Sziasztok!
A nyári tábor előtt egy nappal gondoltam, hozok valami éppen ide illőt! :D
Ez a kis novellácskát (igen, kicsinyítő képző, hisze az egész nem több 1 oldalnál) Craz ihlette anno, miután megkért, hogy írjak valamit a Nyakonöntött Próbagoblinra.
Akkor nem igazán volt semmi olyan ötletem, ami illet volna oda, de pár feldobott labda után ez a szösszenet született. :)
Kéretik nem komolyan venni! Ez az írás teljesen fikció, s mint olyan, csak egy egészen parányi igazságot tartalmaz! :) (Bár ki tudja, mit hoz a jövő... :D )
Jó olvasást! :)
Bosszú
A vörös hajú nő elégedetten
mosolyogva figyelte a szürke fal előtt heverő csöppségeket: most épp elcsendesedtek,
nem hüppögtek olyan vigasztalhatatlanul, mint ébrenlétük során. Érezte, hogy
már nem bírják sokáig; az éhezés, az egész napos kényelmetlen, kényszerű ücsörgés,
a szeretet teljes hiánya egyre gyengébbé tette őket.
Hamarosan bevégzi kegyetlen
bosszúját! Bárhogy kutatott, egy hangyányi lelkiismeret-furdalást sem talált
magában a kicsik szenvedése miatt. Megérdemlik a sorsukat! Évekig kínozták őt,
törölték belé taknyukat, nyálukat, leköhögték, letüsszögték, vad táncot jártak
fáradt idegein. Most visszakapják, méghozzá kamatostul. Ennyi jár neki!
Egy percig még elgyönyörködött
édes álmukban, aztán felkapta a hosszú fapálcát. Erős zajt csapva ütögette a
botot a hideg beton alaphoz, a falba vert szögekről lelógó, fülsértően csörgő
láncokhoz. A hatás nem maradt el: az alvók felriadtak, és ijedt, éles
sírásukkal felverték azokat is, akik megpróbáltak soha többé nem felkelni.
A nő félrehajtott fejjel
hallgatta a méltatlankodó kórust; ez a zaj, ami régen felőrölte minden
türelmét, most csilingelő égi szimfóniának tűnt. Sok kis angyal végső hangja.
– Sírjatok csak, sírjatok –
motyogta, miközben szemét végigfuttatta a csemeték megviselt testén, összetört
lelkén. – Most megtudjátok, milyen az, mikor egy perc nyugtotok sincs.
Újra megzörgette a pityergő
lurkók felett függő vasakat. A nehéz fémek kérlelhetetlenül tartották markukban
az apró csuklókat, ha az túl vékonynak bizonyult, a hófehér nyakakra simultak
rá.
A mocskos padlón kacskaringós
nyomokat hagyva csorgott a csípős szagú vizelet. A nő átlépte a kis
csermelyeket, leguggolt foglyai elé, egészen közelről tanulmányozta fénytelen,
kiüresedett pillantásukat. Vajon az ő tekintete is ilyen feneketlen ürességet
tükrözött nemrég, mielőtt elkapta a kis lelenceket? Mielőtt a bosszú új fényt
lehelt belé?
Az orvosok látszólag megpróbáltak
segíteni rajta, úgy tettek, mintha érdekelné őket egy frusztrált, kimerült
pedagógus sorsa, de valójában kiröhögték a háta mögött. Egyszer kihallgatta
beszélgetésüket: magának választotta ezt a pályát; tudhatta volna, mibe vágja a
fejszéjét, mi vár rá; bolond óvónő. Aki nem gúnyolta, az szánta őt. Végül
elhatározta, hogy nem szedi tovább a semmit sem érő gyógyszereket, majd
távozott a napsárga falú intézetből. Miután a nyugtatók, bódítók kiürültek a
szervezetéből, elméje kitisztult, és rögtön tudta, mi a megoldás: hogy
megnyugodhasson, elégtételt kell vennie. Jól kell lakatnia a benne élő
vérszomjas szörnyeteget. Most megtorolja az őt ért sérelmeket, az éveken át
tartó szófogadatlanságot, pimaszságot, semmibevételt!
A lurkók kezdtek ismét elcsendesedni;
fáradtak, fogyott belőlük az élet. Lassacskán kihuny a lángjuk!
Tekintete vadul cikázott egyik
kis elgyötört arcról a másikra – látni akarja a végét! A belőlük kiszökő ragyogás
az ő lelkét melengeti majd tovább.
Izgatottságában nem vette észre az
ajkáról alácsöppenő nyálat; az első békébe szenderülő áldozatot figyelte minden
érzékével: az üveges pillantást, az élettelenné váló vonásokat a parányi arcon,
a megdermedt, halotti csöndet. A folyamat beindult, a többi hamarosan követni
fogja őt a nemlétbe.
A kikötözött, gombszemű plüssmackó eldőlve hevert a padlón, és
rezignáltan várta, hogy társai – a nyuszik, a kutyák, a másik medve és a fekete
ló – is megadják magukat a gravitáció leküzdhetetlen erejének. A súlyos vaslánc
csörrenve hullott le a puha, bársonyos csuklóról._@/"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése