Szó-Kincs 2011 novella - Jelek

Sziasztok!


Nos, így a felemelő HoldfényCon után (FÉNYKÉPEK ITT!) hozom a beígért novellát. :)


Ez a kis szösszenet a Szó-Kincs 2011 című novelláskötetben kapott helyet, amit a KIADÓ HONLAPJÁN meg is rendelhettek. Nagyon nagy örömömre szolgált, hogy már a második (a Hangadóval együtt már három) antológiában láthatom kinyomtatva a nevem (ráadásul most a fényképem is), és mindehhez még azt is lehetővé tették, hogy dedikálhassunk az Ünnepi Könyvhéten.
Szóval ezúton is szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak az Aposztróf Kiadónak, hogy lehetővé tette azt a sok csodát, ami újabban történik velem. :)

Remélem, a további kötetekben is olvashattok majd tőlem. :)

Nem szaporítom tovább a szót, íme a novella:

Nyíri Eszter: Jelek 

Miközben a rendületlenül szakadó esőt figyeltem a busz koszos, párás ablakából, elgondolkoztam, hogy vajon az özönvíz is, mely egyszer már végigpusztított a világon, így kezdődhetett? Akkor is megnyíltak az ég csatornái, és addig ontották magukból a hűvös, normális esetben életet hozó csapadékot, míg a víz beterítette a Földet, elfedve, elmosva mindent?

Talán így lehetett.

Talán Isten, aki eddig türelmesen próbálta visszaterelni az embereket a helyes irányba, ismét úgy véli, hogy már csak ez az egyetlen kiút létezik. A jelek megvoltak, a figyelmeztetés elküldetett, de nem ért célba. A próféták intő szavai süket fülekre találtak.

Csak a legutolsó pillanatban fogunk rádöbbenni, hogy elérkezett a vég? Mikor már túl késő lesz? Mikor már a folyamat megállíthatatlanul beindul? Talán ez már az… a gépezet működésbe lépett.

A buszvezető élesen fékezett, ahogy majdnem elvétette a megállót. Az elmém visszatért a valóságba, és döbbenten vettem észre, hogy le kell szállnom. Gyorsan lepattantam a járműről, és borús gondolataim társaságában elindultam a pályaudvar felé.

Az utca piszkos, nedves aszfaltján egy öreg, fáradt tekintetű férfi térdelt. Viseltes, foltos nadrágját egy átázott kartonpapír próbálta óvni a további kosztól. Göcsörtös, ráncos ujjait összekulcsolta, és fennhangon mormolt valamit. Egy elfeledett, ősrégi imát.

Eszembe villant, hogy az ő könyörgése valószínűleg megválaszolatlanul pattan vissza az ég kapuiról, éppen úgy, ahogy Istenünk szavai sem leltek válaszra a mi szívünkben. Csak nagyon kevesen hallották meg igazán üvöltő figyelmeztetését. Oly kevesen, hogy tehetetlenek voltak a süket, vak tömeggel szemben.

A férfi előtt nem volt pohár, tálka vagy bármi más, amibe alamizsnát várt volna. Nem pénzért mondta szüntelen imáit, hanem üdvösségért. A sajátjáért, az emberekéért, a világért.

Beléptem a pályaudvar óriási, fedett helyiségébe, ahol végre nem áztatott az eső. Azonnal feltűntek az adományokat gyűjtő önkéntesek. Szinte minden héten történt valami katasztrófa, aminek az áldozatainak a megsegítésére lehetett gyűjtögetni: áradások, földrengések, belvizek, talajcsuszamlások, ipari balesetek. Amit csak el lehet képzelni. A jelek, amiket az égből küldtek. Az utolsó figyelmeztetések, hogy változtatni, változni kell! De az emberek túl büszkék voltak ahhoz, hogy felismerjék. Úgy gondolták, ők a világ megkérdőjelezhetetlen, letaszíthatatlan urai. Önhittség. Bármi is irányítja a természet erőit – Isten, Jahve, Allah vagy Gaia, a földanya –, hatalmasabb nálunk, apró kis porszemeknél. Illene végre belátnunk és felhagyni a pusztítással, míg saját magunkat is el nem pusztítjuk.

Az adománygyűjtőket kerülgetve értem el a kijelölt peronra, ahonnan a vonatom indult. Néztem a hatalmas, impozáns járművet, ahogy mozdulatlanul, némán várja utasait. Egy emberkéz építette, bonyolult szerkezet, mely a vég után használhatatlanul fog heverni valahol: a víz alatt, a kietlen pusztában vagy a még nem létező semmiben.

Felszálltam a fűtött kocsiba, és megkerestem a helyemet. Alig vártam, hogy elinduljon velem a vonat, és magam mögött hagyhassam a gondjaimat, ha csak pár napra is. Még megtehetem, hogy elmenekülök a problémák elől.

De ha itt lesz a vég, senki sem menekülhet. 

_@/"