Sziasztok!
Mivel idén is voltam táboroztatni (kicsit később a megszokottnál, augusztusban), ezért idén is született táboros novella. :)
/Az előző években készültek itt találhatók: Vadles, Szentivánéji álom./
Ez most egy pirinyót más lett, mint a másik kettő, de hát mi is mindig változunk... :)
Jó olvasást hozzá! Ha tetszett, írjatok kommentet nyugodtan! :))
Csillagom, csillagom
Idén is vártam, vártam a csodát,
de nem történt semmi. Talán bezárultak a bűbájt átengedő kapuk – Szent Iván
mágikus éjjele már a nem túl közeli múlt; a bűverő ennyi idő elteltével biztos
eloszlott, szétfoszlott. Vagy csak egyszerűen elfogytak a csodák. A magas
tölgyfák között nem csillant éteri, hófehér bőr, az erdő buja zöldjét nem törte
meg a vöröses bunda felvillanása. Néma volt a más-világ.
Azért kis, hétköznapi varázslatok
körüllengedeztek: fiatal szarvasok ugrálgattak csupán pár méterre tőlünk,
óriási, színpompás lepkék és gyors röptű denevérek szálldostak a sötétben. A
természet uralt mindent, ide csupán foltokban férkőzött be a civilizáció.
Utolsó este, a tábortűz körüli
vidám és kissé hamis éneklés után a legbátrabbakkal éjszakai túrára indultunk.
Izgatott-feldobottá váltam
készülődés közben, ahogy meleg ruhát öltöttem, szúnyogriasztóztam, csakliztam
egy menő fejlámpát és a zsebembe tartalékoltam némi édességet; a kapun kilépve
már alig fértem a bőrömbe. Erősen reméltem, hogy végre történik valami
emlékezésre érdemes.
Már a tábor melletti erdősáv
legelején találkoztunk a honos lakókkal: a fák között tébláboló szarvasok szempárjai
kissé félelmetesen verték vissza a rájuk vetülő mesterséges fényt, a
fehér-sárga pillangók felbolydulva repültek neki a lámpák műanyag-üveg
borításának. A lábunk alatt hangosan, a finom csendet szétverve ropogtak a lehullott,
elszáradt levelek és ágak.
Igyekeztem kizárni az általunk
keltett zajokat, hogy meghalljam a kinti élet hangjait, az oda nem illő,
mágikus neszeket. De az agancsos állatok avart recsegtető lépésein és a lehulló
makkok koppanásán túl csak a szendergő erdő békessége vett körül.
Bármennyire akartam, eltűnt a
mágia. Még eltévedésünk során sem találtam meg a varázst.
Miután megleltük a hazavezető
utat, és ágyba dugtuk az álomba ringatást nem igénylő lurkókat, kiültünk a
kertbe, hogy beszélgetés közben gyönyörködhessünk a tiszta, augusztusi
égboltban.
A mesterséges világtól messze
semmi nem törte meg a hatalmas Univerzum látképét, a milliónyi távoli csillag
fényesen ragyogott a végtelen, éjsötét háttér előtt.
Elrévedve figyeltem a sok-sok
ezüstös pontot, a több fényévnyire keringő-bolyongó égitesteket.
– Anya, most lehet látni sok
hullócsillagot? – kérdezte a legifjabb táboroztató.
– Elvileg igen. Csak ki kell
várni – érkezett a felelet.
Elgondolkoztam, mit kívánnék, ha
látnék egyet: jó pár dolog hiányzik az életemből, de a legtöbbet majd elintézem
magamtól, azokra felesleges kívánságot pazarolni; a többi pedig nagyon távoli
vágynak tűnik még, azok ráérnek, és idővel úgyis hozzám találnak majd.
Tekintetem cikázva próbálta egyszerre
nézni az egész mennyboltot, nehogy lemaradjak a pillanatig tartó szikrázásról.
Aztán pár perc múlva épp fölöttem
égett porrá egy légkörbe hasító meteor. Elakadt a lélegzetem, szemem hitetlenül
itta be a mesébe illő látványt. A hirtelen megszülető kívánságot nem mondtam ki
hangosan – nehéz is lett volna, tekintve, hogy a vágyakozó gondolat nem állt
össze egésszé, inkább csak egy nagyon erős érzés maradt.
Ez a nagyon erős érzés kitartott
még akkor is, midőn álomra hajtottam a fejem.
Nem sokkal később egy idegen
országban ébredtem, ahová a kívánságom vezetett el, és a puhazöld fűben fekve a
fekete-ezüst eget néztem. Ugyanaz az ég volt, de az alattam elterülő föld
máshogy, édesebben illatozott. A selymes fűszálak cirógatták ujjbegyeimet, a
kézfejemet ismeretlen-ismerős ujjak simították.
Oldalra fordítottam a fejem,
csillagfénnyel ragyogó pillantásunk egymásra talált…
A túl korai ébresztő pedig egy
pillanat alatt szétzúzta a mesés álmot; mire a reggeli kávémhoz jutottam, csak
egy halvány, színtelen kép maradt belőle.
Egy évvel később a Temze partján
állva lestem az augusztusi csillagokat, remélve, hogy újra kívánhatok, bár már
minden vágyam teljesült. Újra hittem a csodákban.
A folyó visszatükrözte a ragyogó
égboltot, így olyan érzés öntött el, mintha az egész Mindenség együtt lélegezne,
szívdobogna velem.
Valaki mögém lépett – rögtön
tudtam, hogy Ő az –, hátulról átölelt, és megcsókolta a tarkóm. A pulzusom
felgyorsult, a lelkemet viszont tökéletes megnyugvás árasztotta el: immár
társra találtam, vége a hosszú egyedüllétnek.
– Láttál hullócsillagot? –
kérdezte, s közben állát a fejem búbjára támasztotta.
Elmosolyodtam.
– Már nincs rá szükségem.
_@/"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése