nagyon az elején vagyok csak. Remélem, hogy a hosszú, 4 napos hétvége alatt nagyjából meg tudom írni az új fejezetet, és akkor már a jövő hét vége felé lehet akár friss (ez persze Abytől is függ).

Remélem, hogy semmi nem fogja keresztülhúzni a számításaimat, mert már nagyon szeretnék oda is új fejezetet feltenni! :)


Jó, pihenéssel teli hétvégét kívánok nektek! :) És jó olvasgatást!



Stigu









_@/"

2011. október 26., szerda

ÚJ DIMENZIÓK könyvbemutató (Aposztróf Kiadó) és RENDELÉS



Sziasztok!




Ma végre megkaptam a részleteket az új, készülő antológiáról, melyben az egyik novellám, a Vágta című helyet kapott.

A novelláskötet ünnepélyes bemutatója 2011. NOVEMBER 19-én, szombaton 15 órától lesz a Corvin Művelődési Házban (Budapest, 16. kerület, Hunyadvár utca 43/b). 
A belépés ingyenes, és minden érdeklődőt szeretettel várok! :)


A helyszínen a szerzőknek megvásárolható a kötet kedvezményes, 1.000 forintos áron (az eredeti ár: 2.200 ft) korlátlan mennyiségben. Aki szeretne ezen a jutányos áron hozzájutni az antológiához, jelezze nekem e-mailben, itt hozzászólásban vagy akár a facebookon OKTÓBER 31-IG. (Aki nem tud eljönni, de szeretne kötetet, az is szóljon, mert akkor elhozom neki!)


A novelláskötetről bővebb információkat a Kiadó honlapján találtok: Aposztróf Kiadó. 



És még egy jó hír ebben a hideg őszben:
Majdnem elkészültem már a FULL MOON új kiegészítő novellájával. Már csak az utolsó munkafázis, a javítás van hátra, aztán teszem is fel (valószínűleg még a hétvége előtt).
A novella címe: Nagy család.
Remélem, hogy örültök ennek a "meglepinek" (bár a fejezet karikamentes), és csak kicsit vagytok morcosak, hogy a Tündérmesém írása helyett megint valami mással foglalatoskodtam. :) Hamarosan érkezik az is, már belefogtam az új fejezetbe. :)


További szép hetet nektek! :)

Stiga








_@/"

2011. október 22., szombat

Gondolatok - Az ősz







Az ősz


Mostanra már tagadhatatlanul megérkezett a leginkább nem szeretett évszakom. Az ősz.
Ráadásul idén egy sokáig elhúzódó, kellemesen meleg indiánnyár kellős közepébe robbant bele, olyan hirtelen, hogy még az átmeneti (mások által télinek titulált) kabátomat sem sikerült időben előbányászni.

Azon gondolkodtam, hogy vajon csak nekem ilyen kínkeservesek ezek a hónapok? A munkahelyi közvélemény-kutatásból az derült ki, hogy az évszak megítélése nagyon változatos.

Nekem leginkább a jó meleg utáni hideg, a hosszan elnyúló, hűvös, kellemetlen eső, a véget nem érő latyak, és a közelgő tél jut róla eszembe. Ja, és persze vegyük hozzá, hogy sokaknak ez még mindig az iskolakezdést is magában hordozza (nekem szerencsére már nem társul hozzá ez a kellemetlen élmény… maximum az óvodakezdés).


De tényleg csak ennyiről szólna az ősz?

Ha egy nem ősszel születettet kérdezünk, akkor nagy valószínűséggel ő is csak ennyit lát ebben a kellemetlenül nedves évszakban. (Én tavaszi vagyok, így a nyíló virágok és a sarjadó fű illatának sajátos keverékét szeretem a legjobban, és azt a kellemes, napsütötte aromát, ami megbizsergeti az ujjaim végét…)


Viszont ahogy túltekintettem a hidegen és az esőn, rájöttem, hogy nagyon sok szépség is van ebben az évszakban.
Egyrészt beletartozik a természet szüntelen rendjébe (nekünk, közép-európaiaknak), az élet egészének egy igencsak fontos része. Ilyenkor megtapasztalhatjuk, hogy hogyan hervad el a létezés, hogyan készül az „élet” a halálra. A fák szép sorban elhullajtják a leveleiket, megszabadulnak a már nem kellő részektől, megszabadulnak a létezéshez kötő dolgoktól. Ha jól tudom, az idős észak-amerikai indiánok is magányosan haltak meg, mert szerintük meghalni így lehet szépen. Úgy tűnik, a fák, növények is magányra vágynak.

Másrészt ott vannak azok a gyönyörű, csak az őszre jellemző színek, amik ráadásul nagyon jól mutatnak együtt. A bordó, a barna, a sárga rengeteg különböző árnyalata, az üde színfoltként vissza-visszatérő zöld, ami kicsit emlékeztet még minket a nyárra.

Aztán ne feledkezzünk meg az első dér csípte sütőtökről és a meleg, barátságos tűzzel pattogó kandallóról. Arról a fanyar, torkot kaparó szagról, ahogy ég a száraz avar. Vagy a városiaknak ott az a csodás illat, mikor az első fűtés alkalmával ráég a radiátorra az egész évben felgyülemlett por.


És akkor még nem is írtam a lábam alatt ropogó száraz, friss avar szívet melengető hangjáról…









_@/"

2011. október 20., csütörtök

Aposztróf eredmény! NOVELLA - A halál és a lányka



Sziasztok!


Nos, a mai nap folyamán felkerült az őszi novellapályázat eredménye az Aposztróf Kiadó honlapjára.

És igen, az egyik novellám, cím szerint a Vágta bekerült a kötetbe! :)) A könyvbemutató 2011. november 19-én lesz a Corvin Művelődési Házban, de a részletekről külön írok majd, ha kiírják.

(Aby is benne van, két novellával, különdíjjal! :) Gratu neki itt is!)


Ennek örömére most jöjjön egy nem bekerült novella, amit egy balett-előadás ihletett. :) A novella nagyon sok idő alatt született meg, elég sokáig halogattam, de azért még így is közel áll hozzám, főleg az egyik szereplő miatt. :)


Jó olvasást hozzá, és várom a véleményeteket! :)


Ui.: Az előző bejegyzésben olvashatjátok az első "Gondolatot" tőlem.

És még mindig várom az érdeklődőket az írásaimmal kapcsolatos facebookos profilon: Stiga's Tales 









Nyíri Eszter: A halál és a lányka




Myriam mosolyogva nézett bele Chistoph ragyogó zöld szemeibe, mielőtt a férfi hozzá hajolt és megcsókolta. Különös, ritkán tapasztalt érzés öntötte el: boldog volt. Nem maradéktalanul, nem mindent felemésztőn, de a régóta érzett közönyös semmihez képest mindenképpen haladásnak lehetett elkönyvelni ezt a gyomorremegtető kis kellemes meghittséget. Chris ajka puha és langyos volt, a csók mégis erőteljesnek, határozottnak tűnt neki. Felmelegítette belülről.
Mikor elváltak, gyengéd pillantással kémlelte újra a szép, enyhén mandulavágású szemeket.
– Köszönöm ezt a csodás estét, Myriam – súgta neki a férfi. – Megismételjük máskor is?
– Szeretném – lehelte meghatottan, s közben halvány pír futotta el az arcát.
A távolból felhangzott az érkező metró sivító hangja; eljött a búcsú ideje. Christoph rövid csókot adott neki, majd finoman megszorította vékony kezét.
– Biztos, ne kísérjelek el? – kérdezte mosollyal a szája szegletében.
– Biztos – bólintott a nő. – Ezalatt a két megálló alatt nem történhet velem semmi.
A szerelvény beérkezett a megállóba, és lassan lefékezett. Most Myriam hajolt oda hozzá, hogy összeérintse ajkaikat.
– Jó éjszakát! Majd hívlak – köszönt el a férfi.
– Neked is! – bólintott, aztán belépett a néptelen kocsiba.
Figyelték egymást, míg az ajtó becsukódott és a metró elindult.
Mikor már egyáltalán nem látta Chris magas alakjának körvonalait, levetette magát az egyik padra, és mosolyogva hátrahajtotta a fejét. Hihetetlennek tűnt számára, hogy egy egyszerű férfi ennyire megváltoztathatja az életét, ráadásul ilyen rövid idő alatt. Ez még csak a második találkozójuk volt, de hosszú ideje most először úgy érezte, hogy szeretné a folytatást. El tudná képzelni a jövőjét Christoph-fal.
A boldogság kiáradt teste és lelke egészébe, mintha a szíve pumpálná szét az ereibe az érzést, hogy minden porcikájába eljusson.
Viszont a mérhetetlen öröm mellé odafészkelte magát a félelem is: túlságosan sebezhetővé tette ez a kapcsolat. Mélyen megsérülhet, ha a boldogság szivárványszínű szappanbuboréka kipukkad. Nem volt benne biztos, hogy megéri kockáztatni. Érdemes-e az ideig-óráig tartó mámorért feláldozni a lelki békéjét? Heges, sokat sérült szíve jól ismerte már a szenvedés különböző árnyalatait, és sejtette, ha rosszul végződik ez az éppen virágot bontó románc, szíve nem fogja tovább bírni; elvérzik.
De a szikra már tüzet gyújtott benne, és a lángok szép lassan felégették félelme ébenfa hídját. Ha akarna, már akkor sem fordulhatna vissza. De nem is akart menekülni igazán; a férfi örömszínűvé varázsolt körülötte mindent. A csókja túl édes volt, az érintése túlságosan megbizsergette sejtjeit.
A metró zökkenve fékezett, és Myriam csodálkozva döbbent rá, hogy le kell szállnia. Úgy látszik, olyan mélyen elgondolkozott, hogy nem vette észre a köztes megállót. Sietősen kipattant a mocskos szerelvényből, és elindult a lépcső felé. Az ajtók döngve csapódtak össze.
Miután az összekapcsolt kocsik eldübörögtek a távolba, már csak Myriam lapos talpú cipőinek alig hallható koppanása törte meg a csendet.
Az emlékezetéből ismét felszökött Christoph telt ajkainak lágy íze, a villanó, zöld szemek felkavaró látványa, amitől szíve furcsa, szabálytalan ritmusba lendült. Ez lenne a mindent elsöprő szerelem, ami ellen tehetetlen az ember? Vagy csak egy erős fizikai-kémiai vágyakozás, amit kiismerhetetlen hormonjaik gerjesztenek? Egyik lehetőség sem tűnt kevésbé veszélyesnek a másiknál.
A sötét, késő nyári égbolton milliónyi csillag hunyorgott szikrázva – már amennyit látott belőlük a peron felett elterpeszkedő beton tetőtől –, a sápadtsárga hold még majdnem egészként mosolygott le rá.
Gondolatai kusza kavalkádja közepette későn vette észre az utolsó, óriási oszlop mögül kilépő magas férfit, így már nem tudta elkerülni az ütközést. A vállát ért ütés tompa kellemetlenségét szinte meg sem érezte a hasába maró éles fájdalom mellett. Az elmocskolódott ruhájú férfi a következő pillanatban kitépte belőle a vértől maszatos pengét, kicibálta kezéből a műbőr kistáskát és elrohant.
Myriam reszketve figyelte a rekeszizmából szüntelenül ömlő, sötétpiros vért. Miközben a koszos gránitoszlop tövébe hanyatlott, egy röpke másodperc erejéig végigfutott rajta az ironikus gondolat, hogy pár dollár és egy régi, alig használható mobiltelefon miatt kell meghalnia. Aztán a torkán feltóduló folyadék meleg, fémes íze rögtön elfeledtette vele az öngúnyt. Öklendezve próbált megszabadulni a nyelőcsövében, szájában felgyülemlett vértől, de próbálkozása hasztalannak tűnt; a vörös folyam feltartóztathatatlanul áradt belőle.
Küszködése közepette mégis észrevette a mellé guggoló sötét, szinte árnynak tetsző alakot. Felcsillant előtte a remény ócska szikrája, majd abban a pillanatban, ahogy belenézett az idegen éjfekete, hűvös szemébe, el is illant. Abban a tekintetben a múlhatatlan üresség lakozott csak.
– Miért pont most? – kérdezte remegő hangon. Látását sós könnyek homályosították, mégis kitartóan figyelte a túlvilágian fehér, vonások nélküli, mégis gyönyörű arcot.
– Most érkezett el az ideje – felelte a másik nyugodt, karcos hangon, mely megsebezte a nő szívét.
Myriamben felhorgadt a düh, pedig azt hitte, az elmúlás végső fájdalmán kívül mást már nem fog érezni.
– Annyiszor hívtalak, de nem jöttél! Most nem kelle… – Haragos szavait újabb vérző köhögés tépte szét.
– Nem ti választotok… Soha – súgta békés, magyarázó hangsúllyal.
Myriam beletörődve nézett fel a csillagokkal pettyes égre – mostanra már cseppet sem izgatta épp csak megtalált, máris elvesztett boldogsága –, aztán vissza a halálát vágyó idegenre. A tekintete sötétebb volt a jéggé dermedt éjszakánál, nem ragyogta be a távoli égitestek pislákoló fénye – vastag fellegekkel takart mennybolt, mely egyre csak hívogatta, hogy vesszen bele.
A hasába, tüdejébe nyilalló fájdalom csillapodott, majd teljesen megszűnt, szájában nem érezte már a kellemetlen, fémes ízt.
Békés és halk lett a világ.
A rejtélyes alak fölé hajolt, és ő elmerült a mindent elöntő végtelenben.









_@/"

2011. október 16., vasárnap

Gondolatok - A zene hatalma







A zene hatalma



Ez a gondolat írás és zenehallgatás közben talált rám (nyilván az utóbbi játszott benne nagyobb szerepet). Eltűnődtem, hogy vajon a zene miért bír ilyen mély hatást gyakorolni ránk? Az együtt megszólaló, összecsengő hangszerek, az énekes kristálytiszta egyedi hangja hogyan képes minket elvarázsolni egy különös, egészen más, sőt olykor távoli világba? Mi okozza a képzelet, a lélek szárnyalását, mikor a dallam felhangzik?


Számtalan alkalommal ihletett már meg egy-egy zene, de még ha egy új történet nem is kerekedett ki belőle, a kívánt hatást mindig elérte: olyan hangulatba zökkentett, amit az adott írásműben át szerettem volna adni. Ugyanúgy, ahogy egy vers, egy novella, egy regény körém varázsol, épít egy atmoszférát, a zene ugyanígy (ha nem jobban) képes rá.


Sosem értettem különösen a zenéhez, az egyetlen „hangszer”, amin többé-kevésbé játszani tudok, a saját hangom, de biztos vagyok benne, hogy minden muzsikában benne van az ember lelkének egy darabja, ha tényleg szívből adja a zenéjét. Ha szereti és élvezi, amit csinál. Talán ez okozhatja ezt a különös hatást. A dallamba bújt lélek hangja.

Ugyanígy van ez az írásnál is. Még ha valaki nem is tud kifinomultan, technikailag tökéletesen írni (elérhető az egyáltalán…), de benne van a szíve, a lelke, akkor lesz csak jó, amit magából ad. Persze, azért tehetség és tudás is kell hozzá. :)









_@/"

2011. október 15., szombat

Stigu gondolatai







Sziasztok!


Egy kis kollektív közvéleményt kutatnék ma köztetek. :)

Tervbe vettem, hogy egy új "menüpontot" hozok létre a blogon, "Gondolatok" címmel. Itt minden héten megosztanám veletek a véleményemet 1-1 témában (kicsit Szex és New York-osan, de én persze sokkal jobb leszek :D).

Szívesen olvasnátok ezeket a kis rövid elmélkedéseket tőlem?

És persze titeket is biztatnálak, hogy ha megvalósul a tervem, bátran íjátok meg nekem vélemény formájában majd a saját meglátásaitokat! :))


Ha minden jól megy, holnap jelentkezem az első Gondolattal. Addig pedig dolgozok az új TM fejezeten... :))

További szép estét mindenkinek!


Stigu







_@/"

2011. október 11., kedd

Hullócsillag - novella



Sziasztok! 


Végre, hosszú hallgatás után újra tudok nektek hozni egy kis olvasnivalót. A szombat esti csillaghullás megihletett, és végül ez a novella lett belőle. :) 


NAGYON FONTOS!!! A novella egy régebbi írásom FOLYTATÁSA, ahhoz erősen kapcsolódik. 

Azt a novellát itt találjátok: HAJNALFÉNY
Érdemes előtte azt is elolvasni, mert úgy lesz teljes (és érthető) a történet. :)

Jó olvasást, és várom a véleményeket! 






Hullócsillag



            Gyakran elgondolkoztam azon, hogy az emberekben miért él a kényszer, hogy a csillagos eget bámulják? A végtelen Univerzum elbűvöl bennünket, kíváncsiak vagyunk, vajon él-e rajtunk kívül ebben a felfoghatatlanul óriási világban valami. Valaki.
            Mikor azon a hűvös, enyhén felhős október eleji napon kint sürgölődtünk a bükkháti kis település dimbes-dombos, sűrű növényzettel borított földjén, újra ezen tűnődtem.
Kiskorom óta izgalommal töltött el az éjszakai égbolt látványa, főleg, mert apám gyakran hordta ki az egész családot a szabadba, hogy figyeljük a sötét, csillagokkal pettyezett végtelent. Én, a „kis hercegnő”, voltam a legfogékonyabb erre a furcsa hóbortra, így az évek múlásával már csak kettesben jártunk meteorokra vadászni. Apa folyton mesélt a különböző csillagképekről, galaxisokról és ködökről. A meséiben olykor szerepeltek különös lények, akik hasonlítottak hozzánk, mégis mások voltak. Békés idegenek, akik kíváncsiak ránk, ahogy mi is rájuk. Aztán pár évvel ezelőtt apám távozott a végtelenbe, amit úgy imádott, de a szokásunk megmaradt. Most pár gimnáziumi iskolatársammal jártunk eget kémlelni.
Az a nap különleges volt: a Föld egy meteorrajon haladt keresztül. Nem hagyhattuk ki ezt az eseményt. Még kora délután útnak indultunk Péter szüleinek nyaralójához, hisz vidéken, ahol kevesebb a mesterséges fény, mindig jobban láthatóak az Univerzum titkai. Kicsit aggódtunk, mert az eget vékony felhőréteg takarta, de mire leértünk, a szél szépen szétfújta őket. A meleg vacsora után kisétáltunk a közeli erdő által körülhatárolt rétre, ahová már nem ért el a falu csekély elektromos élete. A nap csak nemrég tűnt el a horizont mögött, biztosított még annyi fényt, hogy kipakoljunk a meteor-figyeléshez: mindenki lerakta a hálózsákját, a keze ügyébe helyezte a forró teával teli termoszát vagy épp a fényképezőjét.
Lassan én is bemásztam a vastag, hegyi túrákra is alkalmas zsákomba, de nem akartam még elfeküdni; még túl világos volt, hogy bármit is láthassunk.
A várakozás lassan múló perceit a többiek élénk csacsogással ütötték el, de én képtelen voltam bekapcsolódni a könnyed beszélgetésbe. A szívem furcsán, izgatottan vert, a testem egészében egy különös, bizsergető érzés áradt szét, mintha legbelül várnék valamire. Valami nagyon fontosra. Úgy éreztem, hogy ma történni fog egy csoda. De nem tudtam pontosan, hogy mi, és ettől még izgatottabb lettem.
Felnéztem az egyre sötétülő égre: a Hold hatalmas, nagyhasú, görbe hátú „D” betűként ragyogott le ránk, nem messze tőle már az Esthajnalcsillag is mutatta az utat az eltévedt vándoroknak. Percről percre nőtt bennem az a szokatlan, édes-bús várakozás, amit nem tudtam hova tenni. Fogalmam sem volt, honnan jött ez a hangulat, és miért? Mit várok? Vagy inkább kit?
– Rebeka! – Felkaptam a fejem, ahogy meghallottam a nevemet. – Nem akarsz bebújni mellém a hálózsákomba?
– Kösz, Zsolti, inkább kihagynám most… is – néztem rá lesajnálón, de leginkább bosszúsan, amiért kiszakított elmélkedésemből. – Nagyon jól elvagyok én a sajátomban.
– Mikor veszed már észre, hogy nem vagy a zsánere? – vihogott Péter, majd nagyon kortyolt a termoszából. Úgy sejtettem, a tea mellé más lélekmelegítő is került bele.
– Ja, velünk ellentétben ő azokat a fickókat csípi, akik nem csak a focipályán használják az agyukat – vetette oda nekik Zsanett, majd ő is felnevetett, és békítően oldalba bökte a mellette földet foglaló focistát.
Szerencsére a téma átterelődött az okos lányokra és a buta fiúkra, úgyhogy ismét a bennem tomboló érzések felé fordíthattam a figyelmem. Az izgalmam tovább fokozódott, a szívem még hevesebben vert, mint eddig, és alig bírtam nyugodtan feküdni a lassan átmelegedő zsákban. Hajtottam volna előre az időt, ami csak lassan csordogált körülöttünk, de nem tehettem semmit. Feszült csendben vártam, hogy az elszórt gomolyfelhők között a többi csillag is megjelenjen az égen, és a sötétség befedje a világ ezen részét.
