Gyermekkorom egy napja - Novella

Sziasztok ezen a szép nyári napon! :)


Egy újabb novellácskát hoztam nektek, amit még tavaly nyáron írtam, és (mint a címe is mutatja) egy kisgyerek egy napjáról szól.

Kíváncsian várom a véleményeteket! :)

Jó olvasást!

Gyermekkorom egy napja

Reggel simogató hang és lágy érintés ébresztett – a lüktetés, a szavak dallama régről ismerős volt: mióta csak érzem, hogy létezem, hallom ezt a puhaságot. Az érintés melengetett, még akkor is, ha bőröm hidegnek érzékelte. Ahogy a karok a mellkashoz öleltek, felém lendült téveszthetetlen illata; körülhullámzott, betakart, elöntött. Selymes csókot lehelt a hajamba, homlokomra, álom-langyos arcomra. Álmomban is így tartott magához, és én megnyugodtam benne.

Még szinte aludtam, mikor megtisztított, lecserélte ruhám. Csendessé ringatott jelenléte. Utána ebben a féléber állapotban megkaptam a reggelimet, ami halványan emlékeztetett a volt-időkre, mikor még rátapadva ettem – ami már nincs…

Együtt kiscipőt húztunk, és csak sejtettem, hová igyekszünk. De reméltem, hogy nem, hogy ma Vele maradok. A napfényes kint sétáltunk, kezünk szorosan összekapaszkodott. Én hallottam, értettem a dallamot, de nem tudtam, mit is jelent.

Ugyanazt jelentette. Pedig már annyiszor sírtam: Ne! Ne kelljen Nélküle lennem!

A legvégső percig reméltem, hogy most nem az lesz, mint múltkor: reméltem, mikor megérkeztünk, reméltem öltözés közben, reméltem, mialatt pakolászott, reméltem, ahogy szorosan ölelt. De aztán megint eltolt magától – csak egy parányit, mégis rögtön kértem: Ne! Most sem hallotta meg. Hátat fordított – a béke illata elsuhant utána –, és kikopogott a kapun. Elhagyott újra. Pedig kértem: Ne!

Az a másik… suttogott nekem, hogy visszajön, hamarosan, csak egy kis idő, hiszen megmondta. De ő nem úgy suttogott, nem azon a dallamon, nem úgy szorított magához.

Megígérte! Mindig megígérte, hogy siet, de az idő hatalmas volt, míg visszatért.

A másik bevitt a rengeteg játék közé. Az enyémek jobbak! Azok mind csodaillatúak, és nem kell odaadni senkinek. Ezek hűvösek, kopottak, folyton elveszi tőlem valaki – vagy a kicsi, vagy a nagy. Most is, mire megtetszett egy, le kellett rakni.

Asztalhoz ültettek, megetettek, pedig cseppet sem voltam éhes. Nem is ízlett, csak piszmogtam vele. Utána nem kaptam vissza a játékot, kivittek a napra. Ott aztán csuda sok dolgot nem lehetett – mire az egyiket megértettem, jött egy másik. De a fény szép volt, csillogott a homokon, a kavicsokon, a kifolyt vizeken. Nézegettem, nézegettem, miközben vártam, hívtam vissza a békémet. Mellettem dalolt a másik; a hangja megpuhult, de még így sem annyira, mint az Övé.

Mikor újra bementünk, már nagyon akartam, hogy visszatérjen. Előtte még szárazra cserélték a nedves pelust, megmosták koszos kezeimet, elém tették az íztelen ebédet. Nem szerettem! Amit Ő ad, sokkal jobb.

Aztán végre megjött. Átölelt, lágyan susogott, hogy visszahozza boldogságunk. De én csak haragudtam…

Megint sétáltunk, pedig már alig bírtam lépni magammal. Hívott a finom, pihentető sötétség.

Mire felébredtem, már megbocsátottam Neki. Az illata, a karja megölelt, a dala beterített. Jó sokat ettünk, majd a kertbe mentünk, és csak játszottunk, játszottunk, míg a fény el nem tűnt. Gondtalannak éreztem magam, mint mindig, ha együtt vagyunk.

A meleg fürdővíz elbágyasztott; ahogy letörölgetett, már nehezen maradtam ébren. Bevitt a szobámba, szorosan megölelt, rajtam hagyta illatát, majd letett a macim mellé.

Szelíd hangja elringatott, betakart… és álmomban is velem maradt.

_@/"