Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2012. szeptember 30., vasárnap

Csillagom, csillagom - 2012-es tábori novella



Sziasztok!


Mivel idén is voltam táboroztatni (kicsit később a megszokottnál, augusztusban), ezért idén is született táboros novella. :)

/Az előző években készültek itt találhatók: Vadles, Szentivánéji álom./



Ez most egy pirinyót más lett, mint a másik kettő, de hát mi is mindig változunk... :)


Jó olvasást hozzá! Ha tetszett, írjatok kommentet nyugodtan! :))









Csillagom, csillagom



Idén is vártam, vártam a csodát, de nem történt semmi. Talán bezárultak a bűbájt átengedő kapuk – Szent Iván mágikus éjjele már a nem túl közeli múlt; a bűverő ennyi idő elteltével biztos eloszlott, szétfoszlott. Vagy csak egyszerűen elfogytak a csodák. A magas tölgyfák között nem csillant éteri, hófehér bőr, az erdő buja zöldjét nem törte meg a vöröses bunda felvillanása. Néma volt a más-világ.
Azért kis, hétköznapi varázslatok körüllengedeztek: fiatal szarvasok ugrálgattak csupán pár méterre tőlünk, óriási, színpompás lepkék és gyors röptű denevérek szálldostak a sötétben. A természet uralt mindent, ide csupán foltokban férkőzött be a civilizáció.
Utolsó este, a tábortűz körüli vidám és kissé hamis éneklés után a legbátrabbakkal éjszakai túrára indultunk.
Izgatott-feldobottá váltam készülődés közben, ahogy meleg ruhát öltöttem, szúnyogriasztóztam, csakliztam egy menő fejlámpát és a zsebembe tartalékoltam némi édességet; a kapun kilépve már alig fértem a bőrömbe. Erősen reméltem, hogy végre történik valami emlékezésre érdemes.
Már a tábor melletti erdősáv legelején találkoztunk a honos lakókkal: a fák között tébláboló szarvasok szempárjai kissé félelmetesen verték vissza a rájuk vetülő mesterséges fényt, a fehér-sárga pillangók felbolydulva repültek neki a lámpák műanyag-üveg borításának. A lábunk alatt hangosan, a finom csendet szétverve ropogtak a lehullott, elszáradt levelek és ágak.
Igyekeztem kizárni az általunk keltett zajokat, hogy meghalljam a kinti élet hangjait, az oda nem illő, mágikus neszeket. De az agancsos állatok avart recsegtető lépésein és a lehulló makkok koppanásán túl csak a szendergő erdő békessége vett körül.
Bármennyire akartam, eltűnt a mágia. Még eltévedésünk során sem találtam meg a varázst.
Miután megleltük a hazavezető utat, és ágyba dugtuk az álomba ringatást nem igénylő lurkókat, kiültünk a kertbe, hogy beszélgetés közben gyönyörködhessünk a tiszta, augusztusi égboltban.
A mesterséges világtól messze semmi nem törte meg a hatalmas Univerzum látképét, a milliónyi távoli csillag fényesen ragyogott a végtelen, éjsötét háttér előtt.
Elrévedve figyeltem a sok-sok ezüstös pontot, a több fényévnyire keringő-bolyongó égitesteket.
– Anya, most lehet látni sok hullócsillagot? – kérdezte a legifjabb táboroztató.
– Elvileg igen. Csak ki kell várni – érkezett a felelet.
Elgondolkoztam, mit kívánnék, ha látnék egyet: jó pár dolog hiányzik az életemből, de a legtöbbet majd elintézem magamtól, azokra felesleges kívánságot pazarolni; a többi pedig nagyon távoli vágynak tűnik még, azok ráérnek, és idővel úgyis hozzám találnak majd.
Tekintetem cikázva próbálta egyszerre nézni az egész mennyboltot, nehogy lemaradjak a pillanatig tartó szikrázásról.
Aztán pár perc múlva épp fölöttem égett porrá egy légkörbe hasító meteor. Elakadt a lélegzetem, szemem hitetlenül itta be a mesébe illő látványt. A hirtelen megszülető kívánságot nem mondtam ki hangosan – nehéz is lett volna, tekintve, hogy a vágyakozó gondolat nem állt össze egésszé, inkább csak egy nagyon erős érzés maradt.
Ez a nagyon erős érzés kitartott még akkor is, midőn álomra hajtottam a fejem.

Nem sokkal később egy idegen országban ébredtem, ahová a kívánságom vezetett el, és a puhazöld fűben fekve a fekete-ezüst eget néztem. Ugyanaz az ég volt, de az alattam elterülő föld máshogy, édesebben illatozott. A selymes fűszálak cirógatták ujjbegyeimet, a kézfejemet ismeretlen-ismerős ujjak simították.
Oldalra fordítottam a fejem, csillagfénnyel ragyogó pillantásunk egymásra talált…
A túl korai ébresztő pedig egy pillanat alatt szétzúzta a mesés álmot; mire a reggeli kávémhoz jutottam, csak egy halvány, színtelen kép maradt belőle.

Egy évvel később a Temze partján állva lestem az augusztusi csillagokat, remélve, hogy újra kívánhatok, bár már minden vágyam teljesült. Újra hittem a csodákban.
A folyó visszatükrözte a ragyogó égboltot, így olyan érzés öntött el, mintha az egész Mindenség együtt lélegezne, szívdobogna velem.
Valaki mögém lépett – rögtön tudtam, hogy Ő az –, hátulról átölelt, és megcsókolta a tarkóm. A pulzusom felgyorsult, a lelkemet viszont tökéletes megnyugvás árasztotta el: immár társra találtam, vége a hosszú egyedüllétnek.
– Láttál hullócsillagot? – kérdezte, s közben állát a fejem búbjára támasztotta.
Elmosolyodtam.
– Már nincs rá szükségem. 






















_@/" 

2012. szeptember 17., hétfő

Pokoli fogadalmak - Szó-kincs 2012



Sziasztok!


Most, hogy elküldtem a novellákat az Aposztróf Kiadó őszi pályázatára, épp itt az ideje, hogy feltegyem a Szó-kincs 2012 kötetbe (ITT megrendelhető) bekerült írásom.

Ezt a művet januárban már olvashattátok (az "Újévi fogadalmak" pályázatra született, ahol 3. helyezést ért el, és nyereményként egy hivatásos szerkesztő nézte át a novellát); az antológiába ez a kissé megváltoztatott verzió olvasható.


Jó szórakozást hozzá! Ha tetszett, hagyjatok pár sort, ha nem... akkor is! :)







Pokoli fogadalmak


Saci az ablaknál állva figyeli a kinti zord tájat. Az utcán hatalmas pelyhekben hull a hó, és most meg is marad – nulla fok alatt a hőmérséklet. Így még kevesebb a kedve kimozdulni. A szobában jóleső meleg uralkodik, főleg a radiátor mellett; kint minden fagyos, a házak tetején és a kopár fák ágain vékony rétegben megül a hó. Az utakon senki sem jár, ami nem meglepő ilyen ronda időben.
Ő sem jószántából vállalkozik erre a fogvacogtató lépésre: fogadalmat tett. Ráadásul jó sokat.
Elszakítja tekintetét a jeges külvilágról, pillantása végigszalad a hálószoba barackszínű falain, majd megállapodik a bevetetlen ágyon. A puha párnák és takarók közt élete szerelme heverészik, mint egy jóllakott nagymacska.
Saci ingerülten felsóhajt, ahogy arra a bő negyedórára gondol, amit távol fog tölteni tőle. Semmi kedve hozzá, mégis muszáj.
– Biztos, hogy ebben a zimankóban… – kezdi Máté, de a nő a szavába vág.
– Igen. Így is túl sok ígéretemet megszegtem már.
Bűntudatosan gondol be nem tartott fogadalmaira – még csak január második napja van, de a kövér lista egy részét máris sikeresen áthágta. Előző nap akkurátusan, pontokba foglalva összeírta, min kell változtatnia, majd az újév első lendületével legalább a felét semmibe vette.
Most fejben újra átnézi a teljesíthetetlennek bizonyuló tételeket: „nem eszem degeszre magam”, „leszokom a bagóról”, „megpróbálok egészségesebben élni”. Ráadásul ezekkel együtt ugrik az utolsó is: „megfogadom, hogy az összes fogadalmamat megtartom”. Muszáj megtennie mindent, hogy ne kelljen egy újabbat kihúznia a sorból.
– Szerintem egy napot igazán kihagyhatsz – győzködi tovább Máté. – Különben sincs semmi szükséged erre a rohangászásra. Így vagy gyönyörű.
Sára nem hagyja, hogy a férfi hínárzöld, szédítő pillantása eltántorítsa.
– Kíváncsi vagyok, akkor is ezt fogod-e mondani, ha meglátod a frissen felszedett hurkácskáimat – húzza el a száját, miközben a rengeteg elfogyasztott disznóhúsra, édességre és chipsre gondol. – Neked még gyors az anyagcseréd, és elég hetente egyszer lemenned a konditerembe, de én könnyen tehenesedem.
Máté szeme megvillan, sötétül egy árnyalatnyit, így egészen barnának tűnik.
– Lemozoghatjuk máshogy is – mosolyodik el. – Sokkal élvezetesebben.
Az ajánlat borzalmasan csábítóan hangzik Saci számára, mégis erős marad. Nem azért készülődött hosszú percekig, hogy aztán meghátráljon. Harisnyát, vastag melegítőnadrágot húzott, rétegesen felöltözött, copfba szerencsétlenkedte rövid, fekete haját. Már csak a kabát és az egyéb kiegészítők hiányoznak.
– Ha hazaértem, visszatérünk erre – ígéri Máténak.
A férfi kikel az ágyból, hozzá lép, ő is kitekint az egyre havasabb tájra. Utána Sárát figyeli meg tüzetesen: nagy, barna szemében szilárd elhatározás csillog, alakja nem a mai divatnak megfelelően sovány, hanem a legtökéletesebben kerekded. Szép, nőies formáit öröm nézni, érinteni, nem veszik el a karjai közt, mint a csontkollekció, nádszál nők. Titokban reméli, hogy Sacinak sosem sikerül annyira lefogynia – olyanra fogynia –, de persze ezt a vágyát nem hangoztatja előtte. Lehajol hozzá, röpke csókot ad neki, közben átfogja teltkarcsú derekát.
– Siess vissza! – kéri, majd felsegíti a nőre kabátját, ráadja meleg sálját, sapkáját, és egészen az ajtóig kíséri.
Sára sóhajtva kilép a hófehér utcára, tessék-lássék módon bemelegíti izmait, ízületeit, aztán futásnak ered.
Az úti cél a közeli park, ahol egy rövid kört akar megtenni. Előző nap, miután sikerült felülkerekednie lustaságán, csupán egyszer tudta megkerülni a kis teret. Többet nem mert kockáztatni, mert valahogy még haza kellett jutnia, és így is hosszú percekbe telt, mire otthon újra rendesen kapott levegőt. Mára nincsenek túl merész elvárásai: örül, ha ebben a ronda időben a tegnap megtett távot teljesíti.
A fehérre havazott vaskerítés mellett ráfordul az üres kutyafuttató sávra. Ilyen zimankóban még a házi kedvenceket sem viszik ki az emberek – suhan át a fején. Nincs még egy olyan bolond, aki egy fogadalom miatt képes a kinti mínusz sok fokban rohangálni. De úgy gondolja, ez az egy pont kiemelten fontos – „minden nap mozgok, hogy ne legyek még hájasabb” –, és meg kell tartania. Az a szörnyű előérzete, hogy ha egy újabbat megszeg, akár az egész listát dobhatja ki a kukába. Pedig milyen felemelő lenne egész évben ezek szerint élni, egészségesen, soványra fogyva, megtisztulva.
A táv felénél érzi, hogy kényelmetlen sportcipőjét teljesen beáztatta a lucskos hólé. Megpróbálja figyelmen kívül hagyni a lépéseit kísérő cuppogó, nedves hangot, helyette magába szívja a csípős tájat: a barna-fehér, kopár fák, a magányosan várakozó játékok látványát, a vizes aszfalt szürkeségét. Igyekszik kellemesebb dolgokra gondolni, például az otthon őt váró férfira, de mert egyre jobban fázik a keze és a lába, ez egyre nehezebb. Képtelen örülni a hónak, a hidegnek, a télnek, az egészséges mozgásnak. Pedig meg kéne becsülnie mindent, amit az Univerzum, a sors vagy bármi felsőbb hatalom ad neki. Szomorkodva könyveli el magában, hogy az idei fogadalmaknak lassacskán annyi.
A teljes kör megtétele után hazafelé veszi az irányt. Lehelete egyre fehérebben gomolyog előtte, a levegő tovább hűl, talpa alatt ropog a jeges hó.
Már csak két ház van hátra a jól ismert sötétpiros kapuig, mikor kihúzzák alóla a talajt. Feneke keményen csattan, könyöke fájdalmasan ütődik a jégfoltos aszfalthoz. Pár pillanatig csillagokat lát, és azt sem tudja, mi a csuda történt. Aztán rájön, hogy elcsúszott egy lefagyott tócsán.
Nagyokat nyögve, bosszankodva kászálódik fel. Sajog mindene, miközben halkan szidja a mai napot, a havat, a telet és saját magát, amiért még mindig ragaszkodik az ígéreteihez. Pedig épp most vett semmibe megint egyet: „ezentúl csak pozitív gondolataim lesznek”.
Lassan, óvatosan lépked haza; nem siet, bármennyire is zavaró a hideg nedvesség a nadrágja hátulján. Az ajtóban Máté fogadja, széles mosolya rögtön leolvad az arcáról, amint végignéz a meggyötört nőn. Lehúzza róla vizes cipőjét, kabátját, megsimogatja fagyott ujjait.
– Készítettem neked egy bögre jó forró teát – néz rá kedvesen, és máris indul a konyhába. – Kérsz bele mézet és citromot?
Sára leverten gondol a listájára, végül úgy dönt, ha már a legtöbbet megszegte, egy se maradjon.
– Pokolba a fogadalmakkal – morogja az orra alatt, majd a férfi után kiált. – Inkább egy kis rumot tegyél bele! 












_@/"