Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2011. december 29., csütörtök

Karácsonyi szösszenet



Sziasztok!



Hoztam egy újabb meglepetést, ha már a Full Moon novella ilyen szörnyen lassan készül (ellenben remélem, hogy nagyon jó lesz és tetszeni fog nektek).
Egy csak egy cseppnyi kis történet, feladatra-képre született, de úgy érzem, elég jó lett ahhoz, hogy ne maradjon megosztatlan. :)


További szép, télmentes napokat! :)








A mozdulatlanná dermedt, jéggé fagyott tájon nem lehetett felfedezni az élet legapróbb nyomát sem. Ameddig a szem ellátott, mindent beborított a napok óta hulló kristályos csapadék, a hósipkás jéghegyek métereket emelkedtek, mire a puha felhők megunták a munkát és más vidékekre vonultak. Az örökké zöldellő, barátságtalanul szúrós fák roskadoztak a rájuk esett súly alatt, az ágaik végén csüngő jégcsapok halk, angyali dallamot csilingeltek a szikrázó ezüstöt fúvó szélben.
Az egyik parányi barlang mélyéről meleg, barátságos fény szűrődött ki. Bent, a külvilág számára láthatatlanul, pöttöm emberkék sürögtek a lobogó örömtüzek körül. Egyes manók sietős léptekkel hordták a csillagfényből szőtt zsákokat a – hozzájuk képest – hatalmas üsthöz, ott aztán csillogó szárnyú lények töltötték át tartalmukat a kondérba. A szivárvány ezernyi színében pompázó különös anyag olykor felbugyogott, máskor kőkeménységűre dermedt.
A barlang bejáratának közelében izgatott asszonyság rótta céltalan köreit; kerekded alakján hullámzott bő, aranyszínű ruhája, arca kipirult a bosszankodástól, zöld szeme mérgesen villant.
– Ezek az átokverte medvék! Soha nem érnek ide időben! – dúlt-fúlt morcosan, és újra kipillantott a fagyos fehérségbe. – Így megváratni ezt a drága gyermeket!
A barlang másik végében angyali arcú kislány aludt a puha szalmával felszórt kövön. Vonásain földöntúli béke ragyogott, cseppnyi ajkait elnyitotta az álom.
Pár perc múlva a haragos asszony meghallotta az érkező állat vidám bődülését.
– Na végre – sóhajtotta barátságossá enyhülő tekintettel. – Készítsétek a fényt! Ébresszétek fel a drágát! – parancsolta a hozzá röppenő tündéreknek.
A villámgyorsan felkeltett, hosszú útra felkészített manógyerek átvette a teletömött, aranyló táskát, aztán szó nélkül kilépett a fehér medvebocshoz, s nehézkesen felült a hátára.
Némán tették meg a meredek hegyoldalhoz vezető távot. Az aprócska lány felnézett a felhőtlen, csillagos égre, a messzeséget kémlelte, majd határozottan bólintott.
– Itt jó lesz – súgta a jegesmedvének.
Kinyitotta a puttonyt, belemarkolt a szivárványos porba, és felszórta a sötét mennyboltra, hogy más is megcsodálhassa a varázslatos sarki fényt. 










_@/"

2011. december 25., vasárnap

BOLDOG KARIT! - Új Dimenziók novella: VÁGTA



Sziasztok!


Kicsit megkésve, de legalább bejegyzés formájában: BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK! :)

Ajándék gyanánt hozom nektek az Aposztróf Kiadó Új Dimenziók című antológiájában szereplő novellámat, a Vágtát.

Ha valaki kíváncsi lenne rá nyomtatva is, a kötet megrendelhető a kiadó honlapján, ITT. :)


Még egyszer nagyon boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak! :)









Vágta



Boglárka csendes örömmel a szívében sietett a lovarda óriási kapuja felé, melynek egyik szárnya ütközésig tárva volt a látogatók és a dolgozók előtt. Már alig várta, hogy találkozzon boldogsága négylábú tárgyával.
A hatalmas birtokon nyüzsgött az élet: a karámokban fiatal oktatók vezették futószáron a pompás lovakat, melyek hátán jókedvű, izgatott gyerekek ültek, a távolban a gondnok gereblyézte össze a fákról lehullott sárga, vörös leveleket, a lovászok szorgosan végezték mindennapi dolgukat. Orrába bekúszott a szalma és a frissen vágott fű illata.
Miközben a fehérre meszelt, egyszintes épület felé tartott, visszaemlékezett arra a varázslatos napra, mikor először találkozott Milkával.
Kora nyár volt, a levegő gazdagon illatozott, a méhek vidáman döngicséltek körülötte. Ennek ellenére, vagy tán épp ezért, ő szomorúbb volt, mint valaha. Szíve vérzett, fájt a visszautasítástól, amit alig pár órája kellett átélnie; kiderült, hogy osztálytársa nem táplálja iránta azokat az érzelmeket, melyeket ő látni vélt. A fiú nem nevette ki, de nem is biztatta, hogy valaha is szerelmes lesz belé. Úgyhogy most millió darabkára tört labilis kis belső világa – ennek a tetején ücsörgött ő magányosan.
Hátát a fakerítésnek vetve figyelte a természetet, mikor az óriási állat mögé lépett és orrával finoman megbökte a vállát. Ijedten fordult hátra, és szembetalálta magát a ló hatalmas, barna tekintetével, amely feltűnően hasonlított a sajátjára. A paripa rezzenéstelenül figyelte őt, majd megszaglászta a simára csiszolt lécen nyugvó kezét. Bogi bátortalanul nyúlt a barna, selymes szőrrel borított homlok felé, és óvatosan átsimította a fehér foltot, ami megtörte egybefüggő színezetét. Ezzel elkezdődött máig tartó barátságuk.

Hamarosan elért az istálló tágas ajtajához, és belépett a szellős, napfényes épületbe. Odabent izgatottan horkantott egy ló; Bogi egyenesen hozzá sietett. A szépséges, sárga telivér a bokszból kikukkantva várta lovasát, türelmetlenségében a földhöz csapta egyik patáját. Mikor végre elért hozzá, igyekezett kiengesztelni: meglapogatta testmeleg, puha nyakát, közben másik kezével már a táskájában kutatott, és nyomban meg is találta az elrejtett meglepetést.
– Nézd csak, mit hoztam neked, Milka! A kedvenced – susogta a fülébe. Elővette a csillogó zöldalmát, és a ló elé tartotta, aki gyorsan, gondolkodás nélkül nyelte el az ízletes csemegét. A ragadós lé habozva folyt ki a száján.
A nő már készült elreteszelni az állás fa-fém ajtaját, mikor valaki az orra alá dugott egy világos, szőttes kötőféket.
– Nehéz lesz e nélkül – szólt rá a mellé lépő férfi.
– Kösz, Gergő! Nélküled elvesznék – vette el nevetve a szerszámot, majd besétált a lóhoz.
– Előkészítsem neked? – kérdezte a fiatal lovász kedvesen, miközben zöld szemei éhesen tapadtak a nőre. Végigfuttatta pillantását fényesen ragyogó csizmáján, izmos combjára feszülő lovaglónadrágján, sötétzöld, pántos felsőjén, és ismét felborult a lélegzete, mint mindig, mikor meglátta.
– Nem, szeretném én magam felnyergelni a lovam – rázta tagadón a fejét, majd sokatmondóan a férfire nézett.
– A lovad? – kérdezett rá Gergő felhúzott szemöldökkel.
– Igen. – A nő mosolya kiszélesedett. – Megvettem.
Régóta dédelgetett álma volt, hogy Milka az övé legyen, ne csak a ló, akit szinte minden szabadidejében meglátogat és megfuttat. Hosszú ideje gyűjtögetett, hogy egy nap megalkudhasson a kezesbárány angol telivérre. Ma elérkezett az a nap.
– Gratulálok, lótulajdonos lettél – nyújtotta felé jobb kezét a férfi. Boglárka hagyta, hogy tenyerük finoman összeérjen, majd némán élvezte a kézfejét csókoló ajkak meleg, puha érintését. A gyomrában apró pillangók születtek, amik izgágán ünnepelték saját létezésüket.
– Végre hivatalosan is összetartozunk – sóhajtotta boldogságtól elhalkuló hangon, miközben visszakérte kezét, és elkezdte kivezetni a kancát a bokszból.
– Mi mikor fogunk hivatalosan összetartozni? – A kérdés megtorpanásra késztette a nőt. Belenézett a csintalanul villanó szemekbe, majd váratlanul Gergő erős karjaiba vetette magát.
– Ez csakis tőled függ – válaszolta nevetve.
A férfi lehajolt hozzá, és összeforrasztotta mosolygós ajkaikat. A csók nem tartott sokáig, ugyanis Milka megelégelte enyelgésüket, és a fejét közéjük dugva szétválasztotta őket.
– Megyünk már, öreglány – paskolta meg a türelmetlen ló oldalát. – Később találkozunk! – köszönt el élete emberi párjától.
Kivezette a paripát az istálló előtti területre, ahol kikötötte a direkt ezt a célt szolgáló farúdhoz. Komótosan látott hozzá az állat lecsutakolásához. Míg a vakaróval igyekezett eltávolítani a szőrére rakódott port, visszagondolt az együtt töltött tengernyi időre.
A megismerkedésük utáni hetekben megpróbálta elfelejteni őt, de rá kellett jönnie, hogy nem fog sikerülni. Szinte folyton arra gondolt, milyen szép, békés perceket köszönhet neki, és milyen jó lenne felülni a hátára. Kisebb korában lovagolt néhányszor a vidéki búcsúkban, de az emlék már fakó volt. Végül meggyőzte a szüleit, hogy vigyék el az osztálykirándulás helyszínére. Kiderült, hogy a lovardában oktatás is folyik, így hát nem volt más dolga, mint hogy kikönyörögje a nem éppen olcsó órákat. Milka hátán hamar megtanulta az alapokat, és rövidesen elválaszthatatlanok lettek. Aztán a következő évben megegyeztek a tulajdonossal, hogy ezentúl ő fogja átmozgatni, ha épp nincs „használatban”.

Miután az egész testéről levakarta a koszt, kezébe vette a szőrkefét, hogy eltávolítsa róla a fellazított homokot. Milka türelmesen, jókedvűen várta, hogy gazdája letisztogassa, fényes szőrén táncot jártak a napsugarak. Aztán Bogi a fésűért nyúlt, és aprólékos munkával nekiállt kibogozni összegubancolódott, barna sörényét.
Két évvel ezelőtt végképp megváltozott az élete, és ezt is a telivér kancának köszönheti. Azon a nyáron új lovászfiú érkezett a tanyára, aki az első pillanattól fogva megdobogtatta a szívét. Gergő mindig kedves volt, mindig mosolygott és segített a hozzá forduló lovasoknak. Ha több órás terepen járatás után hulla fáradtan tért vissza, lecsutakolta helyette Milkát, aki szintén imádta őt. De nem csak ezért szerette – a férfi megértette, elfogadta a lovak iránti vonzódását, tekintve, hogy ő is végtelenül tisztelte ezeket a pompás állatokat. Tökéletes lelki társa volt.

Lassan elkészültek az útra; még kitisztította a patáit, aztán a fekete angol nyeregért nyúlt, amit Gergő már kihozott neki. Szakszerűen feltette rá, majd levette a kötőféket, szájába adta a zablát, és becsatolta, megigazította a szíjakat. Megsimította a különös alakú virágot a homlokán, ami leginkább egy égre mutató, vastag kacsacsőrre emlékeztette. Hátradobta hosszú, barna hajfonatát, fejére nyomta és becsatolta a kobakot. Utána ruganyos mozdulattal felült a hozzá képest hatalmas állat hátára.
– Indulunk – figyelmeztette halkan Milkát, aztán csettintett a nyelvével, és sarkát finoman az oldalához nyomta. A ló engedelmesen mozdult vele.
Lassan lépkedtek a hátsó kapuhoz, ami napközben mindig nyitva állt az erdő felé. Amint kiértek a szabadba, könnyűügetésbe kezdtek. Bogi pár pillanat alatt megtalálta a megfelelő ritmust, ahogy mindkettejüknek a legkényelmesebb. Némán élvezték a tökéletes összeolvadást, mintha a nyereg nem is lenne köztük, hanem egyetlen, egybeforrt lény lennének. A nap átsütött a fák magas lombkoronáján, elszórt fényfoltokat hozva létre, amitől az erdő egy egészen mesebeli hellyé változott.
Nem sokkal később, mikor érezte, hogy már mindketten átmelegedtek, vágtába ugratott. A mellettük elsuhanó rengeteg ezernyi színe összemosódott a szeme előtt, miközben átadta magát a felszabadult szárnyalásnak. 










_@/"

2011. december 22., csütörtök

Gondolatok - Karácsony








Boldog, Békés, Rohanó Karácsony



A Karácsony a béke és a szeretet ünnepe… lenne. Ha a mai sebesen rohanó világunk nem tette volna ezt a szép, hagyományokkal teli ünnepet a Vágtázó Ajándékvásárlás/készítés négy (?) hetévé.

Sokan nem értik, miért is ennyire nem-szeretem nekem ez a Karácsony előtti időszak. Pedig szerintem egyértelmű.
A televízióból, az internetes hirdetésekből már november elején ordítanak a fákkal, ajándékdobozokkal, színes díszekkel teli reklámok, a boltokat idejekorán felcicomázzák már, más sem folyik a csapból, mint hogy „Lepd meg szeretteidet!”, „Te hogy készülsz az ünnepekre?!” stb.
Alapvetően nem az ajándékozással van a bajom, hisz ez egy mélyen gyökerező, hosszú múltra visszatekintő szokás (alapja az, hogy a három király is megajándékozta az újszülött Jézust). De úgy veszem észre, hogy az emberek legkésőbb Advent beköszöntével egy kicsit megőrülnek (azok is, akik a november elejétől harsogott „Karácsony!!!” hatására addig nem tették meg) – mindenki igyekszik nagyon ünnepinek, fényesnek, boldognak tűnni. Kívülről.
Még a gazdasági válság kellős közepén is dugig tömöttek az áruházak, bevásárlóközpontok, az utcai vásárokon hemzsegnek az emberek, hogy hiper-szuper ajándékokat vásároljanak szeretteiknek és a kevésbé fontosaknak, még akár az egész évben visszafizethető hitelek árán is. Aztán Szenteste reggelén már jó korán felkelnek, hogy egész nap csak gályázzanak a tűzhely, a fa mellett, fényesre pucolják a lakást, majd délben vagy este szertartásosan, hűvösen elfogyasszák a karácsonyi menüt.

Hát… ezzel van a bajom. Valahogy a dolgok belső értéke tűnt el.
Az Adventi időszakban nem csak a környezetünket, a külsőnket kell(ene) ünnepivé varázsolnunk, hanem a lelkünket is. De a nagy rohanás közepette nincs időnk, hogy egy mély levegőt vegyünk, beszippantsuk a hűvös, fűszeres, hó-illatú telet, pompával, csillogással ajándékozzuk meg saját bensőnket.
(Ennek kapcsán van egy gyönyörű dal, amit mindenkinek ajánlok; nem kifejezetten vidám, inkább nagyon elgondolkodtató: Bojtorján –Gyertyaláng)

Idén én is igyekeztem karácsonyra hangolni magam – nem vásárlással, költekezéssel, látható „díszekkel”, hanem belül… És ez meglepően nehéz volt (főleg úgy, hogy én a sima hétköznapokon is rohanó vagyok).
Úgy tűnik, saját lelkünk felünnepiesítése a legnehezebb feladatok egyike…

És Ti hogyan készültök a Karácsonyra? Mivel díszítitek önmagatokat? 











_@/"

BOLDOG SZÜLINAPOT! - 2 éves a blog

Sziasztok!


Egyelőre csak egy kishír érkezik (bár nem is olyan kis dolog ez szerintem). A főblog ma ünnepi MÁSODIK SZÜLINAPJÁT! 

 



Két éve éppen ezen a napon szilárdult meg bennem az elhatározás, hogy akkor most aztán komolyan írni fogok és blogolni, majd hirtelen felindulásból létre is hoztam ezt az internetes felületet. :))

Azóta sok minden történt, sok víz lefolyt a Dunán, párszor (szerintem többször, mint ami még egészséges :D) meginogtam, de mindig visszataláltam ide. :) Megszületett és felcseperedett a Full Moon története, szerelmes lettem az írásba, rengeteg új ötlet látott napvilágot, és pár már a létezés útjára is lépett (pl. a Tündérmesém és a BackStage), és pár még várja, hogy eljöjjön az ideje. :)

Nagyon örülök, hogy sok-sok rendszeres olvasó jár vissza ide is, meg a többi alblogra is, sok látogató talál rám. Ezalatt a két év alatt 5 különböző helyen jelent meg írásom nyomtatásban (remélem, jól számoltam), amit nagyon nagy dolognak érzek.

Köszönöm a támogatóknak, hogy támogatnak, a láthatatlanoknak, hogy észrevétlenül is mögöttem állnak, a kritikusoknak, hogy néha kapok tőlük egy-két pofont és mindenkinek, hogy itt van velem. :)


A nagy nap örömére este hozok nektek valamit! :) (De most el kell rohannom moziba. :D)




Kellemes Ünnepet előre is mindenkinek!


Stigu









_@/"

2011. december 20., kedd

Visszatérés - Lidércfény Pályázat nyertes novellája (A jövő ára)



Sziasztok!


Lassan-lassan sikerül magamba erőltetni egy kis kedvet, lelkesedést, stb-t, és talán még idén hozok 1-2 meglepetést nektek (meglátjuk, hogy az időmbe és a karácsonyba mennyire fog beleférni).

Most máris szolgálhatok eggyel: MEGJELENT A LIDÉRCFÉNY AMATŐR KULTURÁLIS FOLYÓIRAT DECEMBERI SZÁMA, benne A jövő ára című novellámmal, amely komoly kategóriában 1. helyezett lett. :)

A novellát egyelőre nem töltöm fel ide, a Folyóirat decemberi számát digitálisan (pdf-formátumban) ITT olvashatjátok (a fent említett novella a 4. oldalon terpeszkedik). :)

Nagyon köszönöm a Lidércfény szerkesztőségének és a pályázatot elbírálóknak a lehetőséget és a nagyszerű helyezést! :)


Nektek jó olvasást a novellához, ha hagytok véleményt, annak még mindig nagyon örülök. :)



Emellett hamarosan véget ér a "Gondolatok" kapcsán kiírt közvélemény-kutatásom, és eddig úgy tűnik, hogy pár embert azért érdekelnek a kis elmélkedéseim, szóval lehet, hogy egy újabb Gondolattal is jelentkezem hamarosan....



Kellemes további decembert mindenkinek!


Stigu










_@/"

2011. december 17., szombat

A VI. Lidércfény Pályázat eredményhirdetése



Sziasztok!



Nagy hírt hoztam ma, megtörve a némaságot. :)

Ma végre meglett a VI. Lidércfény Pályázat eredménye. Erre a pályázatra egy hónapja küldtem el egy novellámat, komoly kategóriába. a novella megkötése az volt, hogy legalább egy ősember szerepeljen benne, mutassa be az ősemberek életét, problémáit, harcait, stb.
Nagy munka árán egy -szerintem - elég jó novellát hoztam össze, bár gondolni sem mertem volna, hogy ilyen jó eredményt ér el.

És akkor az eredmény:


"A VI. Lidércfény Pályázat, avagy "Barlangi medvék, sámánok és hideg sör" komoly kategóriájának győztesei:

I. helyezett: Stiga – A jövő ára
II. helyezett: Nibela – A tudás bűn
III. helyezett: Ebenezer Holt – A köd átka

A VI. Lidércfény Pályázat, avagy "Barlangi medvék, sámánok és hideg sör" humoros kategóriájának győztesei:

I. helyezett: Alyr – Fordított Űrodüsszeia
II. helyezett: Craz – Fogadó és csempésztanya a Sánta barlangi medvéhez
III. helyezett: Zeik Zamek – Zonk meséje"


A novella olvasható lesz a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat decemberi számában (még utánajárok, hogy a laphoz hogy lehet hozzájutni), illetve a Lidércfény Online Kulturális Magazin oldalán, amint sikerül feltöltenem.

Gratulálok a többi helyezettnek is! :)








_@/"

2011. november 27., vasárnap

Szünet - Haldoklik a Főnix



Sziasztok!


Nos, durva lépésre szántam el magam, mert nem igazán látom értelmét ennek az egésznek, és elvesztegetettnek érzem az időt, amit bele feccölök...

Szóval arról van szó, hogy az utóbbi (jó hosszú) időben úgy veszem észre, hogy nagyon nem érdekel senkit (tisztelet a kivételnek), hogy mi történik itt a blogon, miket töltök fel, stb. Persze elképzelhető, hogy tényleg senki nem olvassa, a statisztikai adatok is eléggé lent vannak... Hetente töltöm fel a kis gondolatokat, amikre alig-alig érkezik reakció, a novellákra meg aztán még annyi sem... A Vérvörös Szerelem című történet első fejezetéhez február óta várok 10!! véleményt, hogy folytassam, és még mindig nem gyűlt össze...

Mindenesetre úgy érzem, hogy szükségem van egy kis szünetre, hogy végiggondoljam, van-e értelme egyáltalán ezeket a blogokat vezetni, ha úgysem olvassa senki a műveket, amiket elétek tárok. Ez nem azt jelenti, hogy abbahagyom az írást, korántsem. Ugyanúgy folytatom, ahogy eddig, mert ez már az életem szerves és kitörölhetetlen része, de most egy ideig nem hiszem, hogy ide fel fogok tenni bármit is. (A "hűséges olvasók" majd megkapják e-mailben, ahogy eddig is eljutott hozzájuk valahogy.)


Igen, és tudom, tudom, főleg magamnak írok... de aki ír, az tegye a szívére a kezét, és mondja azt, hogy nem számít az olvasók véleménye. Nagyon is számít! A pozitív erőt ad, a negatívból sokat lehet tanulni. De mostanság még egy negatív, abszolút nem építő "Ez de szar volt"-tal sem leptek meg. És ez a teljes csend még a negatív véleménynél is rosszabb.
És igen, azt a magyarázkodást is ismerem már, hogy nincs időm, fáradt vagyok, amikor munkából hazaérek, stb. Hát, én is dolgozok, újabban többet is, mint általában, van, hogy 8-10 órát eltöltök az óvodában, ami tegyük hozzá, nem is a világ legkímélőbb melója, mégis veszem a fáradtságot, és az időt, hogy még egyszer leellenőrizzem az írásokat, feltegyem, még pár szót is írjak eléjük. Ha én meg tudom tenni, akkor szerintem az a minimum, hogy 2 percet rászán a drága olvasó (már ha van), amíg bepötyögi akár azt az egy mondatot, hogy tetszett neki, vagy sem. Igen! Nekem már ez is elég lenne. Vagy akár egy-két szó a chatboxban, ahol újabban magammal beszélgetek (na, jó, ez nem igaz, Judit nagyon lelkesen írogat - imádlak érte!).
És igen, azt is tudom, hogy egyes történeteknél nagyon hosszasan nincs friss, de lássuk be, ebben kicsit az is szerepet játszik (azon kívül, hogy az időm is meglehetősen véges, és sajnos még nem vagyok vámpír, úgyhogy néha aludnom is kell), hogy egyáltalán nem látom az érdeklődést, és nincs bennem az érzés, hogy rajtam (és egypár olvasón) kívül más is várná a folytatást. Ez eléggé demotivál és így nehéz sietni. 


Szóval most elvonulok, és elégek kicsit, mint a Főnixmadár, aztán meglátom, hogy van-e értelme feltámadni a hamvakból.


Addig is igyekszem haladni a kedvenc Tündérmesémmel, meg a többi írással, ami bennem van... Remélem, lesz, aki még akkor is kíváncsi lesz rá(m)...



Stigu


Ui.: Azoknak, akik mindig lelkesen írnak, köszönöm a támogatást, eddig Ti tartottátok bennem a lelket, de most már ez nem elég, kifulladtam.











_@/"

2011. november 21., hétfő

Új dimenziók Könyvbemutató és Breaking Dawn Part 1 filmnézés - 2011. november 18-20.



Sziasztok!


Gondoltam, ha már iromány nem jön fel a blogra, legalább egy kis beszámolót felteszek a könyvbemutatóról és persze a BD-ről. :)


Először is, köszönöm ezt a remek hétvégét, lányok! Aby, Atyus, Judit, Saccka (ABC-ben), egy élmény volt (vagyis inkább több :D); januárban ismétlünk (ha előbb nem is)!


Péntek

A hosszú-hosszú munkanap után kissé kimerülten és szétesve érkeztem meg a McDonald's-ba a lányokhoz, de ők nem voltak túlságosan meglepve, hogy szanaszét vagyok (egyrészt szóltam nekik előre, hogy ez lesz, másrészt szerintem már hozzá vannak szokva). :)
Sikeresen és balesetmentesen eljutottunk az Arénába, még a ruhatárat is megtaláltuk. :) Aztán felsasszéztunk a moziba, és megkezdődött a teljes agyeldobás... Az első 2 Breaking Dawn posztert még jól viseltem, a hatalmas, élethű méretű kartonpapír képnél viszont elszakad a cérna.
Ez lett belőle:



Utána megvettük a jegyeket az Abductionre (Judit külön kérésére teszteltem a pénztáros fickót - ő tudta, miről beszélek, de azért visszakérdezte a béna magyar címet).
A büfében beújítottam egy farkas-tetkót világító kulcstartót, amit rögtön ki is kellett próbálnom a hatalmas mozivásznon. :)

A film második (mozis) nézésre is nagyon tetszett, bár Miss Szemöldökkel most sem tudtam megbarátkozni. :S
Annak külön örülök, hogy Sacinak is nagyon tetszett a film, a furcsaságok ellenére is. :)

Utána hazabuszoztunk, és gyorsan belaktuk a kissé szűkös szobámat.
Atyus megkapta az ajándékát, és frenetikusan örült neki (remélem...)




Még egyszer, így utólag is Boldog Szülinapot!

Közben ettünk-ittunk-nassoltunk, homevideót néztünk (a táncos ORI vizsgámat), beszélgettünk megállíthatatlanul, aztán kora hajnalban fellőttük a pizsamát.
Szerencsére mégis elfértünk egy szobában, még ha kicsit szűkösen is. De hát, sok jó ember... (Sok rosszkislány...) :D


Szombat

Reggel Levente (Saci öccse) hívása keltett minket, mert találkozott a reptéren egy brazil szappanopera-hősnővel. Innentől csak egyetlen apró lépés volt, hogy előjöjjenek a régi kedvenc sorozatok, filmek, hősnők és főleg hősök. :) Kiveséztük fiatalságunk remekeit, majd megpróbáltuk vállalhatóvá alakítani magunkat a könyvbemutatóra.

A kiadós húsleves-rántott hús-sült krumpli-kukorica saláta ebéd után átutaztunk a város másik végére, hogy meglássuk végre az Új dimenziókat.



A könyvbemutató csodás volt, az elején a Dre nevű formáció adta elő művészetét két gitár segítségével. Ők kortárs költők verseit zenésítik meg. A dalaik nekem nagyon tetszettek, volt egy különleges, varázsos hangulata a zenével kombinált irodalomnak, a két előadónő szépen és tényleg szívből énekelte a verseket.
A blokkok között pedig ők olvasták fel az I. helyezett novellákat. Számomra mind a három novellában volt valami magával ragadó; úgy érzem, joggal érdemelték ki a díjazást.

Utána a Corvin Művelődési Ház igazgatónője felolvasta a bekerült szerzőket és műveiket (köztük engem is), és megvolt az ünnepélyes díjátadó, ahol Aby megkapta a jó nagy (és dögnehéz) könyvcsomagját.



Még egyszer Gratula neked! :)
Utána dedikálgattunk, fotózkodtunk.

Kelly olvas, köszönöm, hogy eljöttél, ott voltál és velünk együtt örültél az újabb kis sikerünknek! Jó volt látni téged (titeket)!









Aki kíváncsi az elkészült és gyönyörű Új dimenziók kötetre, ITT megrendelheti! Szerintem élőben még szebb, mint a képen, és a pár hallott novella alapján megint nagyon igényes művek kerültek be, összesen 57 darab.

Köszönöm az Aposztróf Kiadónak a lehetőséget, hogy immár a harmadik antológiájukban jelenhet meg művem! Örökké hálás leszek nekik, hogy az elismerésükkel rengeteg biztatást adnak nekem!


A könyvbemutató után átrobogtunk a Westendbe, megkávéztunk, kicsit nézelődtünk, majd a jegyek megvétele után lézengtünk még egy sort.
Beszereztem a másik, Cullen-címert világító kulcstartót is, ismét fotózkodtunk, aztán beszabadultunk Breaking Dawn első részére.






Hát... nem okozott csalódást!

Bár Kristen 5 perc erejéig sem tudta csukva tartani a száját, még ez sem zavart annyira (talán már a három film alatt lassan hozzászoktam; és az is igaz, hogy a film nagy részében főleg Robot bámultam).
A nászéjszaka gyönyörű lett, kellően eltalált, se nem sok, se nem kevés (jó, persze, kevés volt, de mozira ültünk be, nem soft-pornóra). :)

Ami mondjuk nem tetszett, az Kristen megszokott faarca, amivel minden érzelmet eljátszik, bár igazat kell adnom némileg Spiritnek: ebben a filmben mintha bővült volna az arckifejezés-repertoárja. :)
A szigeten produkált kis csábítási kísérletek kifejezetten aranyosra sikeredtek.
Edward sokkja szintén fenomenális volt. :) Lássuk be, nem a főszereplő-Bella viszi a hétén ezt a filmet, hanem az összes többiek. :)
A farkas-gondolatolvasást szerintem szuperül megoldották, ennek ellenére én hiányoltam belőle "Jacob könyvét". Persze, a szemszögváltást nehéz vászonra vinni, de így fennáll a lehetősége, hogy aki nem olvasta a könyvet, kevésbé (vagy semennyire sem) fogja érteni a szereplők bonyolult érzelmi cselekedeteit. Igaz, nem lehet mindent agyonmagyarázni 117 percben, de azért megkérdeznék egy olyan nézőt, aki csak a filmeket ismeri, hogy mennyire érthetők számára a szereplők hátsó motivációi?!

Itt most nem fogom taglalni az abortusz témakört, tiszteletben tartom az egyén döntési szabadságát. Hozzáteszem, én is megtartanám az életem értelmétől fogant babát, persze nem minden áron.
Ezzel kapcsolatban volt egy jelenet, ami nekem a filmben nagyon tetszett (és a könyvben szó sem volt soha ilyenről): Edward kiakadása és ordítása Bellával. Ezt talán valamiféle pótléknak szánták, mivel Leah letolása kimaradt, de gondolom, mégis csak szerették volna az alkotók, ha valami a másik, értelmes oldalt is képviseli. És a vámpírfickónak amúgy tök igaza van - talán az apának is jár némi beleszólás az ügybe...

A szülés valamiért engem nem ragadott meg, talán mert sok elterelő tényező volt, pl. hogy Jake egyértelműen nézi Nessie-t, amikor Edward kiveszi, holott akkor ő még totál nem figyel rá (eredetileg), és nekem ez egy kulcsfontosságú jelenet a könyvben (a Nessie-Jake páros miatt). Itt meg is ijedtem, hogy el fogják szúrni, de szerencsére nem.
Aztán az sem tetszett, hogy a vámpír-farkas konfliktus a filmben sokkal erőteljesebb, mint a könyvben, de persze még ez is érthető valamilyen szinten: kellett a munka a speciális effektes teamnek is. :)
Viszont még így átírva is elégedett voltam Edward baba-gondolatolvasásával, cuki, meghitt jelenetet csináltak belőle.

A vége szintén jól el lett találva; Bella felnyíló, vérvörös tekintete szuper zárszó lett. Főleg az alávágott altatóval. :)
Kár, hogy olyan borzalmasan sokat kell várni a folytatásra. :S

Mindent összevetve nekem nagyon tetszett a film, jól sikerült, Bill Condon tudja, mi kell a Twilighter nézőknek. :)
És csak párszor akartam szívrohamot kapni a film alatt... :)


Utána kábultan kiszédelegtünk a moziból, készítettünk még pár képet, majd hazaindultunk.
Otthon elfogyasztottunk egy késői "könnyű" vacsorát, még könnyebb nasikkal, zenét hallgattunk, beszélgettünk, dedikáltunk.


Vasárnap 

Reggel szerencsére senki nem keltett minket, magunktól ébredtünk dél környékén.
Ebédeltünk, pakolásztunk, megpróbáltunk a maradék időben mindent megcsinálni, amit eltervezgettünk (szerintetek sikerült...?), aztán lassan, kedvtelenül, de még időben útra keltünk a hazavivő járművekhez.
Én Atyust vittem ki a vonathoz, Judit Abyt kísérte a buszhoz. Sikeresen felpakoltunk mindenkit, és a lányok elindultak hazafelé.

Ezek a közös hétvégék mindig olyan szörnyen rövidek... :)


Nagyon jó volt ez a pár nap, köszönöm, lányok, hogy osztoztok velünk a sikerünkben! :)


További képeket itt találtok:
Könyvbemutató
Breaking Dawn


Jó telet mindenkinek!

Stigu










_@/"

2011. november 8., kedd

Csukott szemmel a világra - Újabb novella



Sziasztok!


A hamarosan megjelenő, újabb novelláskötet (Új Dimenziók) tiszteletére felteszem nektek a másik novellát, ami nem került be.

Aki kíváncsi rám (ránk), illetve az új antológiára, azt szeretettel várom a könyv bemutatójára NOVEMBER 19-ÉN, 15 ÓRÁTÓL! :) A részleteket ITT megtalálhatjátok, vagy nyugodtan kereshettek vele engem is. :)


A novellával kapcsolatban annyit, hogy NAGYON kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert szörnyen bizonytalan vagyok ezzel az írásommal kapcsolatban... :)


Jó olvasást! :)






Csukott szemmel a világra



A sárga, három kocsis villamos kényelmetlenül tömötten zötyögött a kora reggeli csúcsforgalomban. Bár kötött pályán közlekedett, olykor megakasztotta útját egy álmosságtól figyelmetlen vagy éppen csak tuskó autós, aki a síneken kényszerült megállni. A vezető ilyenkor vadul csilingelt, általában csekély eredményességgel.
Az egyik, különböző mértani alakzatokkal díszített, megkövült rágóktól koszos ülésen húszas évei közepén járó, csinosnak mondható nő ült. Elnyűtt, sötétszürke sportcipőt viselt, szűk, világos farmerja térdben már erősen kopott volt, fekete, kötött pulóvere ujjai túlnyúltak kézfején. Ölében barna, műbőr táska pihent. Félhosszú, világosbarna haját hetyke fonatba fésülte, a fülébe apró, világoszöld fülhallgatóból üvöltött a zene, mellyel a külvilág zavaró zajait igyekezett elnyomni. Ez legtöbbször sikerült is, de néha képtelen volt figyelmen kívül hagyni az arctalan tömeg idegesítő hangjait.
Mélykék szemeit a körülötte ülő-álló embereken nyugtatta, de valójában semmit nem látott belőlük. A csillogó szivárványhártya mögött egy sosem létezett, mesebeli világ varázslatos képei futottak. Ezen a misztikus helyen nem borította el az utakat vég nélküli kocsisor, a szürkéskék eget nem szennyezte bűzös kipufogógáz, az emberek lelke makulátlanul tiszta vagy megváltoztathatatlanul romlott volt.
A fiatal nő által jól ismert történet tovább szőtte önmagát, miközben az utasokat befogadta és szelíden kiköpte a robogó jármű, anélkül, hogy ő egy pillanatnyi figyelmet is fordított volna rájuk.
Pár perc békés „zajtalanság” után erőszakosan megszakították álmodozása sebes folyamát: a mellette ülő őszes, ritkuló hajú férfi félig felemelkedett a helyéről, ezzel jelezve, hogy le kíván szállni. Kelletlenül kászálódott fel az ülésről és adott utat az úrnak, majd bearaszolt az ablak melletti székre.
Vakon bámult ki a szmogtól koszfoltos üvegen, s visszasüppedt saját valóságába. A belső film tovább forgott, a külvilág megszűnt. Olyannyira, hogy csak akkor vette észre a kinti, túlságosan ismerős helyet, ahol le kellene szállnia, mikor már késő volt. A kocsi ajtajai berregve becsukódtak, a villamos a következő megálló felé indult.
A nő bosszúsan sóhajtva felállt az ülésről, a lépcső elé lépett, és türelmetlenül várta, hogy a szerelvény megálljon. Már előre utálta azt a pár percet, amit a visszasétálással kell töltenie.
Ahogy lepattant a járműről, megcsapta a kora őszi, reggeli hideg – lejjebb igazgatta derekán a fekete pulóvert, hogy a még hűvös szellő ne érintse a bőrét.
Mialatt megpróbált újra elmerülni a fényben fürdő mesevilágban, tekintete megakadt a valóságon. A szürkésen derengő ég új színekbe öltözött: világossárga, korall és halvány türkiz sávokat festett rá az ébredő Nap. A felhőtlen messzeségben még ott ragyogott a sápadtfehér telihold.
A varázslatos összkép meglódította a fantáziáját, és már előre sajnálta, hogy munka közben nincs alkalma írni, és majd csak este lesz lehetősége lejegyezni története legújabb részleteit.


Késő délután, hazafelé tartva a zötykölődő buszon a fiatal nő ismét egy egészen más helyen járt. Képzeletében vadul pörögtek az események, a szereplők az életüket megváltoztató fejlődés rögös útján jártak.
A hosszú ujjú, fekete pulóver időközben az oldaltáska mélyére került, az alá felvett pántos, őszbarna felső épp elég volt a felmelegedett időben. A füléből most hiányzott a kis zöld szerkezet, de szerencsére a múlt századból fennmaradt busz gyér utazóközönsége nem zizgett elviselhetetlenül hangosan. Valószínűleg őket is elbágyasztotta a tomboló indiánnyár füllesztő hőmérséklete és az egész napos munkálkodás.
Kék szemeivel kibambult az út mellett elsuhanó tájra: szürke és koszossárga házak váltogatták egymást, monoton unalmasságukat nem tudta megtörni az a pár elszórt színfolt, ami megszakította az egybeolvadt, elmosódott képet.
Vele szemben egy kora harmincas, jól szituált férfi foglalta el az absztrakt mintás ülést. Vidámbarna pillantását szüntelenül a fiatal nőn nyugtatta, borostás arcára kiült az alig leplezett csodálat. De ő észre sem vette a szikrázó érdeklődést. A férfin semmi kirívó nem volt, amivel felkeltette volna a figyelmét: se egy kósza gitár vagy sebtében összefogott, bohém-hosszú haj. Nem olyan volt, mint az álmait ékítő daliás lovagok egyike, így esélyt sem kapott arra, hogy azzá válhasson.
A kék busz ráhajtott az ismert felüljáróra, figyelmeztetve a nőt, hogy le kell szállnia. Nem állt fel rögtön az ülésből, előbb elgyönyörködött a látványban, ami az emelkedőn a szeme elé tárult: az ég teteje liláskék színben pompázott, lefelé egy világosabb árnyalatot öltött magára, s nem sokkal lejjebb hideg, ragyogó sárgává halványult. Mikor lelépett a járműről, a Nap még szemet vakítóan sütött, de már érezni lehetett az este frissítő fuvallatát.
Pár perc alatt elért a sötétzöld kapuhoz, amely mögött az otthona várta. A házba belépve azonnal a számítógéphez lépett, és bekapcsolta, csak utána szabadult meg táskájától, cipőjétől.
A szobájában átlátható káosz uralkodott: a fotelban szépen összehajtott ruhák várták, hogy gondos kezek elpakolják őket, az antik hatású dohányzóasztalon telenyomtatott, teleírt papírlapok hevertek szolid összevisszaságban. A könyvespolcon sötét televízió epekedett csendesen, hogy végre bekapcsolják – a képernyőn álló ujjnyi vastag porréteg hitelesen mutatta, milyen régen használták utoljára.
A fiatal nő leült a gépe elé, majd órákig fel sem állt onnan, csak írt és írt. A fantáziavilág képernyőre vetett valósággá vált.
Mikor már szinte leragadtak a szemei a fáradtságtól, elmentette művét, és kikapcsolta a masinát. Felállt kényelmes székéből, majd végignézett a kétszemélyes, bevetetlen ágyon, melyen rózsaszín huzatos takaró és párnák árválkodtak az egyik oldalon, míg a másikat egyedül egy bézs plüssnyúl uralta. A fehér lepedőre térdelve helyére igazgatta a párnákat, aztán elfeküdt a puha paplan alatt, és kezébe vette az éjjeliszekrényen heverő vaskos könyvet. Pár oldalon átküzdötte magát, de most nem kötötte le a szép, romantikus történet.
A gyomrát egy egészen furcsa hangulat ülte meg, egy különös üresség, amit igyekezett az elmúlt napok, hetek kevés pihenésére és sok munkájára fogni. Bár nem igazán hitt saját magának.
Kényelmes, alváshoz megfelelő pózt keresett, aztán igyekezett magányos álmaiba menekülni a nemkívánt érzések elől. 










_@/"

2011. november 4., péntek

Gondolatok - Emlékek







Emlékek


Az előző hétvégén rám tört a pakolhatnék, és a nagy rámolás közben régi-régi, szívet melengető dolgokat találtam: rongyos leveleket, iróniával és gúnnyal teli, csodálatos önvallomásokat és hasonló finomságokat. Miközben az általános iskolai és gimnáziumi levelezéseket böngésztem, elöntöttek a vidám, kedves vagy éppen fájdalmas, komor emlékek (szerencsére ezekből volt kevesebb).
Mindenesetre azon el kellett gondolkoznom, hogy ezeket a megfakult, ezer éves holmikat miért tartjuk meg ilyen sokáig? Miért vágyunk rá, hogy megporosodott emlékeinket tárgyi „bizonyítékokkal” is megtámogassuk? Nem elég az emlékezés – a felelevenedő érzések, hatások, mosolyok és könnyek?


Ahogy a kusza betűket olvasgattam a kitépett füzetlapokon, néha felelevenedett az a pillanat, amikor a kis párbeszédek születtek, de legtöbbször nem tudtam, hogy mikor keletkezett, vajon melyik órán unatkoztunk annyira, éppen melyik fiú után epekedünk a levélkében? Azok a percek régen bekerültek egy olyan fiókba, amelyet már nem tudom, hogyan kell kinyitni.

Aztán körbenéztem a szobámban, és rájöttem, hogy rengeteg tárgyi emléket őrizgetek: képek, levelek, színház- és mozijegyek, fényképek tömkelege, csecse-becsék, milliónyi papírfecni. Egy-egy pillanat, esemény, élmény, melyet meg akarok őrizni magamnak, holott az az idő tovatűnt már, csak bennem él halványan, ha még egyáltalán él.


„Bár megtarthatnám és egy kis palackba rejthetném…”
Talán ezért őrizgetjük mániákusan a másoknak semmit sem jelentő tárgyakat. Meg akarjuk tartani a pillanatot, a fájdalmat, az örömöt, a bánatot, a boldogságot.
Talán azt gondoljuk, hogy ezek az „emlékek” segítenek abban, hogy sose felejtsük el a hibáinkat, a leckéket, amiket megtanultunk, az életünk jól sikerült perceit, a meghitt hangulatokat. A baráti levelek emlékeztetnek azokra a régi, bensőséges kapcsolatokra, melyek még mindig megmelengetik a lelkünket, holott az az idő már bőven mögöttünk van. De a valahová tartozás élményét eleveníti fel, amire mindnyájuknak szüksége van.

A gyerekkori emlékek is csak ennyit adhatnak: a bizonyosságot, hogy a gondtalan, boldog gyermek még bennünk él, mélyen eltemetve, a mai felnőtt problémáink mázsás súlya alatt.
Azt hiszem, ez az, amit a sok-sok „emlék” felhalmozása révén szeretnénk nem elfelejteni… A gondtalan gyermeket, akinek jó volt lenni. 











_@/" 

2011. október 31., hétfő

Zombis előszó - Átdolgozott verzió



Sziasztok!


Így Halloween alkalmából, gondoltam, valami hátborzongatót hozok. :) 


Felteszem most nektek a zombis történet két szereplőjének előszavát, melyet nyáron kicsit átdolgoztam Ulpius-ház pályázatára.
Olvassátok, borzongjatok! :F

És persze várom a véleményeket... :))

Happy Halloween!!! ^.^ 








Nyíri Eszter – Amikor meghal a remény




Még az óra csörgése előtt felnyitottam a szemeimet. Hozzászoktam már a korai keléshez; volt rá elég időm. Lenyomtam a kis szürke gombot, hogy a készülék ne kezdjen el sípolni, míg én a fürdőben vagyok, ha már egyszer sikerült megelőznöm. Így legalább Bent sem ébresztem fel; aludhat még egy kicsit, mielőtt „munkába indul”.
Az apró, kék csempés helyiségben gyorsan elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet: fogat mostam, letusoltam és szolid sminket tettem fel az arcomra.
A hálóba visszalépve láttam, hogy életem értelme még mindig alszik.
Belebújtam az aznapra kikészített halványzöld, könnyű nyári ruhába. Ebben az iszonyatos melegben csak ilyen kis lenge holmikban lehetett megmaradni.
Épp mikor felkaptam a fekete kistáskámat és a kulcsomat kutattam benne, kezdett Ben ébredezni. Férfias keze átcsúszott az én oldalamra, majd mikor nem talált, résnyire felnyitotta a szemét, hogy az órára pillantson. Egy dörmögő sóhaj után visszacsukta pilláit.
– Itthon vagy még, Lilian? – kérdezte álomittas hangon.
Elmosolyodtam, miközben halkan közelebb osontam az ágyhoz. Aztán lehajoltam, és a fülébe suttogtam.
– Még egy csókot akartam lopni az én daliás lovagomtól, mielőtt elmegyek.
Az arcán megjelent az a féloldalas mosoly, amitől még ennyi év után is elgyengült a térdem. Ajkaimat az ő forró, selymes szájára tapasztottam egy hosszú pillanatra, aztán már libbentem is az ajtó felé.
– Legyen szép napod! – kiáltottam még vissza neki a küszöbről.
Mikor kiléptem a kapun, mellbevágott a hőség, pedig még csak reggel hét volt. Mi lesz itt délutánra?
Gyorsan a sarki kávézó felé vettem az irányt, ahol kikértem a kedvenc tejeskávém, hozzá pedig egy csokis mini-fánkot, majd levágtattam a metróhoz. Szerencsére a következő szerelvényre nem kellett sokat várni. Talán ma időben beérek – futott át az agyamon, miközben eltüntettem rögtönzött reggelimet.
Ahogy fölszálltam, hely után kezdtem keresgélni a tekintetemmel, de persze tömve voltak a padok. Megálltam hát az egyik végében, hátamat a festett burkolatnak vetve.
Amikor a vastag, nehéz ajtó döngve becsapódott, már nyúltam a táskámért, melyben a legújabb pénzügyi kimutatás lapult, de egy furcsa hang megállított a mozdulat közben. A szerelvény másik végéből jött, olyan volt, mint egy medve és egy vadmacska vonyításának keveréke. Láttam, hogy a többi utas is csodálkozva kapja oda a fejét. Rögtön észrevettem a görnyedt tartású, szakadt alakot. Különös volt, hogy a divatos öltönye ellenére ziláltan nézett ki: a ruha lógott rajta, helyenként tépett volt és meglehetősen koszos. A szürke szöveten barnás-vöröses foltok éktelenkedtek.
Mindez egy pillanat alatt végigfutott rajtam. A következő másodperc pedig már a rémületé volt.
A férfi ismét morgott egyet, majd ráugrott a hozzá legközelebb álló emberre, és a fogaival tépni kezdte a húsát.
A legnagyobb és egyben legirreálisabb rémálmom öltött testet előttem, és csak egyetlen szó visszhangzott a fejemben: zombi.
Ahogy a férfi tovább szedte áldozatait, engem egyre jobban elöntött a jeges rettegés. A többség megpróbált menekülni, de én csak kővé dermedve álltam a helyemen, miközben a tömeg a szerelvény ezen részébe gyűlt.
Én már beletörődtem abba, amit ez a sok ember még nem akart elfogadni: mind meg fogunk halni. Irracionális, félelmetes álmaimban gyakran átélhettem ezt a tehetetlen, reménytelen érzést, úgyhogy most régi ismerősként üdvözöltem.
Körülöttem nem lehetett mást hallani, csak sikolyokat és a metró sivító hangját. Az agyamban végigfutottak szeretteim arcvonásai, majd egy tisztább gondolat…
Viharos gyorsasággal előkutattam a telefonom a táskámból, melyet görcsösen szorongattam. Remegő kézzel kerestem ki a megfelelő számot, és megnyomtam a hívásindítás gombot. A telefon párat kicsöngött, aztán meghallottam édesanyám vidám hangját.
– Szia, kincsem! Mi újság?
– Anya! – ziháltam. Nem tudtam, hogy is kezdjek a mondanivalómhoz. – Ez most őrültségnek fog hangzani, de muszáj megtenned, amit kérek! Zárkózzatok be alaposan, húzzátok le a redőnyt, meg mindent, amit csak tudtok, és nézzétek a híreket! Ne mozduljatok ki! Valami nagy baj van – soroltam neki, ami csak eszembe jutott. – Nagyon szeretlek titeket. Apát és Jamie-t is.
További magyarázkodás helyett kinyomtam a telefont, és keresni kezdtem a következő számot.
A sikolyok halkultak körülöttem – fogytak az emberek.
Ismét kicsöngött a készülék.
– Drágám, mit hagytál megint itthon? – szólt bele az olyannyira szeretett hang. Más esetben leszidom ezért a célzatos kérdésért, bármennyi igazságot is tartalmaz, de most az élete volt a tét.
– Ben, figyelj rám! Nagyon fontos, hogy higgy nekem! Tudod, hogy ilyennel nem viccelnék! – Vettem egy mély levegőt, hogy csillapodjon a hangom remegése. – Egy zombi van a metrón, és halomra öldösi az embereket.
A vonal túlsó végén pár másodpercig csak a némaság hallatszott; valószínűleg a mondataimat emésztgette.
– Most komolyan beszélsz? – kérdezte döbbenten. Tudta, hogy ilyeneket nem találnék ki szórakozásból.
– A legkomolyabban. Úgyhogy kérlek, zárkózz be alaposan, és ne akarj hősködni! Vigyázz magadra!
– Lilian, ugye nem fogsz…? – csuklott el a hangja; nem bírta kimondani, amire gondolt.
– De – szipogtam –, nemsokára engem is megöl. Ahogy mindenkit a metrón.
Éreztem, ahogy forró, sós könnyeim végigfolynak jéghideg arcomon.
– Szeretlek – mondtam neki. A szavaimból hallani lehetett, hogy már búcsúzkodom.
– Én is szeretlek. – A hangján éreztem, hogy sír. – Nem akarom, hogy meghalj! Hogy ne legyél nekem!
– Én sem – válaszoltam neki, s közben különös, megmagyarázhatatlan nyugalom öntött el. – De már késő bármit is tenni.
Most jutott el a tudatomig, hogy már nem hallok sikolyokat, csak a bőr és a csontok recsegő zaját, ahogy a szörny széttépi áldozatait.
Felnéztem, és láttam, hogy már csak pár ember van körülöttem a testrészekkel és húscafatokkal borított szerelvényben. Őket megnémította a sokk vagy a belenyugvás.
– Vigyázz magadra! Szeretlek – súgtam neki még egyszer, utoljára.
Leengedtem a telefont a combom mellé, és a véres, őrjöngő zombira néztem. Ő rám kapta élettelen, fakó tekintetét.
Elmém megmaradt, józan foszlánya azt suttogta, valamit elfelejtettem. Lepillantottam a kezemben tartott készülékre, és láttam, hogy a másik fél még mindig vonalban van. Reszkető ujjal megnyomtam a kis piros gombot – semmi szükség rá, hogy hallja az utolsó sikolyaimat –, aztán újra felnéztem a fenevadra…
Egyenesen bele a Halál szemébe.


***


A homályos, kusza álmomba szép lassan kezdett beszivárogni a valóság: a halkan csobogó víz, aztán a szobában matatás szinte nesztelen, de mégis megébresztő zaja. A tudatom egyre jobban kiélesedett; éreztem magam mellett az ágyban azt az édes virágillatot, ami mindenhová elkísérte, a teste még langyos helyét a lepedőn, de Őt magát nem.
Hunyorogva ránéztem az óra élesen világító számlapjára. Hét múlt – ahogy én ismerem, még nem indult el. Csukott szemmel kutattam utána.
– Itthon vagy még, Lilian?
Válasz nem érkezett, de hallottam csendesen lopakodó lépteit, majd a fülemnél megéreztem meleg, mindenemet felkavaró leheletét.
– Még egy csókot akartam lopni az én daliás lovagomtól, mielőtt elmegyek.
Elmosolyodtam, miközben telt, édes ajkai végigsimítottak az enyémen; a szokásos reggeli, lopott csókunk. Ez aranyozta be minden napomat, amit – ha csak kevés ideig is, de – külön kellett töltenünk.
Aztán felpattant, és hallottam, hogy magas sarkai koppannak a parkettán.
– Legyen szép napod! – kiáltott vissza az ajtóból.
Morcosan felmordultam; esélyt sem hagyott rá, hogy egy órácskára még visszaaludhassak.
Öt perc hiábavaló forgolódás és szemhéjbámulás után kikeltem az ágyból, hogy nekikezdjek a mai napnak.
Miközben bekapcsoltam a vízforralót és a laptopomat, eszembe jutott a szerkesztőm tegnapi, kissé paprikás levele. Egy hete nem küldtem egyetlen oldalt se, úgyhogy ma már muszáj lesz írnom valamit, különben egy újabb hétig hallgathatom a siránkozását, hogy megint neki kellett kimentenie a főszerkesztőnél.
Amíg vártam a teavízre, gyorsan fogat mostam, és magamra kaptam valami elfogadható ruhát – jelen esetben egy erősen kopott farmert egy kinyúlt pólóval. Lilian nem szerette, ha délután, mikor hazaér, még mindig pizsiben flangálok.
Ráöntöttem a jó kis Earl Grey teafűre a tűzforró vizet, aztán letelepedtem a gép elé. Írás előtt még meg akartam nézni az e-mailjeimet, de megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Lilian neve villogott, úgyhogy gyorsan felvettem.
– Drágám, mit hagytál megint itthon? – kérdeztem mosolyogva. Szokása volt, hogy elfelejtett dolgokat, még annak ellenére is, hogy mindent feljegyzett a noteszébe.
– Ben, figyelj rám! Nagyon fontos, hogy higgy nekem! – szólt bele furcsán remegő szavakkal. Még sosem hallottam ezt a hangot tőle. – Tudod, hogy ilyennel nem viccelnék! – Egy hosszú pillanatra elhallgatott, ami csak fokozta a születő aggodalmamat. Mi a csuda történhetett?! – Egy zombi van a metrón, és halomra öldösi az embereket.
Az agyam elsőre fel sem fogta, amit mondott, annyira irracionálisnak tűnt az egész. Viszont ismertem ezt a teljesen megalapozatlan, teljesen kitörölhetetlen paranoiáját a zombikkal kapcsolatban, és hogy ezzel tényleg nem tréfálna.
– Most komolyan beszélsz?
– A legkomolyabban – válaszolta, és úgy is hangzott. – Úgyhogy kérlek, zárkózz be alaposan, és ne akarj hősködni! Vigyázz magadra!
A szavai felzaklattak. Ha van még esély, csak egy picinyke remény, akkor most rögtön indulok, és megmentem Őt bármitől. Csak tartson ki addig!
– Lilian, ugye nem fogsz…? – Nem bírtam folytatni. Féltem, ha kimondom, azzal valósággá teszem ezt a szörnyű képet. Ennek nem szabad megtörténnie… Nem veszíthetem el Őt!
– De, nemsokára engem is megöl – szipogta halkan a telefonba. A hangjában fájdalom és belenyugvás csengett. – Ahogy mindenkit a metrón. – Ezután hosszú másodpercekig hallgatott. Aggódni kezdtem, hogy talán már vége is, de újra megszólalt. – Szeretlek.
Ez a szó mindig égette a lelkem, ahányszor csak kimondta, de a lángnyelvek helyett most fagyos jég fonta körbe a szívemet.
A szememből kicsorduló könnyek a torkomat fojtogatták, pedig gyorsan akartam válaszolni, hogy még biztosan hallja.
– Én is szeretlek. Nem akarom, hogy meghalj! Hogy ne legyél nekem! – nyögtem bele a készülékbe.
– Én sem. De már késő bármit is tenni.
Felelni akartam a szavaira, megnyugtatni, hogy nincs igaza, még nem késő, még van remény, de ez hazugság lett volna. És élete utolsó perceiben nem akartam hazudni neki.
– Vigyázz magadra! – hallottam újra kérlelő, halk hangját. – Szeretlek.
Egy pillanat alatt elöntött a pánik. Nem lehet így vége! Nem lehet vége!
– Lilian! Én is szeretlek! Ne hagyj itt! Lilian! – üvöltöttem bele a telefonba, de senki nem felelt, csak pár másodperccel később a ritmusosan ismétlődő búgás… Bontották a vonalat.
Rámeredtem a kijelzőre, de nem láttam belőle semmit a könnyeimen át.
Aztán, mint egy őrült, megpróbáltam újrahívni Őt, de egy kedves női hang közölte, hogy „a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható”. Pedig muszáj, hogy beszéljek vele, hogy belenevessen a csendbe, és azt mondja, csak egy kegyetlen, durva tréfa az egész. De a vonal nem élt.
A sarokba hajítottam a telefont, ami koppanva esett szét, ahogy a fal megállította.
Az agyam nagyjából felfogta a felfoghatatlant – hogy Lilian, életem egyetlen szerelme nincs többé –, de a szívem tagadott. Már csak azért is, mert annyira abszurd volt az egész történet… zombik. Ez csak egy buta kitaláció, rémmese. Nem bírtam elképzelni, ahogy nemlétező, dühöngő szörnyek kószálnak és szedik áldozataikat szerte a világban…
Villámgyorsan felpattantam a székről, és a TV távkapcsolójáért nyúltam, hátha mondanak benne valamit. De a készülék csak szürkén zúgott minden csatornán.
Visszaültem a géphez, miközben újra letöröltem a kicsorduló könnyeimet. Az adásszünet még nem bizonyíték semmire! Lehet, hogy csak a melegtől meglazultak a kábelek, vagy elállítódott a tetőn a parabola – próbáltam magam győzködni, hogy nincs semmi baj. Ez még nem jelenti azt, hogy tényleg itt a világ vége.
Az internet még élt; a program rögtön behozta a leveleimet, de rájuk se hederítettem. Helyette egy híroldalt kerestem, hátha találok valamit.
Az oldal legtetején vérvörös, hatalmas kiírás fogadott: „Mindenki zárkózzon be, és ne menjen az utcákra!”
A figyelmeztetés nem izgatott túlzottan; nem pattantam fel, hogy elreteszeljem az ajtót. Lejjebb görgettem, el a villogó betűkről, a folyamatosan frissített eseményekre: „A hadsereg már készíti a lények elpusztításának és a lakosság evakuálásának tervét”; „A ’zombik’ az utcákon szedik áldozataikat”, és hasonló bejegyzéseket találtam. Egy-egy helyen képeket is mellékeltek a véres, torz arcú szörnyekről. Legalul pedig a következő hír fogadott: „Támadás a metrón – kegyetlen brutalitás.”
Bele sem tudtam kezdeni a szöveg olvasásába, mert a fájdalom elemi erővel terített le. Kizárólag egyetlen gondolat lüktetett az agyamban: igaz! Igaz az egész… Lilian nincs többé…
Nem tudom, mikor kerültem le a székről a hűvös parkettára, és mennyi ideig hevertem ott zokogva. A lelkem jegessé fagyott, az elmém üresre égett. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy nélküle folytassam tovább a létezést. Hogy este úgy feküdjek le, hogy Ő nincs mellettem, hogy reggel ne az Ő csendes készülődésére ébredjek.
Aztán nagy nehezen felkeltem a földről, hogy belefeküdjek az üresen tátongó ágyba, de értelmetlennek tűnt az egész. Lilian már soha nem heveredik oda mellém.
Helyette inkább az ajtó felé indultam. Ahhoz túl gyáva lennék, hogy a saját két kezemmel vessek véget az életemnek, de ahhoz nem, hogy kilépjek a fenevadak közé, és hagyjam, hogy ők tegyék meg, amire én képtelen vagyok. Már ha egyáltalán tényleg ott vannak kint – még mindig hihetetlennek tűnt, hogy ez megtörténhet. Zombik… Mintha egy rossz, „C” kategóriás amerikai horror válna valóra.
A lépcsőházban teljes némaság honolt. Az itt lakó emberek valószínűleg még az igazak álmát aludták, vagy már meghaltak. Esetleg olyan szerencsétlen szerencsések, mint én, és valahogy értesültek a kinti eseményekről, aztán jól bezárkóztak.
Ahogy a lépéseim lefelé döngtek, újra elfogott a gyász. Lilian folyton sietett a lépcsőkön, mintha fizikailag képtelen lenne lassan, vagy akár csak normális tempóban haladni.
A könnyek megint elöntötték a szemeimet; azon imádkoztam, hogy homályos látásom miatt félrelépjek, lezuhanjak a szelíd mélységbe, és kitörjem a nyakam, hogy minél előbb vége legyen minden kínnak, de persze senki nem hallgatta meg szótlan esdeklésem.
Sikeresen leértem a földszintre, ahová már eljutottak a külvilág borzalmas zajai. Kintről rémült sikolyok és vad, állatias hangok szűrődtek be, mintha nem is a nagyváros közepén lennék, hanem valami érintetlen, elszabadult vadonban.
Mikor a kapuhoz indultam, élesen láttam magam előtt Lilian helytelenítő tekintetét, csalódott arcát. Azt kérte, vigyázzak magamra, ne hősködjek. Végül is, amit tenni készülök, nem hősködés… Egyszerűen csak halálvágy.
Leráztam magamról a bűntudatot az utolsó, arcomon végigfolyó könnyekkel együtt, és közelebb léptem az egyetlen akadályhoz, ami még elválasztott a megváltó, biztos semmitől. Ami bennem élt már, de azt akartam, hogy rajtam kívül is létezzen.
– Szeretlek, Lilian – suttogtam bele ebbe a semmibe.
Aztán meglódítottam a nehéz vaskaput, hogy megéljem utolsó, immár egyedüli vágyam… a halált.










_@/"

2011. október 29., szombat

Gondolatok - Mitikus lények








Mitikus lények



Az idei Halloween alkalmával beöltözős buliba megyünk, és hosszas vívódás után megszületett a döntésem: tündér leszek (a boszorkány volt a másik ötlet, de végül a kevésbé darkosat választottam).

Ennek hála született meg az új gondolat: Vajon miért vonzódunk még felnőttként is ennyire a mitikus lényekhez?
Miért kápráztat el minket egy történet – egy könyv vagy egy film –, amely vámpírokról, vérfarkasokról, boszorkányokról, tündérekről vagy éppen angyalokról szól? Miért áll el a lélegzetünk, gyorsul fel a pulzusunk, ha meglátunk egy ilyen veszélyes, természetfeletti, kitalált lényt játszó színészt?
Miért és meddig marad(hat) meg bennünk az a gyermekekre jellemző látásmód, hogy tudjuk, a mesében szereplő lény nem létezik, mégis elhisszük pár varázslatos percig?


Ezekkel a kitalált lényekkel sok helyen találkozhatunk: a gyermekkönyvek rengeteg módon feldolgozzák a boszorkányság témáját, az óriásokat, a csodákat, a fiatal és felnőtt irodalom gyakran fordul a vámpírok ijesztő, mégis érzéki világához, még a szépirodalom is foglalkozik erdőben kalamajkázó tündérekkel.


Talán ezek a varázslatos, gyakran gonosz, gyarló vagy huncut lények a saját sötét belsőnk kivetülései, a bennünk élő, titkolni való „rossz” megszemélyesítései. A vámpír a vérszomjunkat, a haragvó boszorkány a bosszúálló énünket, az angyal vagy a kedves jótündér a bennünk ragyogó végtelen tisztaságot hivatott tükrözni; azt a részünket mutatja meg vegytisztán, amelyet mi nem merünk megmutatni a társadalom elnyomó elvárásai miatt.


De mi van akkor, ha ezek a különös, kevéssé ismert lények nem csak a mi képzeletünkben léteznek?
Ha egykor, a régmúltban létezhettek az óriási, különleges dinoszauruszok, akkor miért ne létezhettek volna sárkányok, varázslók, tündérek vagy akár élőhalottak.
Lehetséges, hogy azért vagyunk képesek ilyen mélyen hinni bennük, mert a génjeinkben hordozott, őseinktől örökölt, bennünk mélyen eltemetett tudás megerősít minket, hogy ez nem csak mese. Hogy ez része, vagy legalábbis egykoron része volt a valóságunknak.











_@/"

2011. október 28., péntek

Új Full Moon kiegészítő novella a történet blogján (Nagy család)



Sziasztok!


A napokban elkészült, és végre teljesen lejavítottuk az ÚJ FULL MOON NOVELLÁT, mely a "Nagy Család" címet viseli.

A novella korhatármentes, bárki olvashatja. :)


Remélem, hogy hamarosan hozhatok nektek egy korhatáros kiegészítő novellát is; már születőben van a fejemben az új novella (persze csak ha van rá igény...?)


Az előző hírben olvashattok a November közepén megjelenő novelláskötetről, melyben helyt kapott egy művem (a Vágta).
ERRE a linkre kattintva egyszerűen elolvashattok minden részletet a bemutatóról és a kötet kedvezményes rendeléséről! Ha kíváncsiak vagytok rá, kukkantsatok oda! :)


És (ismét) felhívnám a figyelmeteket egy újdonságra a Főblogon. Ez a "Gondolatok" menüpont, ahol minden héten (általában hétvégén) olvashattok tőlem pár sornyi gondolatot, elmélkedést valamilyen témában, ami épp foglalkoztatott.
Itt várom a ti hozzászólásotokat, gondolatotokat is! :)


És akkor a Tündérmesém hírek:
Ma végre megint beindultam, és elég sokat sikerült írnom a fejezethez, de még így is nagyon az elején vagyok csak. Remélem, hogy a hosszú, 4 napos hétvége alatt nagyjából meg tudom írni az új fejezetet, és akkor már a jövő hét vége felé lehet akár friss (ez persze Abytől is függ).

Remélem, hogy semmi nem fogja keresztülhúzni a számításaimat, mert már nagyon szeretnék oda is új fejezetet feltenni! :)


Jó, pihenéssel teli hétvégét kívánok nektek! :) És jó olvasgatást!



Stigu









_@/"

2011. október 26., szerda

ÚJ DIMENZIÓK könyvbemutató (Aposztróf Kiadó) és RENDELÉS



Sziasztok!




Ma végre megkaptam a részleteket az új, készülő antológiáról, melyben az egyik novellám, a Vágta című helyet kapott.

A novelláskötet ünnepélyes bemutatója 2011. NOVEMBER 19-én, szombaton 15 órától lesz a Corvin Művelődési Házban (Budapest, 16. kerület, Hunyadvár utca 43/b). 
A belépés ingyenes, és minden érdeklődőt szeretettel várok! :)


A helyszínen a szerzőknek megvásárolható a kötet kedvezményes, 1.000 forintos áron (az eredeti ár: 2.200 ft) korlátlan mennyiségben. Aki szeretne ezen a jutányos áron hozzájutni az antológiához, jelezze nekem e-mailben, itt hozzászólásban vagy akár a facebookon OKTÓBER 31-IG. (Aki nem tud eljönni, de szeretne kötetet, az is szóljon, mert akkor elhozom neki!)


A novelláskötetről bővebb információkat a Kiadó honlapján találtok: Aposztróf Kiadó. 



És még egy jó hír ebben a hideg őszben:
Majdnem elkészültem már a FULL MOON új kiegészítő novellájával. Már csak az utolsó munkafázis, a javítás van hátra, aztán teszem is fel (valószínűleg még a hétvége előtt).
A novella címe: Nagy család.
Remélem, hogy örültök ennek a "meglepinek" (bár a fejezet karikamentes), és csak kicsit vagytok morcosak, hogy a Tündérmesém írása helyett megint valami mással foglalatoskodtam. :) Hamarosan érkezik az is, már belefogtam az új fejezetbe. :)


További szép hetet nektek! :)

Stiga








_@/"

2011. október 22., szombat

Gondolatok - Az ősz







Az ősz


Mostanra már tagadhatatlanul megérkezett a leginkább nem szeretett évszakom. Az ősz.
Ráadásul idén egy sokáig elhúzódó, kellemesen meleg indiánnyár kellős közepébe robbant bele, olyan hirtelen, hogy még az átmeneti (mások által télinek titulált) kabátomat sem sikerült időben előbányászni.

Azon gondolkodtam, hogy vajon csak nekem ilyen kínkeservesek ezek a hónapok? A munkahelyi közvélemény-kutatásból az derült ki, hogy az évszak megítélése nagyon változatos.

Nekem leginkább a jó meleg utáni hideg, a hosszan elnyúló, hűvös, kellemetlen eső, a véget nem érő latyak, és a közelgő tél jut róla eszembe. Ja, és persze vegyük hozzá, hogy sokaknak ez még mindig az iskolakezdést is magában hordozza (nekem szerencsére már nem társul hozzá ez a kellemetlen élmény… maximum az óvodakezdés).


De tényleg csak ennyiről szólna az ősz?

Ha egy nem ősszel születettet kérdezünk, akkor nagy valószínűséggel ő is csak ennyit lát ebben a kellemetlenül nedves évszakban. (Én tavaszi vagyok, így a nyíló virágok és a sarjadó fű illatának sajátos keverékét szeretem a legjobban, és azt a kellemes, napsütötte aromát, ami megbizsergeti az ujjaim végét…)


Viszont ahogy túltekintettem a hidegen és az esőn, rájöttem, hogy nagyon sok szépség is van ebben az évszakban.
Egyrészt beletartozik a természet szüntelen rendjébe (nekünk, közép-európaiaknak), az élet egészének egy igencsak fontos része. Ilyenkor megtapasztalhatjuk, hogy hogyan hervad el a létezés, hogyan készül az „élet” a halálra. A fák szép sorban elhullajtják a leveleiket, megszabadulnak a már nem kellő részektől, megszabadulnak a létezéshez kötő dolgoktól. Ha jól tudom, az idős észak-amerikai indiánok is magányosan haltak meg, mert szerintük meghalni így lehet szépen. Úgy tűnik, a fák, növények is magányra vágynak.

Másrészt ott vannak azok a gyönyörű, csak az őszre jellemző színek, amik ráadásul nagyon jól mutatnak együtt. A bordó, a barna, a sárga rengeteg különböző árnyalata, az üde színfoltként vissza-visszatérő zöld, ami kicsit emlékeztet még minket a nyárra.

Aztán ne feledkezzünk meg az első dér csípte sütőtökről és a meleg, barátságos tűzzel pattogó kandallóról. Arról a fanyar, torkot kaparó szagról, ahogy ég a száraz avar. Vagy a városiaknak ott az a csodás illat, mikor az első fűtés alkalmával ráég a radiátorra az egész évben felgyülemlett por.


És akkor még nem is írtam a lábam alatt ropogó száraz, friss avar szívet melengető hangjáról…









_@/"

2011. október 20., csütörtök

Aposztróf eredmény! NOVELLA - A halál és a lányka



Sziasztok!


Nos, a mai nap folyamán felkerült az őszi novellapályázat eredménye az Aposztróf Kiadó honlapjára.

És igen, az egyik novellám, cím szerint a Vágta bekerült a kötetbe! :)) A könyvbemutató 2011. november 19-én lesz a Corvin Művelődési Házban, de a részletekről külön írok majd, ha kiírják.

(Aby is benne van, két novellával, különdíjjal! :) Gratu neki itt is!)


Ennek örömére most jöjjön egy nem bekerült novella, amit egy balett-előadás ihletett. :) A novella nagyon sok idő alatt született meg, elég sokáig halogattam, de azért még így is közel áll hozzám, főleg az egyik szereplő miatt. :)


Jó olvasást hozzá, és várom a véleményeteket! :)


Ui.: Az előző bejegyzésben olvashatjátok az első "Gondolatot" tőlem.

És még mindig várom az érdeklődőket az írásaimmal kapcsolatos facebookos profilon: Stiga's Tales 









Nyíri Eszter: A halál és a lányka




Myriam mosolyogva nézett bele Chistoph ragyogó zöld szemeibe, mielőtt a férfi hozzá hajolt és megcsókolta. Különös, ritkán tapasztalt érzés öntötte el: boldog volt. Nem maradéktalanul, nem mindent felemésztőn, de a régóta érzett közönyös semmihez képest mindenképpen haladásnak lehetett elkönyvelni ezt a gyomorremegtető kis kellemes meghittséget. Chris ajka puha és langyos volt, a csók mégis erőteljesnek, határozottnak tűnt neki. Felmelegítette belülről.
Mikor elváltak, gyengéd pillantással kémlelte újra a szép, enyhén mandulavágású szemeket.
– Köszönöm ezt a csodás estét, Myriam – súgta neki a férfi. – Megismételjük máskor is?
– Szeretném – lehelte meghatottan, s közben halvány pír futotta el az arcát.
A távolból felhangzott az érkező metró sivító hangja; eljött a búcsú ideje. Christoph rövid csókot adott neki, majd finoman megszorította vékony kezét.
– Biztos, ne kísérjelek el? – kérdezte mosollyal a szája szegletében.
– Biztos – bólintott a nő. – Ezalatt a két megálló alatt nem történhet velem semmi.
A szerelvény beérkezett a megállóba, és lassan lefékezett. Most Myriam hajolt oda hozzá, hogy összeérintse ajkaikat.
– Jó éjszakát! Majd hívlak – köszönt el a férfi.
– Neked is! – bólintott, aztán belépett a néptelen kocsiba.
Figyelték egymást, míg az ajtó becsukódott és a metró elindult.
Mikor már egyáltalán nem látta Chris magas alakjának körvonalait, levetette magát az egyik padra, és mosolyogva hátrahajtotta a fejét. Hihetetlennek tűnt számára, hogy egy egyszerű férfi ennyire megváltoztathatja az életét, ráadásul ilyen rövid idő alatt. Ez még csak a második találkozójuk volt, de hosszú ideje most először úgy érezte, hogy szeretné a folytatást. El tudná képzelni a jövőjét Christoph-fal.
A boldogság kiáradt teste és lelke egészébe, mintha a szíve pumpálná szét az ereibe az érzést, hogy minden porcikájába eljusson.
Viszont a mérhetetlen öröm mellé odafészkelte magát a félelem is: túlságosan sebezhetővé tette ez a kapcsolat. Mélyen megsérülhet, ha a boldogság szivárványszínű szappanbuboréka kipukkad. Nem volt benne biztos, hogy megéri kockáztatni. Érdemes-e az ideig-óráig tartó mámorért feláldozni a lelki békéjét? Heges, sokat sérült szíve jól ismerte már a szenvedés különböző árnyalatait, és sejtette, ha rosszul végződik ez az éppen virágot bontó románc, szíve nem fogja tovább bírni; elvérzik.
De a szikra már tüzet gyújtott benne, és a lángok szép lassan felégették félelme ébenfa hídját. Ha akarna, már akkor sem fordulhatna vissza. De nem is akart menekülni igazán; a férfi örömszínűvé varázsolt körülötte mindent. A csókja túl édes volt, az érintése túlságosan megbizsergette sejtjeit.
A metró zökkenve fékezett, és Myriam csodálkozva döbbent rá, hogy le kell szállnia. Úgy látszik, olyan mélyen elgondolkozott, hogy nem vette észre a köztes megállót. Sietősen kipattant a mocskos szerelvényből, és elindult a lépcső felé. Az ajtók döngve csapódtak össze.
Miután az összekapcsolt kocsik eldübörögtek a távolba, már csak Myriam lapos talpú cipőinek alig hallható koppanása törte meg a csendet.
Az emlékezetéből ismét felszökött Christoph telt ajkainak lágy íze, a villanó, zöld szemek felkavaró látványa, amitől szíve furcsa, szabálytalan ritmusba lendült. Ez lenne a mindent elsöprő szerelem, ami ellen tehetetlen az ember? Vagy csak egy erős fizikai-kémiai vágyakozás, amit kiismerhetetlen hormonjaik gerjesztenek? Egyik lehetőség sem tűnt kevésbé veszélyesnek a másiknál.
A sötét, késő nyári égbolton milliónyi csillag hunyorgott szikrázva – már amennyit látott belőlük a peron felett elterpeszkedő beton tetőtől –, a sápadtsárga hold még majdnem egészként mosolygott le rá.
Gondolatai kusza kavalkádja közepette későn vette észre az utolsó, óriási oszlop mögül kilépő magas férfit, így már nem tudta elkerülni az ütközést. A vállát ért ütés tompa kellemetlenségét szinte meg sem érezte a hasába maró éles fájdalom mellett. Az elmocskolódott ruhájú férfi a következő pillanatban kitépte belőle a vértől maszatos pengét, kicibálta kezéből a műbőr kistáskát és elrohant.
Myriam reszketve figyelte a rekeszizmából szüntelenül ömlő, sötétpiros vért. Miközben a koszos gránitoszlop tövébe hanyatlott, egy röpke másodperc erejéig végigfutott rajta az ironikus gondolat, hogy pár dollár és egy régi, alig használható mobiltelefon miatt kell meghalnia. Aztán a torkán feltóduló folyadék meleg, fémes íze rögtön elfeledtette vele az öngúnyt. Öklendezve próbált megszabadulni a nyelőcsövében, szájában felgyülemlett vértől, de próbálkozása hasztalannak tűnt; a vörös folyam feltartóztathatatlanul áradt belőle.
Küszködése közepette mégis észrevette a mellé guggoló sötét, szinte árnynak tetsző alakot. Felcsillant előtte a remény ócska szikrája, majd abban a pillanatban, ahogy belenézett az idegen éjfekete, hűvös szemébe, el is illant. Abban a tekintetben a múlhatatlan üresség lakozott csak.
– Miért pont most? – kérdezte remegő hangon. Látását sós könnyek homályosították, mégis kitartóan figyelte a túlvilágian fehér, vonások nélküli, mégis gyönyörű arcot.
– Most érkezett el az ideje – felelte a másik nyugodt, karcos hangon, mely megsebezte a nő szívét.
Myriamben felhorgadt a düh, pedig azt hitte, az elmúlás végső fájdalmán kívül mást már nem fog érezni.
– Annyiszor hívtalak, de nem jöttél! Most nem kelle… – Haragos szavait újabb vérző köhögés tépte szét.
– Nem ti választotok… Soha – súgta békés, magyarázó hangsúllyal.
Myriam beletörődve nézett fel a csillagokkal pettyes égre – mostanra már cseppet sem izgatta épp csak megtalált, máris elvesztett boldogsága –, aztán vissza a halálát vágyó idegenre. A tekintete sötétebb volt a jéggé dermedt éjszakánál, nem ragyogta be a távoli égitestek pislákoló fénye – vastag fellegekkel takart mennybolt, mely egyre csak hívogatta, hogy vesszen bele.
A hasába, tüdejébe nyilalló fájdalom csillapodott, majd teljesen megszűnt, szájában nem érezte már a kellemetlen, fémes ízt.
Békés és halk lett a világ.
A rejtélyes alak fölé hajolt, és ő elmerült a mindent elöntő végtelenben.









_@/"