Nem sokkal később meglepetten érzékeltem, hogy a többiek is elhalkultak. Mindnyájunkat megérintett a Kozmosz végtelenségének borzongató ereje. Újra szembesültünk vele, hogy csak apró porszemek vagyunk ebben a hatalmas Univerzumban, aminek határait nem ismerhetjük meg soha. Sorra gyúltak ki a kis fénypontok az égen, mintha egy hatalmas irányítószobában a teremtő keze valamilyen megfejthetetlen rendszer alapján nyomkodná fel a kapcsolókat.
Aztán hamarosan megláttuk az elsőt. Váratlanul, fényesen izzott fel a Föld légkörébe érve, majd egy pillanat múlva ugyanilyen hirtelen el is tűnt. Körülöttem mindenki hangot adott álmélkodásának, a társaság egészen felélénkült. Pár perc múlva olyan történt, amitől bennünk rekedt a szó: az égen egyszerre több meteor is áthasított. Mintha egy földről kilőtt, ezüstszínű tűzijátékot látnánk; igazi „csillagvihar” volt. Elnémulva figyeltük az újra és újra felragyogó kő- és fémtesteket, ahogy szétporladnak a bolygónk felszínéhez közeledve.
Nem voltam babonás, soha nem kértem semmit a hullócsillagoktól, de most úgy éreztem, kikívánkozik belőlem egy kívánság. A mondat anélkül fogalmazódott meg bennem, hogy végiggondolhattam volna: Szeretnék része lenni a csodának!
Nem hittem volna, hogy a vágyam hamarosan teljesül.
A következő félórában tovább kémleltük a felettünk elhaladó égi tüneményeket. Aztán a száguldó meteorok közül az egyik sokkal fényesebben villant fel, mint az eddigiek, és nem akart kialudni – a tűzgömb csak száguldott a földperem felé. Elálló lélegzettel figyeltük, ahogy egyre közelebb ér a fénygömb és egy pillanatra szinte nappali világosságba borítja a tájat, aztán eltűnik a fák között.
– Ez… szerintetek is az volt? – hallottam meg Zsuzsi remegő hangját.
– Igen, azt hiszem – suttogta döbbenten Laca, majd kipattant a hálózsákjából. – Nézzük meg!
Mind a heten gyorsan összeszedtük a holminkat, és gyalog elindultunk abba az irányba, amerre a meteoritot sejtettük. Egymástól pár méternyi távolságra haladva kémleltük a talajt, de a keresést nehezítette, hogy csak a zseblámpáink jó-rossz fényére támaszkodhattunk.
Már legalább egy órája kutattuk az erdőt, és mind kezdtünk elkedvetlenedni, mikor valami különös nyugtalanság hasított belém. A szívem vadul vert, a lélegzetem elakadt, a lábam és a gyomrom megremegett. Még csak romantikus könyvek rózsaszín hangulatú lapjain találkoztam hasonlóval: olyan volt, mintha épp az igazi állna előttem. Sietősen tettem még néhány lépést, és akkor végre megláttam a meteorit ütötte kráter szélét. A földbe vájt lyuk nem volt széles vagy mély, a közepén megcsillant valami a lámpafényben.
– Itt van! – kiáltottam a többieknek, majd meg sem várva őket, letérdeltem a rendkívüli kő mellé. 
Képtelen voltam elszakítani róla a pillantásomat, megálljt parancsolni felé közelítő, remegő kezemnek. Mintha két ellentétes mágneses pólus lennénk, úgy vonzott magához.
Mikor ujjaim hozzáértek ezüstös, durva szemcsés felületéhez, az addig ismert világ megszűnt körülöttem, és hihetetlen képek villantak fel előttem, melyekről tudtam, hogy egy régvolt élet emlékei. Láttam, ahogy az Orion-köd sugárzó fényében fürdünk, ahogy egy eddig halott bolygón figyeljük a létezés első pillanatait, ahogy újra és újra átéljük a legnagyobb csodát a világegyetemben: a szerelmet. Visszaáramlott minden varázslatos pillanat, amit együtt éltünk át.
Éreztem magam mellett testetlen testét, a belőle áradó keserű boldogságot, azt a rengeteg bánatot, amit az elvesztésem okozott neki. Mindennél jobban szerettem volna megvigasztalni, eltörölni, sosem létezetté tenni az összes fájdalmat, melyet most feltárt előttem. Engedtem, hogy teljesüljön mindkettőnk leghőbb óhaja: eggyé olvasztottuk magányos lelkeinket.
Szavak nélkül elmeséltem neki, hogyan ragadtam ezen az érdekes bolygón – hogy igézett meg és ejtett foglyul az élet születésének mágiája, amelyből csak most, az Ő segítségével tudtam kiszabadulni. Betakartam szerelmemmel azt a rengeteg sebet, melyet társtalan bolyongása közben szerzett, ígéretet tettem rá, hogy soha többé nem válok el Tőle, Ő pedig igyekezett elfeledtetni velem itteni fakó élményeimet.
Magunkba gyűjtöttük az égen átsüvítő meteorok szikrázó energiáját, és szorosan egymásba kapaszkodva kezdtük meg az újabb, immár közös utazást. 












_@/"

2011. október 2., vasárnap

Életjel - Ejtőző Főnix és Atyus kézműves boltja! :)



 Sziasztok!


Nos, tudom, tudom, egy kicsit el voltam tűnve az utóbbi időben, és ezért bocsánat is, de annyi-annyi minden összejött, hogy néha még az életben levéshez sem volt energiám. :) Az elmúlt hetekben két pályázatra is küldtünk műveket, és az utolsóra nem csak Abyt, de Saccot és Inkát is javítottam, plusz ugye a sajátjaimat, szóval kicsit kimerítő volt. Aztán pihenésképpen rácuppantam egy sorozatra (Bones), és egyszerűen leállíthatatlan izgalmas volt. :)

Most viszont visszatérek az "életbe", szóval hamarosan (remélem) olvashattok tőlem újra. A következő pályázatot, amin indulni akartunk, lefújtuk, mivel kicsit túltöltődtünk pályázatok terén, úgy érzem, és kell egy kis szünet. Így most csak november közepén vár ránk egy megmérettetés. Plusz lesz addig még 1-2 eredményhirdetés - Az Aposztróf Kiadó pályázatának eredménye elvileg október 20 után derül ki, várjuk még a visszajelzést az Accordiától és november közepéig az Ulpius-Háztól is. Úgyhogy dolog van bőven.

(Az Aposztrófos pályázatról annyit elárulok, hogy 3 novella született rá, mind a három teljesen új írás. Az egyik novella hasonlóan szomorkás, mint az előző Dimenziók kötetbe készült novella, a másik egy kicsit filozofálgatós, kicsit elmélyedős szösszenet, és van egy, ami teljesen és meglepően életvidám. Remélem, hogy több is bekerül a kötetbe - de legalább egy.) :D

Természetesen idővel el fognak készülni azok a novellák is, amiket a mostani, általunk lefújt pályázatra írtam volna; egy kis kedvcsináló: újragondolom/írom a novellát, ami a tavaszi MondoConos novellaíró pályázatra készült. A címe: Szabadulás, és egy számomra nagyon érdekes témát boncolok fel benne. :)
A másik novella, ami ide készült volna, végül kinőtte magát, és valószínűleg kis-regény lesz belőle, hasonló, mint a Vérvörös Szerelem (arra emlékszik még valaki?? Még mindig kell a folytatáshoz 4 vélemény!) Egy másik korban fog játszódni, egy nagyon érdekes történelmi helyzetben. És egy nagyon érdekes dal ihlette. Remélem, hogy olyan jóra sikerül megírnom, mint amilyen jó az én fejemben és elnyeri majd a tetszéseteket.


De most legelőször is egy új Tündérmesém fog érkezni, ami már nagyon régóta érik. Szánom-bánom, ezer éve nem volt ott friss, és is utálom, hogy arra a szuper sztorira, ami ennyire közel áll a szívemhez, ilyen kevés időm jut! :( Most megpróbálok belehúzni, új erőre kapni, mert hamarosan tényleg beindul a történet, és akkor aztán zúzás lesz (ROCK'NROLL!) Szóval igyekszem, megpróbálok lelkesedni, mert úgy mindig könnyebb és mindent beleadni! És remélem, hogy 1 (maximum) 2 héten belül kész lesz a friss fejezet.
Annyit elárulok, hogy 2 kézzel írt oldal már kész van, szóval az eleje "nem-tudok-elindulni" részen már túl vagyok. :)

Ha esetleg kíváncsiak vagytok a címére, írjatok hozzászólást itt, vagy akár a facebookon, és ha sokan vagytok kíváncsiak, elárulom. (Remélem, hogy nem tettem még meg, mert akkor fuccs a játéknak... ha már megtettem, szóljatok, mert ígérgethetek mást is, mondjuk az idézetet a fejezet elejéről. :D )



És van még egy nagyon fontos dolog, amit szerettem volna megosztani veletek!!

ATYUS, az oldalak dizájnere nyitott egy internetes web-shopot, ahol a gyönyörű virágos kitűzőit, hajcsatjait, hajráfjait, gyűrűjeit, stb. árulja. Tényleg nagyon szép és egyedi ékszerek ezek, ilyen nem fog szembejönni veled az utcán, mint a tucattermékek.
Aki benézne hozzá, itt találja meg a boltot: Atyus kézműves boltja. 


Na, most megyek is, folytatom a szuper új fejezetet! :)

További szép hétvégét (sajnos már nincs sok belőle)!


Stigu









_@/"