Boldog, Békés Karácsonyt! - Karácsonyi Novella

Sziasztok!


Szeretnék mindenkinek Boldog, Békés Karácsonyt kívánni!

Remélem, hogy jól telik az Ünnep! :)


Karácsonyi ajándék gyanánt csak írásokkal szolgálhatok, de remélem, hogy azért örültök neki... Nah, azért nem egyszerre. :) Minden nap érkezik valamelyik blogra valami kis karácsonyi szösszenet.

Ma ide, a főblogra teszem fel a novellapályázatra küldött (és nem bekerült) karácsonyi novellát.



Még egyszer Nagyon Boldog Karácsonyt!





Jéghideg Karácsony




A barna hajú nő nagyot sóhajtva ült le a befűtött nappali kanapéjára. Unottan kapcsolta be a televíziót; tudta, hogy semmi kedvére valót nem fog találni. Szenteste volt, ilyenkor csak a már százszor látott, elcsépelt karácsonyi filmeket adják le újra, amik tele vannak tipikus, banális fordulatokkal és boldog befejezéssel. Csakhogy ő saját magán tapasztalta, hogy a boldog befejezés sokszor elmarad. Ha minden úgy lenne, mint ezekben a filmekben, most nem üldögélne egyedül, a szétrombolt életén keseregve.

A házban semmi sem utalt ünnepi hangulatra; karácsonyfát már évek óta nem állított, a házra nem aggatott színes, villogó égőket, még egy árva szaloncukrot sem lehetett találni. Csupán egyetlen gyertyát gyújtott az elvesztett szerettei emlékére.
Kikapcsolta a zajos készüléket, aztán csak hallgatta a szoba néma csendjét. Benne is ilyen csendesség lakozott. A magány oly’ megszokott társává vált már, hogy fel sem tűnt neki, ahogy sötét karjaival megint átölelte. Nem is akart tenni ellene semmit.

Megitta a maradék borát, aztán úgy döntött, kimozdul kicsit a lakás szűkös falai közül. Az ablakon kinézve látta, hogy a hó nagy pelyhekben hull még mindig, ahogy reggel óta teszi. Melegen felöltözött, hogy legalább a kinti hideget ne érezze, ha már a belsejében úgyis fagy tombol. Nem volt semmi, ami felmelegíthetné a lelke jégvirágait, amik évek alatt egyre vastagabbá, egyre kacskaringósabbá váltak.

Mikor kilépett az ajtón, szinte alig érezte a különbséget a benti és a kinti hőmérséklet között. Az utcákon egy teremtett lélek sem volt, amin nem lepődött meg. Elvégre Szenteste mindenki a szerettei körében ünnepel.
A fehér, kopár táj híven tükrözte azt, ami benne élt: egy levelek nélküli, félig halott fát, amely arra vár, hogy megérkezzen végre a tavasz, és újra rügyet bonthasson. De a benne élő tél nagyon hosszúra nyúlt, és félő volt, hogy elpusztít mindent a kemény hideggel.

Betévedt a közeli parkba, ahol pár gyerek játszott elmélyülten. Vidáman, önfeledten dobálták egymásra a hógolyókat, magas hangon kacagva fogadták a találatokat. A látvány összeszorította a szívét. Ha az élet kevésbé kegyetlen vele, most ő is ilyen boldog lehetne.
Percekig figyelte a kipirult arcú gyerekeket, mintha saját magát akarná még jobban kínozni. Bár fájt neki a kép, nem bírt elszakadni tőle. Most először érezte úgy, hogy újra nevetni szeretne, újra vidám szeretne lenni.

Aztán a gyerekek abbahagyták a játékot, és elindultak a nagy vaskapu felé, ami mellett megállt. Valószínűleg várták már őket otthon a karácsonyi vacsorával. Anélkül haladtak el mellette, hogy figyelemre méltatták volna; mintha csak egy árnyék lenne. De az egyikük mégis visszafordult pár lépés után. Biztos a parkban felejtett valamit – futott át a nő agyán. Igazán meglepődött, mikor a szeplős arcú kisfiú megállt előtte, és felé nyújtotta a kezét. Ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy egy piros-arany papír lóg ki az ujjai közül.
Tétován nyúlt érte.
- Boldog Karácsonyt! – mosolygott rá a fiú, ahogy a nő elvette tőle a lámpafényben csillogó szaloncukrot.
- Neked is! – felelte döbbenettől elhalkult hangon.
A gyerek visszaszaladt a többiekhez, akik a sarkon vártak rá. Még sokáig bámult utánuk; akkor is, mikor már rég nem látszódtak.


Évekkel később újra a kezébe került az a csillogó, piros-arany papír, ahogy azóta minden karácsonykor. Már fakó volt, az idő rajta is nyomot hagyott. Ahogy az egykor magányos nőn is. Ez a kis régi emlék volt az utolsó, amit feltett a feldíszített, kivilágított fenyőfára. De az egyik legfontosabb emlék.
Ahogy hátrébb lépett, hogy megcsodálja a fát, mély lélegzetet vett, ettől pedig bekúszott az orrába a majdnem kész ünnepi vacsora színes, meleg illata. Aztán meghallotta a kulcs ismerős csörgését az ajtó zárjában.
Mosolyogva várta a belépőket. A magas, sötét hajú férfi letette a karjából a loknis, szőke kislányt, és lágyan megcsókolta a nőt. Közben a kislány a szoba közepére szaladt, és csillogó szemekkel figyelte az óriási, díszes fenyőt, majd csilingelő kacagással visszafordult a felnőttek felé.
- Anya, nagyon szép lett a Karácsonyunk!







_@/"