Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2011. július 29., péntek

Életjel - BackStage második fejezet!



Sziasztok!

Megjött végre (huh, de soká' tartott) a BACKSTAGE MÁSODIK FEJEZETE, mely az EGY NAP címet viseli. :)
A történet blogján elolvasható, véleményezhető! :)

A történethez/bloghoz készült egy facebook-os profil is, ITT megtalálható. Ha kíváncsiak vagytok a háttérmunkákra, infókra, a frissek felkerülésének idejére, LIKE-oljátok az oldalt, és sok-sok érdekességet találtok. Itt lehet tőlünk bátran kérdezni is! :)


Ugyanilyen profilja van a FŐBLOGNAK és a TÜNDÉRMESÉM&FRANTIC LOVE történeteknek is, azokat is lehet tetszikelni. Mindegyik helyen sok-sok újdonságot, apróságot, mindenfélét lehet megtudni.
Várlak (várunk) Titeket!! :)


Most jó olvasást!

Stigu








_@/"

2011. július 27., szerda

BESZÉLGETŐSAROK - Az interaktivitás helye



Kedves Mindenki!


Nos, akkor kísérleti jelleggel beindítom az Ünnep alkalmából a BESZÉLGETŐSARKOT! :)

Egy hónapig minimum fent lesz, és remélem, hogy tényleg sikerül interaktívvá változtatni. :) Ehhez az kell, hogy ti is érdeklődjetek, és bátran kérdezzetek, olyan sokat, hogy ne győzzek válaszolni rájuk! :))


A dolog menete nagyon egyszerű: ha bármi olyan dolog van, ami foglalkoztat (akár az írással, a történetekkel, frissekkel, ötletekkel, akár magánéleti dolgokkal kapcsolatban), hozzászólás formájában írd meg, és én napi rendszerességgel próbálom majd megválaszolni őket, szintén hozzászólásként.


Remélem, hogy lesz elég "kérdező", és tényleg egy interaktív dolog lesz belőle!

Szóval merjetek és akarjatok kérdezni! :) Cserébe sok kis műhelytitkot tudhattok meg. :D



Várom meleg szívvel a kérdéseket!



Puszi mindenkinek: Stigu









_@/"

2011. július 20., szerda

Újabb Full Moon kiegészítő novella - Éledő tavasz



Sziasztok!



A Full Moon blogján olvasható a legújabb kiegészítő novella, melynek címe: Éledő tavasz. :)

A novellát az Aby által mutatott gyönyörű Jake-es kép ihlette, amit megtekinthettek a történet felett, a blogon.

Az iromány erotikus részleteket tartalmaz, 18 éven aluliaknak megtekintése csak szülői felügyelet mellett ajánlott! :))


Ezenkívül figyelmetekben ajánlom az elmúlt napok, hetek novellatermését itt a főblogon: felkerült a hangoskönyvbe felkerült novellám, a Tévelygő vesszők; a Jane-Bella párosítású, sikamlós kis iromány, a Sikíts!; egy kis egyperces, a Reggeli perceim; valamint még mindig várom a véleményeket a Vérvörös Szerelem első részéhez, hogy végre feltehessem a másodikat. :)


Jó olvasást ezekben a hűvösebb napokban (strandra úgysem lehet menni :D)!


Üdv: Stigu









_@/"

2011. július 18., hétfő

Hangadó - Tévelygő vesszők



Sziasztok!



Nos, végre valahára elkészült a legújabb "nyomtatott" megjelenésem kiadványa. A novellás és verseskötet ezúttal nem könyv formátumú, hanem egy digitális HANGOSKÖNYV, amit a tanítványi láncolat irodalmi klub ad ki, és a HANGADÓ címet viseli.
A könyvnek készült egy weboldal is, ott megtekinthető az össze novella, vers, mese és esszé, illetve meg is hallgatható (bár az én gépem valamiért a weblapról nem hajlandó lejátszani... szerintem bennem van a hiba). De természetesen a kiadvány meg is rendelhető, ha jól emlékszem, 900 forintos áron. Ennek részleteiről szintén a honlapon szerezhettek pontos információkat. 
Akinek van kedve és ideje, lapozzon bele más szerzők műveibe is (én is olvasgatom majd őket, amint időm engedi; biztos vagyok benne, hogy színvonalas, érdekes írások kaptak helyet a kötetben). 



Az én írásom, a Tévelygő vesszők ITT érhető el közvetlenül.




Ettől függetlenül ide, a blogra is felteszem a hangoskönyvbe bekerült novellát (igaz, csak írt formában). 

Jó olvasást hozzá, és mint mindig, most is epekedve várom a véleményeket! :)






Nyíri Eszter – Tévelygő vesszők




Az antik faragású, ébenfa íróasztalon telenyomtatott papírlapok hevertek rendezetlen, hanyag összevisszaságban. A fehér háttér előtt szinte ugrálva vibráltak a sűrűn, tömött sorokban várakozó betűk, akik elégedettek voltak a nekik rendelt helyükkel; mind tudták, hogy a sorsuk oda, éppen arra az A/4-es lapra vezette őket, ahová a legtökéletesebben valók. Nem kívántak ettől a világtól, ettől a létezéstől se többet, se kevesebbet. Ennyi volt a beteljesítendő céljuk: heverni egy történet részeként, tudva, hogy nélkülük – akármelyikük nélkül – hiányos lenne az egész. Egyikük sem háborgott a rá osztott forma ellen, elfogadták helyüket az Univerzum átláthatatlan, de logikus rendjében.
Legalábbis úgy tűnt.
Az egyik parányi, alig észrevehető szénfekete csík izgatottan fészkelődött a sorok között. Nem volt teljességgel meggyőződve róla, hogy ez a lap a létező lapok legjobbika, ez a történet az, amelyikben neki lennie kell. Eluralkodott rajta a szörnyű, hitet romba döntő érzés, hogy ő sokkal, de sokkal többre hivatott. Látta maga előtt, hogy halált megvető bátorsággal megszökik a papírról, minden erejét felemésztő próbákon keresztülmenve eljut a Bölcshöz, aki segít neki a nagyobb jóért folytatott harcban, míg végül eléri élete célját.
Ahogy egyre inkább belelovalta magát az utópisztikus álomképekbe, már teljesen bizonyos volt benne, hogy ő az, aki hősi tetteivel megváltja majd ezt a kis világot, aki felszabadulást hoz kitaszított, elnyomott, meg nem értett sorstársainak.
De még félt. Tudta, hogy egyedül nem fog sikerülni; szüksége van valakire, akire támaszkodhat.
Óvatosan körbekémlelt a papíron, hátha meglát egy másik írásjelet vagy betűt, aki vele tartana. Akiben van elég mersz, hogy megváltoztassa a sorsát. A betűk rendezetten, nyugalmasan álldogáltak körülötte; mindegyikükből áradt az a jóleső tudat, amivel végigsodródtak életükön, miszerint úgyis minden eleve elrendelt.
Aztán az egyik sor végén megakadt a tekintete egy hozzá egészen hasonló, mégis különböző írásjelen, aki mintha ugyanolyan izgatottan fészkelődne, mint ő. Egy ideig tanulmányozta a másikat – nem tudta eldönteni, hogy a valóságot látja vagy azt, amit annyira látni szeretne –, majd összegyűjtve a bátorságát, odakiáltott neki.
– Hé, te ott hátul! – A karakter felé fordult, és kérdőn ránézett. – Igen, te! Miért fészkelődsz?
– Oh, én… csak… kicsit elgémberedtem – válaszolta habozva.
– Biztos, hogy csak ennyi? – firtatta a vessző.
– Igen, biztos! – felelte most már mérgesen a másik. – Mi egyéb lenne?!
– Hümm, nem is tudom… – kezdte habozva. – Talán te… nem érzed itt jól magad…
A pontosvessző a sor végén elbizonytalanodott. Esetleg az a másik írásjel… Nem, ez elképzelhetetlen! – rázta meg magát. Nem létezhet még egy olyan, mint ő.
Kíváncsian méregette a vonalkát a mondat közepén; a külsejéből nem tudta eldönteni, hogy igazat mond, vagy csak meg akarja téveszteni.
– Miért… te hogy érzed itt magad? – puhatolózott óvatosan.
A vessző elgondolkodott, hogyan magyarázhatná el a benne tomboló, érthetetlen érzelmeket.
– Én… elégedetlen vagyok – mondta halkan. – Tudom, hogy többre hivatottam, fontosabb dolgokat kellene tennem, nem csak itt létezni tétlenül – sóhajtotta elkeseredetten.
A pontosvessző csodálkozva bámult rá; képtelen volt elhinni, hogy van rajta kívül még valaki, aki nem hajlandó elfogadni a rá osztott sorsot.
– Ugyanezt érzem – súgta döbbenten.
Egy hosszú pillanatig figyelték csak egymást, nehezen dolgozva fel a hallottakat, a remény halvány sugarát, amely próbálta meggyőzni őket, hogy a gondjukkal nincsenek magányra kárhoztatva.
– Menjünk el innen! – mondta hirtelen a vessző, ahogy az elhatározás megszilárdult benne. – Hagyjuk itt ezt a helyet, és váltsuk valóra az álmainkat!
A másik úgy nézett rá, mint egy sültbolondra. – Ugyan, ezt nem tehetjük meg! – tiltakozott félszívvel. – Hogyan lennénk rá képesek? Nekünk ez a sorsunk…
– Nem! – vágott a szavába a vessző. – Tudom, hogy sokkal több dolgom van a világban. Tennem kell azért, hogy minden jobb legyen!
– De hát… minden a legjobb most, nem? – értetlenkedett a pontosvessző.
A kis írásjel megrázta magát. – Hiszem, hogy sokkal jobb lehetne. De ahhoz cselekedni kell.
A másik kábultan bólintott; teljesen az átszellemült mondatok hatása alá került. Ő is érezni kezdte a tenni akarást, a vágyat, hogy megváltoztassa a saját életét, és így a többiekét is, akik még nem sejtik világmegváltó terveiket.
– Mit tegyünk? – kérdezte elszántan a sorvégi karakter. A szívében vadul tombolt a lelkesedés, és a vessző sejtette, hogy most kell indulniuk, amíg az észérvek felül nem kerekednek a másikban.
– Szökjünk meg! – suttogta, mintha félne attól, hogy ha valaki meghallja, az megakadályozhatja őket. – Fedezzük fel az ismeretlen papírokat, hódítsunk meg új történeteket!
A pontosvessző egy pillanatra megtorpant, az elhatározása meginogni látszott. – És mi lesz ezzel a mesével nélkülünk? – nézett a vonalkára aggodalmasan.
– Ugyan, fel sem fog tűnni nekik a hiányunk – legyintett a kis írásjel. – Jól meglesznek nélkülünk.
– Biztos vagy benne?
– Teljességgel – bólintott a vessző olyan magabiztosan, hogy társa kételkedése azon nyomban köddé vált. – Induljunk!
A két írásjel mély levegőt vett, ezzel összegyűjtve minden bátorságukat, majd a sor végén találkoztak. Izgatott kíváncsisággal kémlelték a lapon túli ismeretlen, kissé félelmetes világot.
Aztán összenéztek, és nagy lendületet véve leugrottak a fehér papírról, hogy megváltsák a saját és a világuk sorsát is. 

















_@/"

2011. július 17., vasárnap

Vérvörös Szerelem - 1. Csábítás



Sziasztok!


Meghoztam Valentin-nap (de utálom) alkalmából a Vérvörös Szerelem című Twilightos mini-regény első részét.
Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket.

!!!FONTOS!!! A történet három részes lett, és teljesen készen van, DE a következő fejezet csak akkor érkezik, ha összejön 10 komment. Akkor viszont rögtön. Szóval érdemes véleményt írni! :)

Jó olvasást! :)





Vérvörös Szerelem




1. Csábítás








A világosbarna hajú férfi egy sűrű lombú fa ágán állt, és izgatottan kémlelte a hatalmas erkélyajtón túli forgatagot. Találgatta, hogy vajon kihez tartozhat az az észveszejtően finom illat, amit még az erdő túloldalán érzett meg.
Nő volt, azt tudta. És fiatal. A mezei virágokra emlékeztető aromából arra következtetett, hogy a lány olyan lesz, mint egy színpompás vadvirág. Csábítóan buja, gyönyörű, ellenállhatatlan.
A szeme sarkában valami pontosan ilyesmi villant.

A fiatal nő ragyogó vörös hajzuhataga fedetlenül, szabadon omlott végig a hátán, smaragdzöld ruháján megcsillant a gyertyák meleg fénye, sejtelmes, kusza mintákat festve rá.
Mikor meglátta, rögtön tudta, hogy ő lesz a csábító vadvirág.

