Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2013. július 27., szombat

Bosszú - novellácska



Sziasztok!


A nyári tábor előtt egy nappal gondoltam, hozok valami éppen ide illőt! :D 

Ez a kis novellácskát (igen, kicsinyítő képző, hisze az egész nem több 1 oldalnál) Craz ihlette anno, miután megkért, hogy írjak valamit a Nyakonöntött Próbagoblinra.
Akkor nem igazán volt semmi olyan ötletem, ami illet volna oda, de pár feldobott labda után ez a szösszenet született. :)


Kéretik nem komolyan venni! Ez az írás teljesen fikció, s mint olyan, csak egy egészen parányi igazságot tartalmaz! :) (Bár ki tudja, mit hoz a jövő... :D )


Jó olvasást! :)








Bosszú




A vörös hajú nő elégedetten mosolyogva figyelte a szürke fal előtt heverő csöppségeket: most épp elcsendesedtek, nem hüppögtek olyan vigasztalhatatlanul, mint ébrenlétük során. Érezte, hogy már nem bírják sokáig; az éhezés, az egész napos kényelmetlen, kényszerű ücsörgés, a szeretet teljes hiánya egyre gyengébbé tette őket.
Hamarosan bevégzi kegyetlen bosszúját! Bárhogy kutatott, egy hangyányi lelkiismeret-furdalást sem talált magában a kicsik szenvedése miatt. Megérdemlik a sorsukat! Évekig kínozták őt, törölték belé taknyukat, nyálukat, leköhögték, letüsszögték, vad táncot jártak fáradt idegein. Most visszakapják, méghozzá kamatostul. Ennyi jár neki!
Egy percig még elgyönyörködött édes álmukban, aztán felkapta a hosszú fapálcát. Erős zajt csapva ütögette a botot a hideg beton alaphoz, a falba vert szögekről lelógó, fülsértően csörgő láncokhoz. A hatás nem maradt el: az alvók felriadtak, és ijedt, éles sírásukkal felverték azokat is, akik megpróbáltak soha többé nem felkelni.
A nő félrehajtott fejjel hallgatta a méltatlankodó kórust; ez a zaj, ami régen felőrölte minden türelmét, most csilingelő égi szimfóniának tűnt. Sok kis angyal végső hangja.
– Sírjatok csak, sírjatok – motyogta, miközben szemét végigfuttatta a csemeték megviselt testén, összetört lelkén. – Most megtudjátok, milyen az, mikor egy perc nyugtotok sincs.
Újra megzörgette a pityergő lurkók felett függő vasakat. A nehéz fémek kérlelhetetlenül tartották markukban az apró csuklókat, ha az túl vékonynak bizonyult, a hófehér nyakakra simultak rá.
A mocskos padlón kacskaringós nyomokat hagyva csorgott a csípős szagú vizelet. A nő átlépte a kis csermelyeket, leguggolt foglyai elé, egészen közelről tanulmányozta fénytelen, kiüresedett pillantásukat. Vajon az ő tekintete is ilyen feneketlen ürességet tükrözött nemrég, mielőtt elkapta a kis lelenceket? Mielőtt a bosszú új fényt lehelt belé?
Az orvosok látszólag megpróbáltak segíteni rajta, úgy tettek, mintha érdekelné őket egy frusztrált, kimerült pedagógus sorsa, de valójában kiröhögték a háta mögött. Egyszer kihallgatta beszélgetésüket: magának választotta ezt a pályát; tudhatta volna, mibe vágja a fejszéjét, mi vár rá; bolond óvónő. Aki nem gúnyolta, az szánta őt. Végül elhatározta, hogy nem szedi tovább a semmit sem érő gyógyszereket, majd távozott a napsárga falú intézetből. Miután a nyugtatók, bódítók kiürültek a szervezetéből, elméje kitisztult, és rögtön tudta, mi a megoldás: hogy megnyugodhasson, elégtételt kell vennie. Jól kell lakatnia a benne élő vérszomjas szörnyeteget. Most megtorolja az őt ért sérelmeket, az éveken át tartó szófogadatlanságot, pimaszságot, semmibevételt!
A lurkók kezdtek ismét elcsendesedni; fáradtak, fogyott belőlük az élet. Lassacskán kihuny a lángjuk!
Tekintete vadul cikázott egyik kis elgyötört arcról a másikra – látni akarja a végét! A belőlük kiszökő ragyogás az ő lelkét melengeti majd tovább.
Izgatottságában nem vette észre az ajkáról alácsöppenő nyálat; az első békébe szenderülő áldozatot figyelte minden érzékével: az üveges pillantást, az élettelenné váló vonásokat a parányi arcon, a megdermedt, halotti csöndet. A folyamat beindult, a többi hamarosan követni fogja őt a nemlétbe.
A kikötözött, gombszemű plüssmackó eldőlve hevert a padlón, és rezignáltan várta, hogy társai – a nyuszik, a kutyák, a másik medve és a fekete ló – is megadják magukat a gravitáció leküzdhetetlen erejének. A súlyos vaslánc csörrenve hullott le a puha, bársonyos csuklóról.


















