Kedves Mindenki!
Először is: KELLEMES PÜNKÖSDÖT! :)
Hazatértem a messzi tengeren túlról, úgyhogy most van egy kis időm, és arra gondoltam, elárasztalak titeket olvasnivalóval (úgyis mindjárt itt a könyvhét... ezen a hétvégén! :D ).
Legelsőnek egy már nem ismeretlen mesét hoztam, a
Tündérlest, ami ősszel fog megjelenni az
"Én mesém" mesekönyv-sorozat legújabb kötetében.
Ez most a hosszabb, eredeti verzió, amit a pályázatra 1 oldalasra kellett "vágnom" (az van fent a Kőrösi honlapján).
Jó olvasást hozzá! :)
Tündérles
Csenge és
Dorka kíváncsian leste a házilag összetákolt homokozón túli, sűrű bokrokat.
Egész délelőtt együtt játszottak, rohangáltak a kertben, majd ebéd után folytatták
a közös hancúrozást, míg el nem fáradtak.
Mindketten boldogak
és feldobottak voltak; hosszú ideje nem látták egymást, mióta Dorkáék vidékre
költöztek. Pedig réges-rég, még az óvoda kiscsoportjában elválaszthatatlan
barátnők lettek, aztán egy iskolába is mentek tovább. Épp kezdték volna a
harmadik osztályt, mikor Dorka apukáját vidékre helyezték, és a kislány pár nap
múlva már egy messzi kisvárosban, egy új iskolában lépkedett félősen a
tanévnyitóra. Azért jó barátnők maradtak, minden héten többször is hosszú
levelet írtak egymásnak, amiben még a legapróbb, legjelentéktelenebb történést
is elmesélték. Így telt el a tanév, végre nyár lett, és Dorka szülei
megengedték, hogy meglátogassa Csengét.
A két barátnő
késő délutánra igencsak elbágyadt, úgyhogy most jó időtöltésnek tűnt tündérekre
lesni, akik állítólag a sövényen túli erdőben éltek, bár Csenge még sosem látta
őket. Csak árulkodó nyomaikat hagyták olykor a kertben: parányi, sosem látott
színű virágok szirmait a fűben, különös, keszekusza mintákat a homokozó száraz,
puha homokjában, csilingelő kacajuk visszhangját a levegőben.
Néma csöndben,
szinte teljesen mozdulatlanul ültek az egyik nagy gesztenyefa törzsének dőlve,
és figyelték, ahogy a lassan alászálló nap vöröses-narancsos fénye misztikus árnyékokat
fest a barna ágak és zöld levelek közé.
Dorka
felnézett az egyre sötétedő, tiszta kék égboltra, aztán valami oda nem illő
villanást vett észre a szeme sarkából. Arra kapta a fejét, és mintha egy
ezüstös pillangót látott volna ellibbenni a fák között. Szótlanul megszorította
Csenge kezét, és tovább bámulta a helyet, ahol a pille eltűnt.
A barna
fatörzsek árnyékában most aranyszín fényfolt cikázott, mintha egy meggyújtott
kis lámpás repkedne a levegőben, de ahogy közelebb ért, látni lehetett a
csillogó szárnyakat, a kecses, táncos mozdulatokat.
Csenge és
Dorka egymásra nézett, majd a fűből felpattanva a ragyogó tündér után eredt.
Gyorsan szedték a lábaikat, hogy követni tudják a furcsa lényt. Egyre
sötétedett, és már mélyen bent jártak az erdőben, mikor kivilágított tisztás
nyílt előttük. A fák körül és a fűben milliónyi szentjánosbogár adta a fényt, a
felállított miniatűr asztaloknál pöttöm tündérek százai beszélgettek,
nevetgéltek.
Az egyik
ezüstszárnyú tündér, akinek hosszú, zöld ruháját mintha az erdő növényeiből,
leveleiből szőtték volna, feléjük fordult, és mosolyogva magához intette őket.
Dorka észrevette, hogy ezüstös hajában ékkövekkel kirakott korona tündököl.
Mikor megálltak előtte, csilingelő hangján megszólalt.
– Köszöntelek
titeket, kedves idegenek! Aurélia vagyok, az erdei tündérek királynője. Ha van
kedvetek, csatlakozzatok hozzánk. Mulatságot tartunk ennek a szép estének a
tiszteletére.
A két kislány
bólintott, mire a tündérek körülrepkedték őket, megnézték, megérintették
ruhájukat, hajukat, pirospozsgás arcukat. Felkacagtak, mikor Csenge
csiklandósan elnevette magát.
Késő estig
beszélgettek, játszottak, táncoltak, amíg a szentjánosbogarak fénye el nem
halványult, és felettük egyre több csillag gyúlt ki. Addigra már mindannyian
álmosan ücsörögtek a réten, néhány tündér a puha fűben szendergett. A királynő
kecsesen nyújtózkodva felállt, majd odalépett vendégeihez.
– Későre jár,
ideje hazaindulnotok.
A lányok
félősen pillantottak a sötét erdő felé.
– Csak
csukjátok be a szemeteket, és hamarabb hazaértek, mint ahogy a csillagfény a
földre ér.
Lehunyták
álmos pilláikat, és a következő pillanatban selymes, hűvös ujjak simítottak
végig az arcukon, homlokukon.
– Lányok, úgy
vélem, kényelmesebb lenne az ágyban aludni.
Ismét otthon
voltak, az ismerős kertben, hátuk a gesztenyefának vetve.
– Képzeld,
anya, találkoztunk a tündérekkel. Még a királynőjükkel is – mesélte Csenge
halkan. – Tényleg az erdőben élnek.
Édesanyja
elmosolyodott.
– Az egy
nagyon szép álom lehetett.
– Nem csak
álmodtam – jelentette ki a kislány határozottan.
– Rendben. De
inkább bent meséljétek el, mi történt, mert a szúnyogok megesznek minket
idekint.
Miközben a két
lány elindult anya után a ház felé, Dorka komolyan Csenge fülébe súgta:
– Én is
tündérekről álmodtam, szóval azt hiszem, nem csak álom volt. De ez legyen a mi
titkunk. És holnap is lessük meg őket!
_@/"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése