Sziasztok!
Először is, a legfontosabb hír, hogy a
Full Moon blogjára felkerült egy
újabb kiegészítő novella, melynek címe:
Vérszomj.
Szerintem biztos sokan vártátok már, hogy valami mozgás legyen ott is, hát, most jött az ihlet, és ez lett belőle. :)
Jó olvasást hozzá! (És ha tetszett, hagyjatok véleményt!!!)
Itt, a Főblogon pedig átléptük a lélektani 40-es rendszeres olvasó-határt, úgyhogy ennek örömére ide is hozok egy kis egypercest. Ezt a múltkor muszáj volt kiírni magamból, mert már eléggé sok volt az élet, a világ. :) Szóval ez most csak egy kis röpke jelenet az én életemből. :)
/Mivel csak egy ember jelezte, hogy bármit olvasna, ezért végül erre esett a választásom. :) A kötet 1-1 novelláját még egyelőre tartogatom magamnak, majd egyszer az is jön... /
Most Abyvel egy kemény kis novellán dolgozunk (vagyis rögtön kettőn, mert két szemszögű), remélem, hogy nagyon hamarosan készen leszünk vele, és még a kórházba vonulásom előtt fel tudjuk tenni (hétfőn fekszek be, kiveszik a mandulámat). És utána gőzerővel dolgozunk az új Tündérmesém - Frantic lova fejezeteken, remélem, hogy ebben a hónapban (mondjuk jövő hét vége felé, vagy max a következő hét elején) lehet belőle valami. :) Megint hosszú fejezetek lesznek, szóval a türelmeteket kérjük. :))
Nem is szaporítom tovább a szót. Jó olvasást mindenhez! :))
Reggeli perceim
Bosszúsan nyitom fel a szemhéjaimat, hogy aztán egy pillanat múlva újra szorosan összezárjam. Mogorván veszem tudomásul a világot: a TV már megint túl hangosan ébreszt, a hajnali, sápatag napfény beszökik a redőny résein, egyenesen az arcomat célozva. A telefonból éneklő lágy férfihang tetszik, de az nem, ahogy a készülék folyamatosan rezeg. Pár másodpercig erőlködöm az elviselésével, aztán inkább leállítom az egészet.
A televízióból áradó vígjáték lapos poénjait nem észlelem, nem fogom fel, helyette a mai napomon gondolkodom. Egy újabb nehéz ma, amit még nem akarok elkezdeni. Pedig nehéz volt a tegnap is, és a holnap is az lesz.
Próbálom összefoglalni magamban, hogy mi mindent kell elvégeznem, mielőtt újra eljön a nyugtalan éjszaka, de a lista végtelen. Meglátom valaha a fényt az alagút végén? Lesz olyan nap, melynek a végén maradéktalanul elégedett leszek, és nem azon fogok rágódni, hogy mit nem csináltam meg? Egyre jobban kételkedek ebben.
Felvillan előttem egy múltkori rövid bejegyzés az egyik népszerű közösségi portálon: unatkozom. Na, ez az, amit én soha, de soha nem fogok mondani… Milyen jó lenne néha unatkozni egy kicsit. Csak éppenséggel képtelen vagyok rá.
Újra megpróbálkozok a szemeim kinyitásával; ezúttal nem ér annyira váratlanul a korai, még szokatlan fény.
A digitális óra nem annyit mutat, mint amire számítottam. Mielőtt elkezdenék kapkodni, eszembe jut, hogy előrébb van állítva húsz perccel. Épp ezért; az első mini-sokk után már nem olyan egyszerű visszaaludni – bár néha így is sikerül. Sóhajtva átfordulok a másik oldalamra. Reményvesztetten még egyszer, egy hosszú percre becsukom a szemem és önmagam, aztán elfogadom a megváltoztathatatlant.
Ásítva felülök az ágyban, majd nekikezdek ennek az egészen új napnak.
_@/"
Szia Drága!
VálaszTörlésNagyon aranyos kis szösszenet lett, el tudom képzelni a reggeledet. :) Én is sokszor ébredek így, unatkozni én sem szoktam.
Puszi: Judit
Szia!
VálaszTörlésKöszönöm, hogy írtál (végre egy komment). :D
Igen, ez egy nagyon húzós reggel volt, és muszáj volt kiírnimagamból, annyira nyomott voltam. Hát, ez lett belőle. :)
Puszi: Stigu _@/"