_@/"

2013. július 21., vasárnap

Korai zsengék - Vers-próbálkozások



Kedves Mindenki!


Néhány régi (nem, nem tinédzser-régi, azok el vannak ásva) versemet szeretném megosztani veletek, amik különböző feladatok kapcsán íródtak.

A versek sosem voltak az erősségeim, már ami a megírásukat illeti, szóval a véleményekkel csak gyengéden, ha kérhetem. :) (Viszont nagyon jól esne a visszajelzés, mert így talán végre felhagyhatnék azzal, hogy versekkel próbálkozok... :D )


Jó olvasást! :)








Másvilág


Nézem a tájat, hol lelke jár;
Hamvadó szívemből kitépném a szögeket.
Nincs semmi okom félni már:
Az élet-halál e másvilághoz szögezett.





Napfény


Szikrázó csodalény az égen,
Varázsos mesékről énekelsz
Ugyanúgy, ahogyan régen
Csakis te létezel és a szesz.

A függönyön túlról belebben –
Határtalan és édes a fény;
Lábnyomát hordozza minden tettem.
Már világos vagyok, én szegény.





Tündérmese – valóságom


Szavakat mormolok a szélbe;
Ezt teszem a hosszú napokon.
Az idő rozsdás vasekéje
Tovább kopik a patakon.

Próbálom szívemből kicibálni
A fájdalom kínzó vasszögeit –
Szeretném tiszta fehérben várni
Azt, ki talán már felém közelít.

Bámulom az ég kék-fehérét,
A tündérek röptét tanulom.
Keresem magamban az érzést –
Miért osztanám fukaron?

Elsodor messze a szerelem árja,
Nyögök szelíd-mázsás súlya alatt.
Bezárkózunk magam-szobámba,
S ott imádunk, amíg álom marad.






Szerelmem


Naptalan nap fehéren száll
Szívem hintázik, rúgkapál
Piros-meztelen szoknyámhoz ülsz
Három kézzel-lábbal elrepülsz

Pendelyem a hintában kiabál
Hajam penderül, szívem föl-le száll
Kézben kéz - neved a szerelem
A lány bennem szerelem-meztelen





















_@/"

2013. július 6., szombat

A szivárvány születése - mese



Szervusztok!


Ha ma már ilyen szivárványos nap van, akkor itt egy mese az én tollamból, hogy hogyan is születik a szivárvány.


Jó olvasást! :)










A szivárvány születése



Egy augusztusi, verőfényes délutánon két kislány játszott takaros, vidéki házikójuk udvarán. Az égető napsugár repedezetté szikkasztotta a homokos talajt, a levegő páradúsan nehezedett rájuk. De őket nem zavarta a hőség; rendületlenül etették-itatták maradék anyagokból készült, folt hátán folt babáikat.
– Lányok, hamarosan ideér a vihar! Fejezzétek be a játékot! – kiáltott ki édesanyjuk a nyári konyhából, ahol épp édes-savanyú szederszörpöt főzött télire.
A testvérpár felnézett az égre, és döbbenten figyelte, ahogy a szürke, haragos felhő a nap mellé tolakszik. Mire felkapkodták rongybabáikat, és a tornácra szaladtak, eleredt a zápor. Kövér, hűvös esőcseppek fogócskáztak egymással, hangos égzengés és fényes villámok kísérték kergetőzésüket. A száraz föld szomjasan itta magába az életet adó csapadékot.
Mikor a zivatar elcsendesedett, édesanyjuk lépett oda hozzájuk.
– Nézzétek csak! Varázslat történt! – mutatott a messzeségbe.
A szántóföldön és az erdőn túl, a zöld fűvel borított dombok fölött hétszínű szivárvány ívelt.
– Anyuka, hogyan születik a szivárvány? – kérdezte az idősebbik leány.
– Tudjátok, mikor az esőcseppek ráhullanak valamire, átveszik a színét. A rózsáktól lopnak egy kis vöröset, a katicabogártól kölcsönkérik a pöttyei közti pirosat. Eltanulják az őszibarack narancsszínű meg a vilmoskörte citromsárga mosolygását. Megízlelik a menta zöldjét, a tóban tükröződő ég kékjét. Magukba szívják a levendula édes, lila illatát. Aztán amikor a nap elhívja őket játszani, viszik magukkal a színt. Útjuk során összetalálkoznak, és megszületik a szivárvány.
A kislányok ámuldozva hallgatták édesanyjukat, majd hosszan nézték, nézegették a rózsavörös, katicapiros, barack- és körtesárga, mentazöld, égkék, levendulalila szivárványt.
Egészen addig, míg a színes esőcseppek el nem illantak. 


















_@/" 

2013. július 4., csütörtök

Gyermekkorom egy napja - Novella



Sziasztok ezen a szép nyári napon! :)


Egy újabb novellácskát hoztam nektek, amit még tavaly nyáron írtam, és (mint a címe is mutatja) egy kisgyerek egy napjáról szól.

Kíváncsian várom a véleményeteket! :)

Jó olvasást!









Gyermekkorom egy napja



Reggel simogató hang és lágy érintés ébresztett – a lüktetés, a szavak dallama régről ismerős volt: mióta csak érzem, hogy létezem, hallom ezt a puhaságot. Az érintés melengetett, még akkor is, ha bőröm hidegnek érzékelte. Ahogy a karok a mellkashoz öleltek, felém lendült téveszthetetlen illata; körülhullámzott, betakart, elöntött. Selymes csókot lehelt a hajamba, homlokomra, álom-langyos arcomra. Álmomban is így tartott magához, és én megnyugodtam benne.
Még szinte aludtam, mikor megtisztított, lecserélte ruhám. Csendessé ringatott jelenléte. Utána ebben a féléber állapotban megkaptam a reggelimet, ami halványan emlékeztetett a volt-időkre, mikor még rátapadva ettem – ami már nincs…
Együtt kiscipőt húztunk, és csak sejtettem, hová igyekszünk. De reméltem, hogy nem, hogy ma Vele maradok. A napfényes kint sétáltunk, kezünk szorosan összekapaszkodott. Én hallottam, értettem a dallamot, de nem tudtam, mit is jelent.
Ugyanazt jelentette. Pedig már annyiszor sírtam: Ne! Ne kelljen Nélküle lennem!
A legvégső percig reméltem, hogy most nem az lesz, mint múltkor: reméltem, mikor megérkeztünk, reméltem öltözés közben, reméltem, mialatt pakolászott, reméltem, ahogy szorosan ölelt. De aztán megint eltolt magától – csak egy parányit, mégis rögtön kértem: Ne! Most sem hallotta meg. Hátat fordított – a béke illata elsuhant utána –, és kikopogott a kapun. Elhagyott újra. Pedig kértem: Ne!
Az a másik… suttogott nekem, hogy visszajön, hamarosan, csak egy kis idő, hiszen megmondta. De ő nem úgy suttogott, nem azon a dallamon, nem úgy szorított magához.
Megígérte! Mindig megígérte, hogy siet, de az idő hatalmas volt, míg visszatért.
A másik bevitt a rengeteg játék közé. Az enyémek jobbak! Azok mind csodaillatúak, és nem kell odaadni senkinek. Ezek hűvösek, kopottak, folyton elveszi tőlem valaki – vagy a kicsi, vagy a nagy. Most is, mire megtetszett egy, le kellett rakni.
Asztalhoz ültettek, megetettek, pedig cseppet sem voltam éhes. Nem is ízlett, csak piszmogtam vele. Utána nem kaptam vissza a játékot, kivittek a napra. Ott aztán csuda sok dolgot nem lehetett – mire az egyiket megértettem, jött egy másik. De a fény szép volt, csillogott a homokon, a kavicsokon, a kifolyt vizeken. Nézegettem, nézegettem, miközben vártam, hívtam vissza a békémet. Mellettem dalolt a másik; a hangja megpuhult, de még így sem annyira, mint az Övé.
Mikor újra bementünk, már nagyon akartam, hogy visszatérjen. Előtte még szárazra cserélték a nedves pelust, megmosták koszos kezeimet, elém tették az íztelen ebédet. Nem szerettem! Amit Ő ad, sokkal jobb.
Aztán végre megjött. Átölelt, lágyan susogott, hogy visszahozza boldogságunk. De én csak haragudtam…
Megint sétáltunk, pedig már alig bírtam lépni magammal. Hívott a finom, pihentető sötétség.

Mire felébredtem, már megbocsátottam Neki. Az illata, a karja megölelt, a dala beterített. Jó sokat ettünk, majd a kertbe mentünk, és csak játszottunk, játszottunk, míg a fény el nem tűnt. Gondtalannak éreztem magam, mint mindig, ha együtt vagyunk.
A meleg fürdővíz elbágyasztott; ahogy letörölgetett, már nehezen maradtam ébren. Bevitt a szobámba, szorosan megölelt, rajtam hagyta illatát, majd letett a macim mellé.
Szelíd hangja elringatott, betakart… és álmomban is velem maradt.















_@/"