Szentivánéji álom - novella

Sziasztok!

Elkészült a táborban ihletődött novella. A címe: Szentivánéji álom, a főszereplője Edward és én :)


Holnap elkezdem az FM-et is, aztán az Eclipse hatására talán gyorsan fog menni az írás. Mindenesetre sietek, amennyire tudok. Ígérem :)


Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást ehhez a kis novellához, és kommenteljetek, hogy tetszett-e, és szívesen olvasnátok-e még ilyen kis szösszeneteket?!

Szentivánéji álom

Ez már a tábor ötödik napja volt. Egyre fárasztóbb az egész, de a holnapi, utolsó napot már fél lábon is ki fogom bírni.
Amúgy a táj gyönyörű; a ház egy erdő közepén áll, mindenhol fák veszik körül és a majdnem érintetlen természet. Csodálatos hely egy völgy szívében.

Ahogy mentem fel a szobákhoz vezető lépcsőn, megint elfogott az a furcsa érzés, ami már a legelső napon is megtalált. Egy különös bizsergés a tarkómon. Mintha valaki bámulna az erdőből. Elég sokszor tapasztaltam ezt a hátborzongató érzést. Szinte mindenhol kísértett, amerre csak jártunk: a fák közül rám meredt a biciklitúra alatt, lovaglás és íjászkodás közben, vagy amikor mentünk vissza az ágyunkhoz az éjszakai megbeszélések után.
És most is, ahogy a tábortűztől kísértem fel a már nagyon álmos, vagy éppen alvó gyerekeket.

A legérdekesebb az volt, hogy néha egész kellemesnek találtam a bámuló szempár kereszttüzét, néha viszont kifejezetten rosszul esett és megijesztett. Ez a mostani a nem-félelmetes volt.

Miután lefektettem a fáradt csemetéket, visszamentem a kis máglyarakáshoz énekelni. A tüzet mégsem az utolsó este gyújtottuk, mivel Szentiván éjjelén mégiscsak hangulatosabb az örömtűz, így előbbre hoztuk egy nappal. Június 21-e volt ma, az év legrövidebb éjszakája… nem mintha a többi olyan hosszú lett volna. Napi 5-6 órát aludtunk, úgyhogy döghulla voltam már. Kifejezetten nem hiányzott most, hogy itt kelljen ülnöm, miközben a hátam lefagy a borús nyáresti hidegtől, az arcomat viszont pirosra perzseli a hő, de nem volt mit tennem.

A szempilláim egyre nehezebbek voltak, egyre inkább rájuk kellett parancsolnom, hogy újra felnyíljanak.
Aztán megláttam, hogy valaki mászkál a fák között, az erdő sűrűjébe tartva. Gondolkodás nélkül felpattantam és utána indultam. Gyorsan utolértem a velem egymagas alakot és a vállát megfogva magam felé fordítottam. A rám tekintő arc kifejezéstelen volt és végtelenül unott.
- Mit keresel a tök sötét erdőben? El szeretnél tévedni, hogy aztán reggelig kutathassunk utánad?

Már megint vele volt a baj. Nem igazán értettem ezt a szörnyen világfájdalmas fiút. Volt egy csomó barátja itt a táborban, akik szerették és próbálták jobb kedvre deríteni, de ő folyamatosan visszasüllyesztette saját magát a letargiába. Mintha csak élvezné a szenvedést.

- Megyek inkább lefeküdni – vetette oda nekem félvállról.
- Helyes. De betalálj ám az ágyadba és ne kódorogj el!
Ahogy elindult a ház felé, mélyet sóhajtottam és megdörzsöltem a homlokom közötti még halvány barázdát.

Aztán megint éreztem a bámulást. Összeszűkített szemekkel próbáltam bármit is látni a vaksötét erdőben, de a csillagtalan, felhős éjszaka kitakart mindent.
Feladtam a feketeséggel vívott harcot és megfordultam, hogy visszamenjek a tábortűzhöz, de valami kőkeménybe ütköztem.
Riadtan hátráltam egy lépést. Először azt gondoltam, hogy egy fába botlottam bele, de a sziklatestű valami határozottan emberi volt. Sötét színű nadrágot és inget viselt, aminek a könyökéig fel volt tűrve az ujja. A haja kaotikus összevisszaságban meredt a szélrózsa minden irányába. A bőre hófehér volt, a szeme pedig olvadt karamell színű.

A szívem megállt egy fél pillanatra, de csak azért, hogy erőt gyűjtsön az azt követő őrült száguldáshoz. Nem hittem a szememnek.
Az eldugott kis falu erdejében nem állhat velem szemben Edward Cullen. Ez lehetetlenség.

Jó párat pislogtam, de a kép nem változott. Ettől függetlenül még mindig kételkedtem benne, hogy ez a valóság.
- Te igazi vagy? – bukott ki belőlem a lehető legostobább kérdés.
- Igen… már amennyire igazi lehetek – mosolyodott el, amitől elfelejtettem lélegezni egy hosszú másodpercig.
Megremegtem a gyönyörű, mézszín pillantása alatt, amit Ő rögtön félreértelmezett.
- Nem kell félned tőlem. Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rátok.
- Miért kellene vigyáznod ránk? – faggattam kíváncsian.
- Egy nomád vámpír garázdálkodik a környéken. De ne aggódj, nem fogom hagyni, hogy bárki is bánthasson titeket.
Újra belenéztem a szemébe.
- Bízom benned.

Hangos nevetést hallottam magam mellől, és ahogy odafordultam, visszacsöppentem a rideg valóságba. A tűz mellett ültem még mindig, körülöttem a gyerekekkel, akik még nem dőltek ki.
Valószínűleg elaludtam, és álmomban megint megkísértett a tündöklő vámpírfiú.
Fáradtan, csalódottan felsóhajtottam, aztán bekapcsolódtam a dalba, amit énekeltek épp.

--*-*--

Másnap már jó pár programon túl voltunk, mikor sikerült végre szereznem néhány lopott percet. Fel akartam menni a domboldalra, hogy gyorsan telefonáljak egyet. De ahogy felértem, megakadt valamin a szemem az erdőben.
Végre igazi nyári, napsütéses időnk volt. A fáradó délutáni napsugarak halvány ragyogással vonták be a fák között álló alakot. Gyönyörű volt, ahogy csillogott a bőre.

Az nem lehet, hogy ismét álmodom – gondoltam magamban.
A tekintete fogva tartott, ahogy valószínűleg az enyém is őt, mert nem mozdult, nem futott el, pedig egyetlen másodperc alatt képes lett volna eltűnni a szemem elől. Valahogy sikerült közelebb kerülnöm hozzá anélkül, hogy elesnék az aljnövényzetben, vagy a saját lábamban. Türelmesen várta, hogy egészen elé érjek.

- Te… – kezdtem bele, de úgy éreztem, egyik mondatomnak se lenne értelme.
- Mondtam, hogy senkinek nem esik bántódása. Elkaptuk végre a nomádot és végeztünk vele. Nem kell most már aggódnod – mosolygott rám melegen.
- Én azt hittem, hogy csak… – csuklott el a hangom.
- Hogy csak álmodtál? Nincs olyan széles határ az álom és a valóság között. Néha a világok összeérnek és találkoznak egy kis időre.

Közvetlenül elém lépett és jéghideg, márvány fehérségű kezével végigsimított az arcomon.
- Azért én figyelni foglak és az örökkévalóságig vigyázok rád – ígérte komoly, ünnepélyes hangon.

Lassan közelebb hajolt és egy leheletfinom, szinte alig érezhető csókot adott az ajkaimra. A felkavaró érzésektől le kellett hunynom a pilláimat. Ahogy újra felnyitottam a szemem, már nem állt előttem.
Némán, egy cseppnyi fájdalommal a szívemben néztem körül az erdőben, de már nem láttam sehol. Ahogy visszaindultam a házhoz, újra éreztem azt a kellemes bizsergést a tarkómon.
Tudtam, hogy betartja az ígéretét, és mindig velem lesz, vigyázni fog rám.






_@/"