Apró novella - Emlékül Pötyinek

Sziasztok!


Ma reggel, sajnálatos módon meghalt a kutyusom, Pötyike. Eléggé letört a dolog, úgyhogy kicsit megviselt állapotban vagyok. :(

Este gyorsan billentyűzetet ragadtam, és született egy kis novella, amit neki ajánlanék. Nos, ő nem így végezte, nem is volt már fiatal (10 éves múlt), de az ő szenvedéseit nagyon fájdalmas lett volna számomra megírni, úgyhogy csak ennyit bírtam.

Nyugodjon békében!

Emlékül

A szürke világ kitágulni látszott, ahogy felfedezte az épp megfelelő méretű szakadást a kerítés egyik sarkában. Egy ideig még fontolgatta, hogy vajon tényleg sikerül-e, aztán nekilendült, hogy a frissen nyert szabadság új horizontokat tárjon fel előtte.

A csaholó kölyökkutya vidáman ugrált, mikor maga mögött hagyta a piros tetős, fehérre meszelt falú házikót, amit ő mindig fekete-fehérnek, unalmasnak látott.
Követte szimatát, ami új, eddig sosem érzett illatokat fogadott most be: a patak mellett nyíló vadvirágok kusza, édes zamatát, az arra járó állatok testének kipárolgását, melyek összevegyültek egymással, mégis ő mindet külön-külön is tudta érzékelni. Jól el is véste mindegyiket az agya mélyére; most már örökre emlékezni fog rájuk, és bárhol újra felismeri majd őket.

Aztán a lába vitte tovább, egyre távolabb az otthontól. De nem aggódott. Tudta, hogy az illatok alapján akármilyen messziről képes lesz hazatalálni, csak erősen kell majd koncentrálnia. Az otthon sose vész el.

Ahogy mélyen beszívta az édes, párás levegőt, egy új, intenzív illat csapta meg az orrát. Közeli volt, friss és mélyen gyökerező, génekbe épült ingert gerjesztett benne. Az ősi vadászösztönt. Még ízlelgette a szagot, kereste a lehetséges forrását, mígnem hang is társult a csábító lényhez… egy halk, incselkedő nyávogás.
Az előre várt siker megrészegítette, és ettől gondolkodás nélkül vetette magát a „vad” után.

A préda megrettent, és gyors menekülésbe kezdett, de az ifjú vadász nem hagyhatta, hogy a zsákmány megszökjön. Persze nem akart ő rosszat annak a védtelen kis állatnak, de a vére parancsoló szavának nem tudott ellenállni.

Körültekintés nélkül kergette tovább a szökevényt, amíg egy éles hang ki nem tisztította a hajsza dübörgő lüktetését a füléből… hosszú, hangos tülkölés, amilyet még sose hallott.

Egy pillanatra még szemébe hatolt a bénítóan tündöklő fény, aztán már csak a mindent elborító fájdalmat érezte. Mintha a teste minden porcikáját egyszerre érné egy kínzó, gyötrelmes súly, mely kiszorítja belőle a levegőt, a vére minden cseppjét, a húsa minden kis izomrostját… az összes életet belőle.
De ez is csak egy pillanatig tartott. Utána nem maradt más, csak a megnyugvás, a tisztító tűz, mely kiégetett belőle minden szenvedést.

Aztán újra látta maga előtt a kis, piros tetejű kunyhót, olyan színpompásan, mint eddig még soha.







_@/"