Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2011. október 31., hétfő

Zombis előszó - Átdolgozott verzió



Sziasztok!


Így Halloween alkalmából, gondoltam, valami hátborzongatót hozok. :) 


Felteszem most nektek a zombis történet két szereplőjének előszavát, melyet nyáron kicsit átdolgoztam Ulpius-ház pályázatára.
Olvassátok, borzongjatok! :F

És persze várom a véleményeket... :))

Happy Halloween!!! ^.^ 








Nyíri Eszter – Amikor meghal a remény




Még az óra csörgése előtt felnyitottam a szemeimet. Hozzászoktam már a korai keléshez; volt rá elég időm. Lenyomtam a kis szürke gombot, hogy a készülék ne kezdjen el sípolni, míg én a fürdőben vagyok, ha már egyszer sikerült megelőznöm. Így legalább Bent sem ébresztem fel; aludhat még egy kicsit, mielőtt „munkába indul”.
Az apró, kék csempés helyiségben gyorsan elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet: fogat mostam, letusoltam és szolid sminket tettem fel az arcomra.
A hálóba visszalépve láttam, hogy életem értelme még mindig alszik.
Belebújtam az aznapra kikészített halványzöld, könnyű nyári ruhába. Ebben az iszonyatos melegben csak ilyen kis lenge holmikban lehetett megmaradni.
Épp mikor felkaptam a fekete kistáskámat és a kulcsomat kutattam benne, kezdett Ben ébredezni. Férfias keze átcsúszott az én oldalamra, majd mikor nem talált, résnyire felnyitotta a szemét, hogy az órára pillantson. Egy dörmögő sóhaj után visszacsukta pilláit.
– Itthon vagy még, Lilian? – kérdezte álomittas hangon.
Elmosolyodtam, miközben halkan közelebb osontam az ágyhoz. Aztán lehajoltam, és a fülébe suttogtam.
– Még egy csókot akartam lopni az én daliás lovagomtól, mielőtt elmegyek.
Az arcán megjelent az a féloldalas mosoly, amitől még ennyi év után is elgyengült a térdem. Ajkaimat az ő forró, selymes szájára tapasztottam egy hosszú pillanatra, aztán már libbentem is az ajtó felé.
– Legyen szép napod! – kiáltottam még vissza neki a küszöbről.
Mikor kiléptem a kapun, mellbevágott a hőség, pedig még csak reggel hét volt. Mi lesz itt délutánra?
Gyorsan a sarki kávézó felé vettem az irányt, ahol kikértem a kedvenc tejeskávém, hozzá pedig egy csokis mini-fánkot, majd levágtattam a metróhoz. Szerencsére a következő szerelvényre nem kellett sokat várni. Talán ma időben beérek – futott át az agyamon, miközben eltüntettem rögtönzött reggelimet.
Ahogy fölszálltam, hely után kezdtem keresgélni a tekintetemmel, de persze tömve voltak a padok. Megálltam hát az egyik végében, hátamat a festett burkolatnak vetve.
Amikor a vastag, nehéz ajtó döngve becsapódott, már nyúltam a táskámért, melyben a legújabb pénzügyi kimutatás lapult, de egy furcsa hang megállított a mozdulat közben. A szerelvény másik végéből jött, olyan volt, mint egy medve és egy vadmacska vonyításának keveréke. Láttam, hogy a többi utas is csodálkozva kapja oda a fejét. Rögtön észrevettem a görnyedt tartású, szakadt alakot. Különös volt, hogy a divatos öltönye ellenére ziláltan nézett ki: a ruha lógott rajta, helyenként tépett volt és meglehetősen koszos. A szürke szöveten barnás-vöröses foltok éktelenkedtek.
Mindez egy pillanat alatt végigfutott rajtam. A következő másodperc pedig már a rémületé volt.
A férfi ismét morgott egyet, majd ráugrott a hozzá legközelebb álló emberre, és a fogaival tépni kezdte a húsát.
A legnagyobb és egyben legirreálisabb rémálmom öltött testet előttem, és csak egyetlen szó visszhangzott a fejemben: zombi.
Ahogy a férfi tovább szedte áldozatait, engem egyre jobban elöntött a jeges rettegés. A többség megpróbált menekülni, de én csak kővé dermedve álltam a helyemen, miközben a tömeg a szerelvény ezen részébe gyűlt.
Én már beletörődtem abba, amit ez a sok ember még nem akart elfogadni: mind meg fogunk halni. Irracionális, félelmetes álmaimban gyakran átélhettem ezt a tehetetlen, reménytelen érzést, úgyhogy most régi ismerősként üdvözöltem.
Körülöttem nem lehetett mást hallani, csak sikolyokat és a metró sivító hangját. Az agyamban végigfutottak szeretteim arcvonásai, majd egy tisztább gondolat…
Viharos gyorsasággal előkutattam a telefonom a táskámból, melyet görcsösen szorongattam. Remegő kézzel kerestem ki a megfelelő számot, és megnyomtam a hívásindítás gombot. A telefon párat kicsöngött, aztán meghallottam édesanyám vidám hangját.
– Szia, kincsem! Mi újság?
– Anya! – ziháltam. Nem tudtam, hogy is kezdjek a mondanivalómhoz. – Ez most őrültségnek fog hangzani, de muszáj megtenned, amit kérek! Zárkózzatok be alaposan, húzzátok le a redőnyt, meg mindent, amit csak tudtok, és nézzétek a híreket! Ne mozduljatok ki! Valami nagy baj van – soroltam neki, ami csak eszembe jutott. – Nagyon szeretlek titeket. Apát és Jamie-t is.
További magyarázkodás helyett kinyomtam a telefont, és keresni kezdtem a következő számot.
A sikolyok halkultak körülöttem – fogytak az emberek.
Ismét kicsöngött a készülék.
– Drágám, mit hagytál megint itthon? – szólt bele az olyannyira szeretett hang. Más esetben leszidom ezért a célzatos kérdésért, bármennyi igazságot is tartalmaz, de most az élete volt a tét.
– Ben, figyelj rám! Nagyon fontos, hogy higgy nekem! Tudod, hogy ilyennel nem viccelnék! – Vettem egy mély levegőt, hogy csillapodjon a hangom remegése. – Egy zombi van a metrón, és halomra öldösi az embereket.
A vonal túlsó végén pár másodpercig csak a némaság hallatszott; valószínűleg a mondataimat emésztgette.
– Most komolyan beszélsz? – kérdezte döbbenten. Tudta, hogy ilyeneket nem találnék ki szórakozásból.
– A legkomolyabban. Úgyhogy kérlek, zárkózz be alaposan, és ne akarj hősködni! Vigyázz magadra!
– Lilian, ugye nem fogsz…? – csuklott el a hangja; nem bírta kimondani, amire gondolt.
– De – szipogtam –, nemsokára engem is megöl. Ahogy mindenkit a metrón.
Éreztem, ahogy forró, sós könnyeim végigfolynak jéghideg arcomon.
– Szeretlek – mondtam neki. A szavaimból hallani lehetett, hogy már búcsúzkodom.
– Én is szeretlek. – A hangján éreztem, hogy sír. – Nem akarom, hogy meghalj! Hogy ne legyél nekem!
– Én sem – válaszoltam neki, s közben különös, megmagyarázhatatlan nyugalom öntött el. – De már késő bármit is tenni.
Most jutott el a tudatomig, hogy már nem hallok sikolyokat, csak a bőr és a csontok recsegő zaját, ahogy a szörny széttépi áldozatait.
Felnéztem, és láttam, hogy már csak pár ember van körülöttem a testrészekkel és húscafatokkal borított szerelvényben. Őket megnémította a sokk vagy a belenyugvás.
– Vigyázz magadra! Szeretlek – súgtam neki még egyszer, utoljára.
Leengedtem a telefont a combom mellé, és a véres, őrjöngő zombira néztem. Ő rám kapta élettelen, fakó tekintetét.
Elmém megmaradt, józan foszlánya azt suttogta, valamit elfelejtettem. Lepillantottam a kezemben tartott készülékre, és láttam, hogy a másik fél még mindig vonalban van. Reszkető ujjal megnyomtam a kis piros gombot – semmi szükség rá, hogy hallja az utolsó sikolyaimat –, aztán újra felnéztem a fenevadra…
Egyenesen bele a Halál szemébe.


***


A homályos, kusza álmomba szép lassan kezdett beszivárogni a valóság: a halkan csobogó víz, aztán a szobában matatás szinte nesztelen, de mégis megébresztő zaja. A tudatom egyre jobban kiélesedett; éreztem magam mellett az ágyban azt az édes virágillatot, ami mindenhová elkísérte, a teste még langyos helyét a lepedőn, de Őt magát nem.
Hunyorogva ránéztem az óra élesen világító számlapjára. Hét múlt – ahogy én ismerem, még nem indult el. Csukott szemmel kutattam utána.
– Itthon vagy még, Lilian?
Válasz nem érkezett, de hallottam csendesen lopakodó lépteit, majd a fülemnél megéreztem meleg, mindenemet felkavaró leheletét.
– Még egy csókot akartam lopni az én daliás lovagomtól, mielőtt elmegyek.
Elmosolyodtam, miközben telt, édes ajkai végigsimítottak az enyémen; a szokásos reggeli, lopott csókunk. Ez aranyozta be minden napomat, amit – ha csak kevés ideig is, de – külön kellett töltenünk.
Aztán felpattant, és hallottam, hogy magas sarkai koppannak a parkettán.
– Legyen szép napod! – kiáltott vissza az ajtóból.
Morcosan felmordultam; esélyt sem hagyott rá, hogy egy órácskára még visszaaludhassak.
Öt perc hiábavaló forgolódás és szemhéjbámulás után kikeltem az ágyból, hogy nekikezdjek a mai napnak.
Miközben bekapcsoltam a vízforralót és a laptopomat, eszembe jutott a szerkesztőm tegnapi, kissé paprikás levele. Egy hete nem küldtem egyetlen oldalt se, úgyhogy ma már muszáj lesz írnom valamit, különben egy újabb hétig hallgathatom a siránkozását, hogy megint neki kellett kimentenie a főszerkesztőnél.
Amíg vártam a teavízre, gyorsan fogat mostam, és magamra kaptam valami elfogadható ruhát – jelen esetben egy erősen kopott farmert egy kinyúlt pólóval. Lilian nem szerette, ha délután, mikor hazaér, még mindig pizsiben flangálok.
Ráöntöttem a jó kis Earl Grey teafűre a tűzforró vizet, aztán letelepedtem a gép elé. Írás előtt még meg akartam nézni az e-mailjeimet, de megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Lilian neve villogott, úgyhogy gyorsan felvettem.
– Drágám, mit hagytál megint itthon? – kérdeztem mosolyogva. Szokása volt, hogy elfelejtett dolgokat, még annak ellenére is, hogy mindent feljegyzett a noteszébe.
– Ben, figyelj rám! Nagyon fontos, hogy higgy nekem! – szólt bele furcsán remegő szavakkal. Még sosem hallottam ezt a hangot tőle. – Tudod, hogy ilyennel nem viccelnék! – Egy hosszú pillanatra elhallgatott, ami csak fokozta a születő aggodalmamat. Mi a csuda történhetett?! – Egy zombi van a metrón, és halomra öldösi az embereket.
Az agyam elsőre fel sem fogta, amit mondott, annyira irracionálisnak tűnt az egész. Viszont ismertem ezt a teljesen megalapozatlan, teljesen kitörölhetetlen paranoiáját a zombikkal kapcsolatban, és hogy ezzel tényleg nem tréfálna.
– Most komolyan beszélsz?
– A legkomolyabban – válaszolta, és úgy is hangzott. – Úgyhogy kérlek, zárkózz be alaposan, és ne akarj hősködni! Vigyázz magadra!
A szavai felzaklattak. Ha van még esély, csak egy picinyke remény, akkor most rögtön indulok, és megmentem Őt bármitől. Csak tartson ki addig!
– Lilian, ugye nem fogsz…? – Nem bírtam folytatni. Féltem, ha kimondom, azzal valósággá teszem ezt a szörnyű képet. Ennek nem szabad megtörténnie… Nem veszíthetem el Őt!
– De, nemsokára engem is megöl – szipogta halkan a telefonba. A hangjában fájdalom és belenyugvás csengett. – Ahogy mindenkit a metrón. – Ezután hosszú másodpercekig hallgatott. Aggódni kezdtem, hogy talán már vége is, de újra megszólalt. – Szeretlek.
Ez a szó mindig égette a lelkem, ahányszor csak kimondta, de a lángnyelvek helyett most fagyos jég fonta körbe a szívemet.
A szememből kicsorduló könnyek a torkomat fojtogatták, pedig gyorsan akartam válaszolni, hogy még biztosan hallja.
– Én is szeretlek. Nem akarom, hogy meghalj! Hogy ne legyél nekem! – nyögtem bele a készülékbe.
– Én sem. De már késő bármit is tenni.
Felelni akartam a szavaira, megnyugtatni, hogy nincs igaza, még nem késő, még van remény, de ez hazugság lett volna. És élete utolsó perceiben nem akartam hazudni neki.
– Vigyázz magadra! – hallottam újra kérlelő, halk hangját. – Szeretlek.
Egy pillanat alatt elöntött a pánik. Nem lehet így vége! Nem lehet vége!
– Lilian! Én is szeretlek! Ne hagyj itt! Lilian! – üvöltöttem bele a telefonba, de senki nem felelt, csak pár másodperccel később a ritmusosan ismétlődő búgás… Bontották a vonalat.
Rámeredtem a kijelzőre, de nem láttam belőle semmit a könnyeimen át.
Aztán, mint egy őrült, megpróbáltam újrahívni Őt, de egy kedves női hang közölte, hogy „a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható”. Pedig muszáj, hogy beszéljek vele, hogy belenevessen a csendbe, és azt mondja, csak egy kegyetlen, durva tréfa az egész. De a vonal nem élt.
A sarokba hajítottam a telefont, ami koppanva esett szét, ahogy a fal megállította.
Az agyam nagyjából felfogta a felfoghatatlant – hogy Lilian, életem egyetlen szerelme nincs többé –, de a szívem tagadott. Már csak azért is, mert annyira abszurd volt az egész történet… zombik. Ez csak egy buta kitaláció, rémmese. Nem bírtam elképzelni, ahogy nemlétező, dühöngő szörnyek kószálnak és szedik áldozataikat szerte a világban…
Villámgyorsan felpattantam a székről, és a TV távkapcsolójáért nyúltam, hátha mondanak benne valamit. De a készülék csak szürkén zúgott minden csatornán.
Visszaültem a géphez, miközben újra letöröltem a kicsorduló könnyeimet. Az adásszünet még nem bizonyíték semmire! Lehet, hogy csak a melegtől meglazultak a kábelek, vagy elállítódott a tetőn a parabola – próbáltam magam győzködni, hogy nincs semmi baj. Ez még nem jelenti azt, hogy tényleg itt a világ vége.
Az internet még élt; a program rögtön behozta a leveleimet, de rájuk se hederítettem. Helyette egy híroldalt kerestem, hátha találok valamit.
Az oldal legtetején vérvörös, hatalmas kiírás fogadott: „Mindenki zárkózzon be, és ne menjen az utcákra!”
A figyelmeztetés nem izgatott túlzottan; nem pattantam fel, hogy elreteszeljem az ajtót. Lejjebb görgettem, el a villogó betűkről, a folyamatosan frissített eseményekre: „A hadsereg már készíti a lények elpusztításának és a lakosság evakuálásának tervét”; „A ’zombik’ az utcákon szedik áldozataikat”, és hasonló bejegyzéseket találtam. Egy-egy helyen képeket is mellékeltek a véres, torz arcú szörnyekről. Legalul pedig a következő hír fogadott: „Támadás a metrón – kegyetlen brutalitás.”
Bele sem tudtam kezdeni a szöveg olvasásába, mert a fájdalom elemi erővel terített le. Kizárólag egyetlen gondolat lüktetett az agyamban: igaz! Igaz az egész… Lilian nincs többé…
Nem tudom, mikor kerültem le a székről a hűvös parkettára, és mennyi ideig hevertem ott zokogva. A lelkem jegessé fagyott, az elmém üresre égett. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy nélküle folytassam tovább a létezést. Hogy este úgy feküdjek le, hogy Ő nincs mellettem, hogy reggel ne az Ő csendes készülődésére ébredjek.
Aztán nagy nehezen felkeltem a földről, hogy belefeküdjek az üresen tátongó ágyba, de értelmetlennek tűnt az egész. Lilian már soha nem heveredik oda mellém.
Helyette inkább az ajtó felé indultam. Ahhoz túl gyáva lennék, hogy a saját két kezemmel vessek véget az életemnek, de ahhoz nem, hogy kilépjek a fenevadak közé, és hagyjam, hogy ők tegyék meg, amire én képtelen vagyok. Már ha egyáltalán tényleg ott vannak kint – még mindig hihetetlennek tűnt, hogy ez megtörténhet. Zombik… Mintha egy rossz, „C” kategóriás amerikai horror válna valóra.
A lépcsőházban teljes némaság honolt. Az itt lakó emberek valószínűleg még az igazak álmát aludták, vagy már meghaltak. Esetleg olyan szerencsétlen szerencsések, mint én, és valahogy értesültek a kinti eseményekről, aztán jól bezárkóztak.
Ahogy a lépéseim lefelé döngtek, újra elfogott a gyász. Lilian folyton sietett a lépcsőkön, mintha fizikailag képtelen lenne lassan, vagy akár csak normális tempóban haladni.
A könnyek megint elöntötték a szemeimet; azon imádkoztam, hogy homályos látásom miatt félrelépjek, lezuhanjak a szelíd mélységbe, és kitörjem a nyakam, hogy minél előbb vége legyen minden kínnak, de persze senki nem hallgatta meg szótlan esdeklésem.
Sikeresen leértem a földszintre, ahová már eljutottak a külvilág borzalmas zajai. Kintről rémült sikolyok és vad, állatias hangok szűrődtek be, mintha nem is a nagyváros közepén lennék, hanem valami érintetlen, elszabadult vadonban.
Mikor a kapuhoz indultam, élesen láttam magam előtt Lilian helytelenítő tekintetét, csalódott arcát. Azt kérte, vigyázzak magamra, ne hősködjek. Végül is, amit tenni készülök, nem hősködés… Egyszerűen csak halálvágy.
Leráztam magamról a bűntudatot az utolsó, arcomon végigfolyó könnyekkel együtt, és közelebb léptem az egyetlen akadályhoz, ami még elválasztott a megváltó, biztos semmitől. Ami bennem élt már, de azt akartam, hogy rajtam kívül is létezzen.
– Szeretlek, Lilian – suttogtam bele ebbe a semmibe.
Aztán meglódítottam a nehéz vaskaput, hogy megéljem utolsó, immár egyedüli vágyam… a halált.










_@/"

3 megjegyzés:

  1. Szia Stigu!

    Ez a novella újból elolvasva ismét a "sírig tartó szerelmet" jelenti számomra. Természetesen most is sírtam, engem felkavar, de nagyon gyönyörűen írtad le az utolsó perceket.
    Tetszik az egész.
    Puszi: Judit

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Hát, én most is tudtam rajta félni! A gondolataim mélyen egyetértenek Mjuditéval. :))

    BB

    VálaszTörlés
  3. Sziasztok!

    Örülök, hogy még mindig (legalább másodszori) elolvasás után is tetszett nektek a novella. :)

    Köszönöm, hogy írtatok. Pusz: Stigu _@/"

    VálaszTörlés