A bent zajló jelenet csak félig kötötte le a figyelmét; miközben nézte őket, már azon gondolkozott, hogyan fog eljátszadozni a lánnyal, és hogy vajon milyen ízű lehet a vére. Gyanította, hogy édes lesz, de mégis fűszeres, kicsit pikáns.
Érezte, hogy a szájában termelődni kezd a halált hozó méreg.

A bálteremben eközben egy meglehetősen ingerült, középkorú, elegáns férfi lépett oda a vörös hajú lányhoz.
- Victoria, kijönnél velem egy pillanatra a friss levegőre? – kérdezte tettetett kedvességgel. Finom szavai mögött valójában visszautasíthatatlan parancs csendült.
A könyökénél fogva vezette ki az impozáns erkélyre.

- Mégis mit csinálsz, lányom?! – csattant a férfi haragja.
- Mit csinálnék? – olvadt le a lány arcáról a mosoly. – Megjelentem ezen a nevetséges bálon, ahogy kívántad. Mit akarsz még?! – nézett az apjára pimasz tekintettel.
- Azt, hogy legalább próbálj meg úgy tenni, mintha egy tisztességes, jól nevelt ifjú hölgy lennél! Le van engedve a hajad, mint holmi cselédnek. És ez a ruha… botrányos!
- Örülj, hogy egyáltalán itt vagyok! – feleselt vissza Victoria.
- Örülj, hogy még nem adtalak férjhez! – nézett rá az apja bosszús, de egyben elégedett pillantással. – Ha nem viselkedsz, visszavonom a megállapodásunkat, és én magam keresek neked hites urat! De abban nem lesz köszönet – figyelmeztette.

A lány ajkára már felkívánkoztak a tiltakozó szavak, de visszanyelte őket. A mostani kiváltságos helyzetét nem akarta kockáztatni.
Ő kívánta kiválasztani leendő férjét, de ezért néha engednie kellett és szót fogadni. De inkább tűr most, az apjától ebben a maradék kis időben, mint az urától élete végéig.
- Megpróbálok úrihölgyhöz méltóan viselkedni – ígérte megadóan –, ameddig úriemberekkel vagyok körülvéve. – Megfordult, és visszasétált a bálterem népes forgatagába.

Az ágon figyelő férfi elégedetten sóhajtott fel. Megtalálta a legújabb, finom kis játékát.
Már csak ki kell várnia a megfelelő időt, hogy elszórakozhasson vele.
Tekintetével tovább követte a lány útját, ahogy az a vendégekkel beszélget, táncba ígérkezik, miközben elvágyódva pillantgat az ablakon túli békés szabadság felé.

Miután a vacsorának vége lett, és a vendégek visszasétáltak a tánchoz előkészített terembe, Victoria észrevétlenül kisurrant a gondosan rendben tartott kertbe. Mikor elért a hűs vizű szökőkúthoz, körbenézett, és elégedetten nyugtázta, hogy senki nem vette észre szökését.

De nagyot tévedett.
A bokrok takarásából egy férfi figyelte vágyakozva. Elnézte a lány élénkvörös, ragyogó, hullámos haját, a fűzővel még vékonyabbra karcsúsított derekát, az alkarja hófehér bőrét, melyen átsejlettek a kékes erek. Maga volt a megtestesült csábítás.
Percekig bámulta még elmerengő arcát, aztán összeszedte a bátorságát, és kilépett rejtekhelyéről.

- Victoria kisasszony – szólította meg érdes, az izgatottságtól kissé magas hangon –, milyen nagy örömömre szolgál, hogy a kertben találom kegyedet. Nem fél itt kint, magányosan? – lépett közelebb hozzá.
- Nem hinném, hogy pár növény és kisállat félelemre adhatna okot, William – felelte egykedvűen. Nem örült, hogy megzavarták a nyugalmát.
- Remélem, nem bánja, hogy a bátorsága ellenére felajánlom önnek a társaságom? – kérdezte negédesen, amiből kihallatszott, hogy nem fogad el nemleges választ.
- Boldogan veszem ajánlatát csendes elmélkedésemben. – A férfi vagy tényleg nem vette észre a szavai mögött kicsengő gúnyos hangsúlyt, vagy csak nem akarta.

Odanyújtotta jobb kezét a lánynak, aki vonakodva belekarolt, majd elindultak a kavicsos ösvényen.
Egy ideig némán lépdeltek egymás mellett; Victoria nem akart megszólalni, Williamnek pedig egyetlen épkézláb téma sem jutott eszébe.
Közben az este hidegebbé vált. A hűs szellő megborzongatta a vállkendő nélküli lányt. William átkarolta a derekát, és közelebb húzta magához, majd mikor a lány megtorpant meglepetésében, félreértelmezte a reakcióját. Elé lépett, végigsimított az arccsontja kecses ívén, aztán hirtelen az ajkához hajolt és megcsókolta.

Egy pillanatnyi értetlen meghökkenés után Victoria hátrébb lépett, és meglendítette a kezét.
Az éles csattanás fülsértően robbant bele a csendbe.
- Mégis mit képzel magáról, William? – kérdezte sértett hangon.
A férfi döbbenten nézett rá, miközben megtapogatta vöröslő arcát.
- Én… azt hittem… kegyed… – kezdett magyarázkodásba, de a lány a szavába vágott.
- Rosszul hitte! Sem nem a férjem, sem nem a vőlegényem, hogy ilyet merészeljen! – Minden további nélkül megfordult, és besietett a kúriába.

A barna hajú férfi elégedetten szemlélte a jelenetet; már előre várta, hogy elszórakozzon vele, majd igyon a csábító illatú véréből.

Mikor véget ért a bál, és minden vendég távozott, Victoria fáradtan tért meg szobájába. A cselédlány segítségével hamar megszabadult zöld szaténruhájától, majd felvette hosszú, fehér hálóingét.
Miután befeküdt a baldachinos ágyba, elfújta a gyertyát, és álomra hajtotta fejét.

A kintről figyelő férfi csak erre a pillanatra várt.
Halkan felugrott a nyitott ablakba, és onnan vette szemügyre a lányt. Hallgatta elmélyült, egyenletes légzését, amiből tudta, hogy már alszik; nézte piros, elnyílt ajkait, beleszimatolt a leheletétől édes illatú levegőbe.
Némán közelebb lépett az ágyhoz; annyira közel, hogy érezhesse a testéből kiáramló hőt. Óvatosan végigsimította a fehér bőrt az arcán, majd ujjbegyével végigkövette a nyaka kecses ívét, ahonnan majd inni szándékozik.
Hatalmas önuralmába került, hogy ne kóstoljon bele rögtön, de abban semmi élvezetes nem lett volna. Látni akarta a rettegést a zöld szemeiben, érezni akarta a félelme illatát, mielőtt végez vele.
Még egy utolsó pillantást vetett rá, aztán ugyanolyan csendesen, ahogy jött, elhagyta a szobát.







Előzetes a következő fejezetből:


"- Szeretem érezni az anyaföldet a talpam alatt – mondta egyszerűen.

Victoria nagyot nyelt, miközben a szívverése felgyorsult az elméjébe tóduló képtől. A képzeletében felsejlő jelenetben ő a meztelen háta alatt érezte az egyenetlent talajt.
Rózsás pír öntötte el az arcát az érzéki víziótól.
James figyelte a teste heves válaszát a szavaira, és újra feléledt benne a vérszomj, erősebben, mint eddig. Közelebb lépett hozzá, és ettől még intenzívebben hatott rá a csábító, bársonyos illat. Jéghideg ujjaival végigsimított az álla puha vonalán, majd a tarkójára csúsztatta kezét, amitől a lány borzongva felsóhajtott. Belélegezte édes leheletét, mialatt a szikrázó zöld tekintetébe fúrta a sajátját."




A következő fejezet: 

2. Vadászat






_@/"

2011. július 9., szombat

Újabb Twilightos novella - Sikíts!



Sziasztok!


Nos, elkészült az Abyvel közösen írt, két szemszögű novella. Első körben szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy az írás ERŐSEN 18-as és FEMSLASH (tehát két nő szexuális viszonyát taglalja, ráadásul részletesen). Akit undorít a téma, most lazán lépjen tovább a következő bejegyzésre, akit viszont érdekel, az olvassa figyelemmel, és merüljön el a buja érzékiség világában. :))


Az Aby által írt szemszög (a szereplőket nem akarom előre lelőni), a HONLAPJÁN olvasható! (Érdemes átnézni hozzá!)


Ha tetszett (vagy ha nem), hagyjatok véleményt magatok után (főleg, mert ez még ismeretlen terület számomra, és kíváncsi vagyok, nektek mi a véleményetek a novelláról)! Pár szó is elég...


Utóiratként csak annyi, hogy a facebookon létrejött a BLOG KÖZÖSSÉGI OLDALA, ahol sok-sok kis infót tudhattok majd meg a készülő novellákról, regényekről, rólam.


Jó olvasást! :D











Sikíts!





Az újvilág mocskos földjén volt dolgunk ismét; az ostoba vámpírok délen még mindig próbálkoztak újszülött hadseregeket állítani, és most nem hagytuk, hogy seattle-i méreteket öltsön a dolog. Könnyen és gyorsan végeztünk velük.
Miközben fájdalomtól eltorzult sikolyaikat hallgattuk, újra eszembe jutott az egyetlen olyan lény, akire hatástalan volt „lenyűgöző” képességem. Aki nem üvöltött teli torkából, ha azt akartam. Láttam magam előtt elszántan villanó, aranyszínű szemeit, makacsul összeszorított, tökéletlen ajkait.
Nem hagytam, hogy az elhatározásom megszülessen, nehogy a kis boszorkány megsejtse a tervem.
– Alec, van még itt egy kis dolgom – mondtam neki sietősen. – Majd otthon találkozunk.
Ikertestvérem nem kérdezett semmit; tudta, hogy jó oka van a maradásomnak és annak, hogy nem adok bővebb magyarázatot.
Eszeveszett tempóban rohantam észak felé, és közben egészen más terveket forgattam a fejemben, amiknek semmi köze nem volt az aranyszemű családhoz. Hamarosan éreztem, hogy változik a klíma: a déli fülledt hőséget felváltotta a hűvös, folyton esőszagú táj. Az orromba bekúszott az óriási fenyők nehéz aromája, a közelben legelő szarvascsorda csípős kipárolgása. Képtelen voltam felfogni, hogy tudják ezt megenni. Bennem még a New Orleansban elfogyasztott ízletes embervér keringett.
Miközben az Ő illatát kutattam, figyeltem rá, hogy messze elkerüljem a területüket. Nem kívántam találkozni sem Cullenékkel, sem az óriási farkasokkal. Egyedül Vele.
Amikor már jócskán elhagytam a territóriumukat, egyszerre rátaláltam a nyomára. Halvány volt, csak egy villanásnyi édes, burjánzó virágokkal telített fuvallat.
Követtem az egyre erősödő aromát, míg végül megláttam éteri, hófehér alakját a fákkal szegélyezett tisztáson, ahogy egy nagymacska fölé tornyosulva éhesen szívja az állat forró, bűzös vérét.
Mikor befejezte az étkezést és elszállt a szomjas mámor, megfeszült a háta; tudtam, hogy észrevett. Felnézett a tetemről, és örvénylő, megfejthetetlen pillantását felém lövellte.
Elöntött a sóvárgás; a számban akartam érezni kielégült, hangos nyögéseit. A vágyam, hogy hallhassam elfúló hangját, újfajta formát öltött. Nem bírtam tovább várni, mintha égető éhség hajszolna leendő áldozatom felé. Egyszerű ember még nem vonzott így, de ő nem is az volt.
Közelebb léptem, és mosolyogva kiélveztem a látványt, amint előttem térdel, mint egy parancsaimra váró alattvaló.
A tekintetét nem szakította el rólam, miközben felállt.
– Te mit keresel itt? – kérdezte csilingelő hangján.
– Téged – mondtam egyszerűen. Azt hittem, ez egyértelmű, különben nem itt lennék.
A szemei döbbenten elkerekedtek, ahogy egészen elé értem és megsimítottam sápadt arcát. Ő megemelte bársonyos kezeit, és hátratolta a hajamat takaró sötét csuklyát.
Elképzeltem, ahogy hosszú ujjaival leoldja rólam a köpenyt, majd a többi ruhámat, és az eddig megzabolázott vágyam elszabadult. Kiélveztem az elnyújtott, néma pillanatot: érzékeimet betelítette az ajkai közül kiszökő sós pára különös, csábító illata.
Majd lábujjhegyre álltam, és óvatosan megcsókoltam. Féltem a kiszámíthatatlan reakciójától; nem mintha komolyabban ártani tudna nekem, csak a belsőmben tomboló sóvárgás fog tovább kínozni, ha eltaszít magától. De ha most, ebben a pillanatban megadja magát nekem, bármit megtehetek vele.
Az első őrjítően hosszú másodperc után megéreztem, hogy ajkai erősebben nyomódnak az enyémekhez. Én nyertem – el fogom érni a célomat.
Tüzesen kóstolgattuk egymást. Ahogy a nyelvem összesimult az övével, létem során először megtapasztaltam az állati vér cseppet sem vonzó ízét, amit még Bella édessége sem tudott elnyomni.
Zihálva váltunk el egymástól. A szemében lángolt az értetlen, csodálkozó kérdés: Miért?!
– Azt akarom, hogy sikíts! – leheltem eddig soha ki nem mondott vágyam, amit azóta el akartam érni, hogy először nem sikerült megkínoznom. Még ha nem is fájdalommal telve, de hallani akarom.
Tenyeremet vékony derekára simítottam, és közelebb húztam magamhoz, hogy kemény teste egészen hozzám simuljon. Újra az ajkaira tapadtam, miközben egyik combomat a lábai közé feszítettem. Elakadt a lélegzete, majd a számba nyögött. A nyelvünk vad ritmusban csatázott egymással egy ideig, aztán meguntam az ismerkedő köröket.
Egy laza mozdulattal letéptem róla szürke felsőjét és a hozzá illő színű melltartóját, majd a formás halmokra csúsztattam a kezeimet. A tenyerem alatt megkeményedtek az apró bimbók. Az ujjaim között morzsolgattam őket, míg ismét meg nem éreztem a sóhaja vibráló rezgését. Ekkor elváltam tőle, és a mellét kezdtem csókolgatni; az ágaskodó, remegő kitüremkedéseket szívtam, ahogy áldozataim forró vérét szoktam.
Miközben csendesen nyöszörgött, keze a köpenyemen matatott, majd megtalálta a kapcsot és kioldotta. A nehéz anyag suhogva hullott le rólam.
Otthagytam a vadul emelkedő halmokat, hogy lejjebb haladjak, de megakadtam a mozdulat közben; nem fogok térdre borulni előtte. Hevesen ledöntöttem a lábáról, és figyeltem, ahogy sötét haja szétterül a kopár, nyirkos talajon. A szeme fekete ékkőként ragyogott, telve mélységes szenvedéllyel. Belenyaltam a köldökébe, elképzelve, hogy milyen lesz majd a lábai között tenni ugyanezt, aztán tovább folytattam az utam. A sóhajai hangosabbá váltak, de még messze álltak a sikoltástól. Ennyi nem elég.
Vadul lerántottam róla a világoskék farmert, majd egyetlen erőteljes rántással letéptem parányi bugyiját. Végignéztem hófehér, csupasz bőrén, és féloldalasan elmosolyodtam.
Az orromban erőteljesen égett a belőle áradó intenzív illat, amely emlékeztetett az édes nektarin és a sivatagi kaktuszok éjjel nyíló, holdfényes virágainak bódító aromájára. Bele akartam kóstolni ebbe az izzásba.
Szétfeszítettem kemény, vékony combjait, aztán megcsókoltam a duzzadó szirmokat. A nedvessége eloszlott az ajkaimon, és ahogy lenyaltam róla, beterített ínycsiklandozó, az emberi vérnél is kívánatosabb íze. A nyelvemmel hosszan végigsimítottam az ölén, mire hangosan felnyögött. Jó úton jártam.
Magamba szívtam a belőle áradó langyos nedűt, majd finoman a fogaim közé vettem igazgyöngyként ragyogó csiklóját. Mélyen elmerültem kőszikla testében, aztán felváltva kényeztettem a remegő porcikákat hol az ajkaimmal, hol a nyelvemmel.
A hangja egyre erőteljesebben lüktetett a fülemben, tudatva velem, hogy közeledik a beteljesülés.
Ujjaimmal utoljára végigzongoráztam a kemény húsredőkön, erőteljesen, teljes egészében belelöktem magam, míg nagyot kortyoltam az ízletes nedvességből. Nekem feszítette az ölét, durván a hajamba markolt, majd a sikolya végighasított az erdőn, felzavarva a fákon fészkelő madarakat.
Elégedetten váltam el tőle, és miközben a kézfejemmel megtöröltem az arcomat, elmerengve néztem éjsötét, elhomályosult tekintetét, ami csak lassan tisztult ki. Mikor teljes figyelmét magamon éreztem, kacéran elmosolyodtam.
– Most te jössz! – villantottam rá a szemeimet, melyekről tudtam, hogy ugyanolyan sötétek, mint az övéi. Megszereztem, amit akartam, de most már többre vágytam. Sokkal többre.
Hogy nyomatékosítsam az óhajomat, vadul lekaptam magamról a nadrágomat. Bella értette a dolgát: elhelyezkedett a lábaim között, és selymes tenyereit végigfuttatta rajtuk. Éreztem mozdulatain a bizonytalanságot – főleg, mikor puha kezei bekúsztak az ingem alá –, és, számomra meglepő módon, még jobban felcsigázott tétova érintése.
A könyökömre támaszkodva dőltem hátra, miközben ujjai megsimogatták a rá várakozó mellbimbóimat.
Az ölemben újra fellángolt a fékezhetetlen vágy, de ő abbahagyta a kényeztetésem. Már készültem elégedetlenül felmordulni, mikor mutatóujjával sorra leszaggatta a felsőm apró gombjait és széthúzta a sötét anyagot. A szemében éhség villant, ahogy közel hajolt és ismét izgatni kezdett: csókolta, nyalogatta kebleimet, a sóvárgó, ágaskodó bimbókat.
Aztán ajkai lefelé mozdultak; pár pillanatig cirógatta a köldökön, majd folytatta útját az áhított irányba. A fekete szövet, ami a testemet egyedül takarta, éles reccsenéssel adta meg magát Bella szorítása alatt.
Fejem a kopár földre hajtottam, és észvesztő türelmetlenséggel vártam az érintését. Keményen megragadta a combomat, miközben megéreztem selymes nyelvét az ölemen. Először lágyan, félszegen kóstolgatott, aztán felbátorodva a csiklóm kényeztetésébe fogott.
A lángok az egész testemet beterítették, de ez más volt, mint a tüzes máglyahalál vagy a vámpírméreg belülről szénné égető ereje; ez a fehér izzás hullámokban öntött el és mennyei örömöket ígért.
Szaténsima ujjai végigsimítottak rajtam, majd kísérletezően elmerültek bennem, ami megadta a végső lökést, és én átzuhantam a gyönyör parázsló kapuján. Az ajkaimra kéjes sikoly kívánkozott, de mielőtt megszülethetett volna, felvillant bennem Bella mámortól túlfűtött, éles hangja, és elégedetten felnevettem – elértem a célom, titkos vágyam most már eldobhatom magamtól.
Miközben a száját törölgette, mélyen a szemébe néztem, és vártam azt a csodás pillanatot, mikor rádöbben tettünk mázsás súlyára és elborítja a bűnösség keserű epéje.
Nem kellett sokáig várnom. 













 
_@/"

2011. július 8., péntek

Egyperces - Reggeli perceim (és új FM kiegészítő novella)



Sziasztok!


Először is, a legfontosabb hír, hogy a Full Moon blogjára felkerült egy újabb kiegészítő novella, melynek címe: Vérszomj.
Szerintem biztos sokan vártátok már, hogy valami mozgás legyen ott is, hát, most jött az ihlet, és ez lett belőle. :) 
Jó olvasást hozzá! (És ha tetszett, hagyjatok véleményt!!!)


Itt, a Főblogon pedig átléptük a lélektani 40-es rendszeres olvasó-határt, úgyhogy ennek örömére ide is hozok egy kis egypercest. Ezt a múltkor muszáj volt kiírni magamból, mert már eléggé sok volt az élet, a világ. :) Szóval ez most csak egy kis röpke jelenet az én életemből. :)

/Mivel csak egy ember jelezte, hogy bármit olvasna, ezért végül erre esett a választásom. :) A kötet 1-1 novelláját még egyelőre tartogatom magamnak, majd egyszer az is jön... /


Most Abyvel egy kemény kis novellán dolgozunk (vagyis rögtön kettőn, mert két szemszögű), remélem, hogy nagyon hamarosan készen leszünk vele, és még a kórházba vonulásom előtt fel tudjuk tenni (hétfőn fekszek be, kiveszik a mandulámat). És utána gőzerővel dolgozunk az új Tündérmesém - Frantic lova fejezeteken, remélem, hogy ebben a hónapban (mondjuk jövő hét vége felé, vagy max a következő hét elején) lehet belőle valami. :) Megint hosszú fejezetek lesznek, szóval a türelmeteket kérjük. :))


Nem is szaporítom tovább a szót. Jó olvasást mindenhez! :))









Reggeli perceim



Bosszúsan nyitom fel a szemhéjaimat, hogy aztán egy pillanat múlva újra szorosan összezárjam. Mogorván veszem tudomásul a világot: a TV már megint túl hangosan ébreszt, a hajnali, sápatag napfény beszökik a redőny résein, egyenesen az arcomat célozva. A telefonból éneklő lágy férfihang tetszik, de az nem, ahogy a készülék folyamatosan rezeg. Pár másodpercig erőlködöm az elviselésével, aztán inkább leállítom az egészet.
            A televízióból áradó vígjáték lapos poénjait nem észlelem, nem fogom fel, helyette a mai napomon gondolkodom. Egy újabb nehéz ma, amit még nem akarok elkezdeni. Pedig nehéz volt a tegnap is, és a holnap is az lesz.
            Próbálom összefoglalni magamban, hogy mi mindent kell elvégeznem, mielőtt újra eljön a nyugtalan éjszaka, de a lista végtelen. Meglátom valaha a fényt az alagút végén? Lesz olyan nap, melynek a végén maradéktalanul elégedett leszek, és nem azon fogok rágódni, hogy mit nem csináltam meg? Egyre jobban kételkedek ebben.
            Felvillan előttem egy múltkori rövid bejegyzés az egyik népszerű közösségi portálon: unatkozom. Na, ez az, amit én soha, de soha nem fogok mondani… Milyen jó lenne néha unatkozni egy kicsit. Csak éppenséggel képtelen vagyok rá.
            Újra megpróbálkozok a szemeim kinyitásával; ezúttal nem ér annyira váratlanul a korai, még szokatlan fény.
A digitális óra nem annyit mutat, mint amire számítottam. Mielőtt elkezdenék kapkodni, eszembe jut, hogy előrébb van állítva húsz perccel. Épp ezért; az első mini-sokk után már nem olyan egyszerű visszaaludni – bár néha így is sikerül. Sóhajtva átfordulok a másik oldalamra. Reményvesztetten még egyszer, egy hosszú percre becsukom a szemem és önmagam, aztán elfogadom a megváltoztathatatlant.
Ásítva felülök az ágyban, majd nekikezdek ennek az egészen új napnak.


 



 _@/"

2011. július 2., szombat

Vadles - Idei tábori novella



Sziasztok!


Meghoztam az idei tábor ihlette novellácskát, ami hosszabbra sikeredett, mint a tavalyi. :)

A tavalyi itt olvasható: Szentivánéji álom 


Idén egy kicsit más lett a főszereplő, de azt hiszem, (remélem) hogy ő is tetszeni fog nektek! :D Ha elolvastátok, várom a véleményeteket. Ha sok-sok komment érkezik, biztos megjön a kedvem ahhoz is, hogy az új Full Moon kiegészítő novellát is (Vérszomj a címe) hamar feltegyem (mert ott egy kicsit elszomorított, hogy az utolsóhoz csak 3 vélemény érkezett).

Jó olvasást! :)






Vadles





Ez az idei tábor negyedik napja volt már – a felét túléltük. És még nem voltunk teljesen kipurcanva; ebben az évben több programot terveztünk, mégis lazábbnak tűnt az egész. Pedig még egy kisbaba is velünk nyaralt.
Ahogy az erdei kisvasúton ülve hallgattuk az idegenvezető cseppet sem érdekes mondanivalóját, ismét az elmúlt napok szokatlan eseményeire gondoltam: azokra a furcsa villanásokra az erdőben, amiket, úgy tűnt, csak én látok. A vörös vagy máskor ezüstös foltokra, amik a sűrűn nőtt fák között feltűntek. A különös hangokra, melyeknek meg kellett volna ijeszteniük, de mégsem tették. A zajok ebben az emberkéz által fertőzött vadonban teljesen természetesnek tűntek, beleolvadtak a madarak csivitelésébe és az enyhe szellő halk susogásába.
Visszaemlékeztem a tegnap éjszakai túrára – körülöttünk végtelen erdő terült el, felettünk milliárdnyi csillag ragyogott fényesen és tisztán. A sötétség mindent elöntött, ahogy hazafelé sétáltunk, mégsem volt bennem egy cseppnyi félelem sem. Tökéletes nyugalom uralkodott mindenkin, még a gyerekeken is. Senki nem nyafogott, senki nem gondolt arra, hogy bármi baj történhet velünk. Különös volt ez a béke.
A kisvonat zökkenve állt meg velünk, és én igyekeztem visszatalálni a valóságba – figyelni kellett a gyerekekre, nehogy elkószáljanak. Mikor már mindenki sikeresen leért a magas lépcsőkön, körbenéztem: fák, bokrok és kisebb növények színesítették meg a tájat, rovarok milliói zizegtek körülöttünk. Más állatokat nem láttunk, de a nyomaik mindenhol ott voltak. A napfény átszűrődött a dús lombkoronákon, csillogó, tündérlakta hellyé varázsolva az erdőt. Minden olyan mesebelinek tűnt.
Mosolyogva figyeltem az izgatott kisiskolásokat, akiket elkápráztatott a gazdag élővilág: a csigák, békák, százlábúak és lepkék vibráló hada.
Félórányi séta után megérkeztünk a háromszintes, fa vadmegfigyelőhöz, aminek legtetejéről az egész tisztást és a mögötte húzódó erdőt is be lehetett látni. Ahogy a messzeséget pásztáztam, mozgást vettem észre a távoli fák között. Igyekeztem arra a helyre fókuszálni, majd mikor sikerült, elállt a lélegzetem. A rengetegben egy óriási, vörös farkas lépkedett.
Gyorsan körülnéztem, hogy ki van mellettem, de egyedül álltam a legfelső szinten. Visszafordultam a megdöbbentő jelenséghez, de már nem találtam sehol a hatalmas állatot, hiába kutattam utána.
Amikor pár perc múlva kábultan lesétáltam a nyikorgó lépcsőkön, elgondolkodtam, hogy talán mégis kevés az a néhány óra alvás és csak a szemem káprázott. Nem lenne szokatlan ez tőlem.
A délelőtt további részében nem bírtam kiverni a fejemből az elképesztő látomást, amiről nem tudtam eldönteni, hogy igaz volt-e.
Később, a kisvonaton ülve, ismét az irdatlan, valószínűleg csak a képzeletemben létező fenevadon gondolkoztam, s közben félszemmel a mellettünk elsuhanó természetet figyeltem. A fák tövén sötétzöld moha nőtt, az apró tisztásokon lepkék színes csapata kergetőzött a ragyogó napfényben. A rengetegben olykor-olykor feltűnt egy vaddisznócsalád, aminek minden gyerek hangosan örült. Én végig feszülten figyeltem, hátha újra láthatom a farkast, aztán mivel semmi nyoma nem volt, elkönyveltem, hogy csak a szemem káprázott.

Este, az egész délutános alkotás után a gyereksereg kikönyörgött egy hosszúra nyúló számháborút – az előző napi csata óta folyton csak ezt akarták játszani. Miközben a csapatokat osztottuk be és megbeszéltük a szabályokat, amiket úgyse fog senki betartani, rádöbbentettek, hogy milyen nap is van.
– Tudjátok, hogy miért lehetünk ma ilyen sokáig kint? – kérdezte a gyerekektől az egyik óvónéni, mire ők csak értetlenül bámultak vissza. – Ma van Szentiván éjszakája, a leghosszabb nappal az évben. Holnaptól már egyre rövidülni fognak a napok.
A felismerés rögtön izgalommal töltött el – ma van a csodák éjszakája, amikor bármi megtörténhet, amikor a nem létező valósággá válhat. Mosolyogva emlékeztem vissza az előző évi különleges eseményekre, amelyekről a mai napig nem tudtam, hogy tényleg megtörténtek-e vagy csak az álmaimban. Remegő szívvel vártam, hogy ismét megnyíljanak a világok közti kapuk és az ott élő lények idetévedjenek.
A számháború nagyjából tisztességesen lement – természetesen mindkét csatát elvesztette a csapatom –, aztán megpróbáltuk ágyba parancsolni a túl élénk gyerekeket, ami még úgy sem volt könnyű, hogy a másnapi strandolás elmaradásával fenyegetőztünk.
Mikor végre minden szoba elcsendesedett, megkezdtük a szokásos éjszakai, későig elhúzódó megbeszélést. Egy óra elmúlt már, mire sikerült minden lényeges információt megvitatnunk és megtervezni a következő napot. Utána gyorsan lezuhanyoztam, összekészítettem a holmimat, majd fáradtan bedőltem az ágyba. A kerti tavacska csobogását hallgatva eszembe jutott, hogy semmi varázslatos dolog nem történt ma; a várva várt csoda elmaradt. Szomorkodva hunytam be a szemem, reménykedve, hogy legalább az álmaimban megtalál majd valami bűvös látomás.

A reggel túl hamar és túl hirtelen érkezett el másnap, úgyhogy nem emlékeztem semmilyen érdekes vízióra.
Kora délutánig az élményfürdőben fárasztottuk magunkat, majd a vacsora után, még világosban körbeénekeltük a tábortüzet, aztán elindultunk az éjszakai vadlesre és denevér-megfigyelésre. Mindenki izgatott volt, hogy milyen állatokat fogunk majd látni.
A törpedenevérek megcsodálása után felmentünk az egyszintes leshelyre, és megpróbáltuk lecsendesíteni a csacsogó nagylányokat.
Kíváncsian kémleltem a sötétséget, hátha újra meglátom az óriási farkast, bár legbelül nem sok reményt fűztem hozzá.
Fél óra tétlen, eseménytelen üldögélés után meguntuk a lesést, és úgy döntöttünk, hazaindulunk, főleg, mert már a gyerekek is egyre laposabbakat pislogtak. Már pár perce úton voltunk, mikor az egyik kisiskolás szipogva megállt.
– Ottmaradt a távcsövem – nyöszörögte sírós, álmos hangon.
Bosszúsan felsóhajtottam, s közben feddőn néztem rá; ha nem lenne a nyakukhoz rögzítve, a fejüket is elhagynák.
– Visszaszaladok érte – adtam meg magam, mert tudtam, hogy a holmija hiánya miatt egész éjjel sírdogálna. – Várjatok meg! Sietek!
– Ne kísérjelek el? – ajánlotta fel az egyik óvónéni.
– Nem szükséges, megoldom egyedül – ráztam meg a fejem, aztán rögtön visszafordultam.
Futva tettem meg a rövid utat – bár félni nem féltem, az éjszakai sötétség, amit csak a zseblámpám halvány fénye tört meg, eléggé nyugtalanított. Ha most valami erdei fenevaddal találkozok, egymagam nem sokat tehetek ellene.
Ahogy befordultam a fa emelvény elé, majdnem beleszaladtam egy óriási, szőrös halomba. Elakadt a lélegzetem, miközben megéreztem az állatból áradó forró hőt. A szívverésem a triplájára gyorsult, az izmaim lemerevedtek, és képtelen voltam megmozdulni. Döbbenten figyeltem a nem normális méretű farkast, aki békésen álldogált velem szemben. A hatalmas, vöröses bundájú fenevad nyugodtan nézett vissza rám, majd hátrált egy lépést. A testem megborzongott, ahogy a melegség elhúzódott tőlem.
Egy hosszú percig némán bámultuk egymást – csak a szívem vad dobogása törte meg a csendet –, aztán felém mozdult, de a közeledésében nem volt semmi fenyegető. Fekete, nedves orrát a nyakamhoz nyomta, és beleszuszogott a hajamba, amitől meghűlt bennem a vér. Rettegnem kellett volna a természetes esetben rám váró végtől, de tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem fog bántani.
Az erdőből halk motoszkálás hangjai szűrődtek ki, és pár másodperc múlva egy újabb, ezüstös farkas tűnt fel a szemközti fák takarásában, de ő nem jött közelebb.
A rozsdabarna állat hirtelen ellépett tőlem, majd megfordult, és mindketten berohantak a sötét rengetegbe.

Később, a rövid éjszakai megbeszélésünkön ülve, nem tudtam felidézni, hogy kerültem vissza a táborba. Teljes kábultság uralkodott az agyamon.
Szerencsére ma már nem kellett túlságosan tervezgetni – az utolsó napra főleg csak a pakolást és egy-két számháborút mertünk bevállalni.
Gyorsan kikészítettem a megmaradt tiszta ruháimat, majd elmentem lemosni magamról a strand klóros vizét. A tus alatt állva kitisztultak annyira a gondolataim, hogy erőt vegyen rajtam a teljes döbbenet: gigantikus farkasokkal találkoztam az erdőben. Reménykedtem benne, hogy valami csoda történt, azért jelentek meg az alakváltók ebben az unalmas országban, és nem az őrület uralkodott el rajtam annyira, hogy hihetetlen látomások törjenek rám. Igyekeztem a fáradtságra fogni ezt az újabb agymenésem, de az elmém nem elégedett meg ezzel az egyszerű magyarázattal.
Elrévedve töröltem szárazra magam, majd belebújtam a nyári, keveset takaró pizsamámba. Már készültem összeszedegetni a holmimat, amikor hátborzongató hangokat hallottam a tetőablak felől; mintha valami vagy valaki halkan mászkálna odafent. Az egész héten el-elkapott horrorsztorik után rögtön a legrosszabbra gondoltam, de a valóság felülmúlta minden képzeletemet: a kicsinyke nyíláson egy rövidnadrágos, rézbarna bőrű férfi ugrott be.
Tátott szájjal figyeltem, ahogy sietősen körbenéz és megállapodik rajtam a tekintete. Sötétbarna szemeiben mosoly bujkált, ami hamarosan megjelent az ajkai szegletében is.
Közelebb lépett hozzám; annyira közel, hogy érezhettem az izmos, robosztus testéből sugárzó melegséget. Felém emelte a kezét, és egy óvatos mozdulattal helyére tolta az állam. Az ujjai szinte égették a bőröm.
Némán bámultuk egymást – szelíd türelemmel pásztázott végig rajtam, amitől a vérem az arcomba szökött és különös érzés költözött a gyomromba. Én nem tudtam elszakadni a gyönyörű, rozsdabarna bőrének látványától, ami kísértetiesen emlékeztetett a hatalmas farkas bundájának színére. Tisztában voltam vele, hogy ők egyek, de ez csak most tudatosult bennem ennyire élesen.
Szólásra nyitottam a számat, de a hangok nem voltak hajlandóak elhagyni a torkomat – valószínűleg úgy festettem, mint egy tátogó keszeg.
A mosoly kiszélesedett az arcán, aztán végre megtörte a csendet.
– Edwarddal bezzeg hajlandó voltál beszélgetni – kezdte kedvesen gúnyolódva. – Reméltem, hogy engem is szóra méltatsz majd.
– Mit keresel te itt? – kérdeztem tőle döbbenten.
A vigyor leolvadt róla. – El is mehetek – válaszolta sértődötten, és elfordulva tőlem, az ablak felé indult.
– Ne! – tiltakoztam, mire megtorpant és visszanézett rám. – Csak… meglepődtem. És… kicsit zavarban vagyok – hebegtem össze-vissza.
– Miért? – vonta össze a szemöldökét.
– Hát… sok… dolgot írtam már rólad – vallottam be szemlesütve.
– Oh, én kifejezetten élveztem azokat a történeteket – nevetett fel pajkosan.
– Most is veszélyben vagyunk? – idéztem fel Edward előző évi látogatásának okát, hogy eltereljem a figyelmét a számomra kínos témáról.
– Nem, de sosem árt vigyázni – nyugtatott meg. – Mindig figyelünk rád – nézett mélyen a szemembe, amitől újra elpirultam. A pillantása intenzív és felkavaró volt; meglódult tőle a vérem. – Örülök, hogy találkoztunk – biccentett, és még egy lépést tett az ablak felé.
– Látlak még valaha? – kérdeztem sietősen, mielőtt felszívódik.
– Hát persze – mosolyodott el. – Az álmaidban mindig megtalálsz.
Rám kacsintott, aztán fellendült a tetőre, és eltűnt az éjszakában. 








_@/"