Novella - Élni, vagy élni hagyni

Sziasztok!

Újabb novella pattant ki a fejemből, amit már jó párszor beharangoztam itt.


De előtte szeretnék még egy novellát a figyelmetekbe ajánlani, ami nekem lett írva :)

Ez egy Felix - saját szereplős történetecske Aby tollából. Én nagyon imádom, főleg a "saját szereplő" miatt :))

Itt olvashatjátok a novellát:

http://lawofallabove-abigel.blogspot.com/2010/08/gyilkos-osztonbol-elsopro-szenvedely.html




És akkor most jöjjön pár szó az én novelláról: ezt az írást ABYnek ajánlom, ugyanis az alapötlet miatta pattant ki a fejemből, és tény és való, hogy az írónő nagyrészt róla van formázva.

Remélem, hogy nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint neki.

És nagyon örülnék, ha az elolvasása után hagynátok pár szót nekem. Köszönöm! :)

Élni, vagy élni hagyni

Margareth feszülten ült a konyhaasztalnál, a laptopja képernyőjére meredve. Most épp távol maradt a mesevilág, nem jöttek a gondolatok, üresek voltak az érzelmek.
Körülötte kiürült kávésbögrék és összegyűrt csokoládépapírok hevertek mindenfelé, és figyelték órák óta tartó szenvedését.
- Jeremy! Kérlek, segíts már! – törte meg a szoba csendjét követelőzve.

Ekkor olyasmi történt, ami még a legvadabb álmaiban sem fordult meg soha a fejében.
- Itt vagyok. Mondd, mit szeretnél!? – szólalt meg mellette egy mély férfihang.
Margareth-ben megfagyott a vér, a teste lemerevedett. Ahogy lassan odaemelte a pillantását, némán, döbbenten kerekedtek el a szemei.
Jó párat pislogott, de a jelenés nem akart eltűnni.

Aztán a férfi megunta a szótlan bámulást, és bosszúsan felsóhajtott.
- Most akkor segítsek, vagy ne? – kérdezte türelmetlenül.

Margareth még mindig nem hitt a szemének. El nem tudta képzelni – pedig színes fantáziával áldotta meg az ég –, hogy az egyik főszereplője mit keres az ő konyhájának a kellős közepén!?
- Te…? – hebegte a sötét hajú, ragyogóan kék szemű férfinak.
- Igen, mi van velem? Hívtál, úgyhogy most itt vagyok. Kezdjünk már neki!

- Jeremy, kérlek ne légy ilyen tahó! – szólalt meg egy női hang a másik oldalán. – Még fel sem fogta, mi folyik itt. Ne sürgesd!
Margareth a hang irányába fordult, de már meg sem lepődött, amikor meglátta a másik szereplőjét, Gretát. A sötétvörös hajú nő kedvesen mosolygott rá.
- Örülök, hogy így élőben is találkozunk.
- Élőben? – pattant fel rémülten a székből az írónő.
- Na jó, az talán kicsit túlzás, hogy élőben. Nem vagyunk hús-vér lények – magyarázkodott Greta gyorsan, ahogy látta kitalálója ijedelmét.
- Sajnos – tette hozzá Jeremy. – Pedig milyen jó lenne, ha lenne saját testünk – lépett oda szerelméhez, szomorú csillogással a szemében.

- Még csak ne is gondolj ilyenekre, te ficsúr! – dörmögött egy újabb mély hang a sarokból.
- Nagyszerű, megérkezett a féltő bátyus is – sóhajtott morcosan a sötét hajú férfi.
- Peter! – kiáltott fel Greta, majd a testvére nyakába ugrott. – Hát te is…?
- Csak nem gondolod, hogy egyedül hagylak ezzel a…
- Elég már! – üvöltötte el magát Margareth ingerülten. – Nagyon köszönöm, hogy itt vagytok, de nem lennétek kicsit halkabbak?! Így nem tudok írni.

Mindhárman odafordították a fejüket; a nő már újra az asztalnál ült, és az ujjai vadul táncoltak a billentyűzeten. Pár percig nem hallatszott más, csak a betűk halk koppanása, de aztán Jeremy nem bírta tovább.
- Akkor… maradhatunk? – kérdezte bizonytalanul.
- Persze. Csak tanuljatok meg viselkedni és csendben lenni! – kérte őket mosolyogva.

--*-*--

A hetek szelíd gyorsasággal teltek el, miközben Margareth gondolatai égi magasságokban szárnyaltak. Már több mint a regény felét megírta, aminek mind ő, mind a kiadó őszintén örült.
A három szereplő pedig lassacskán megbékélt egymással, és igaz barátai lettek a fáradhatatlan írónőnek. Szinte mindig nála lebzseltek, és a mindennapos létezésükkel remek ötletekkel látták el őt.

Aztán egy este minden megváltozott.
Margareth úgy döntött, aznap már nem ír többet, így pihenésképp leült a Tv elé, hogy kicsit leépítse az agyát.
A kapcsolgatás közben megakadt a szeme valamin: egy gyönyörű, napsütötte, homokos tengerparton, ahol egy szőke nő, és sötét hajú barátja süttette magát. A kép valamiért megfogta, így aztán azon a csatornán maradt.

De nem sokkal később megbánta, mert a film hatására szörnyű gyanú fogalmazódott meg benne…



Másfél hétig bírta a bizonytalan tépelődést, míg végül rávette magát, hogy orvoshoz forduljon. Rögtön a legjobb specialistához ment, mert valahol mélyen belül érezte, hogy nagy baj van.

Ahogy helyet foglalt a barátságos, napsárga szobában, még jobban elöntötte a félelem; itt most vagy bizonyossággá válik, amitől tartott, vagy komplett idiótának nézik, és kap egy szép kis beutalót a gyogyóba.

A középkorú, enyhén őszülő férfi lendületesen lépett be az irodájába, majd felé nyújtotta ápolt, finom kezét.
- Jó napot! Dr. Barton vagyok, de szólíts nyugodtan Michaelnek. Én hívhatlak Margareth-nek? – kérdezte, miközben átfutotta a nő bejelentkezési lapját, amin az adatait és a régebbi komolyabb betegségeit is fel kellett tűntetnie.
- Természetesen – válaszolta kissé félszegen.
- Pontosan mik a panaszaid? – nézett rá az orvos vizsgálódó szemekkel.
- Írónő vagyok, és… nos, a szereplőim kiléptek a fejemből. Pár hete kezdődött – magyarázta. – Először azt hittem, hogy csak túl élénk a fantáziám. De nemrég néztem egy kórházas filmet, amiben a nő látta a halott szerelmét, aztán kiderült, hogy agydaganata van. És arra gondoltam, talán nekem is ezért… jelentek meg a karaktereim.
- Rendben. Ennek is megvan a lehetősége. Van esetleg másmilyen tüneted is? Roham, izomgyengeség, aluszékonyság, egyensúlyzavarok, szédülés, fejfájás, hányinger, látászavar?
- Nem rémlik. Bár… érzem az illatukat. Ez lehet tünet?
- Elképzelhető.

Az orvos feljegyzett pár sort a kartonjára, aztán újra ránézett.
- Először majd elvégzünk egy ideggyógyászati és egy szemfenék-vizsgálatot. Ha megvannak az eredmények, és szükséges, akkor jöhet a CT. Holnap délelőtt be tudnál jönni ezek miatt?
- Igen – bólintott a nő.
- Rendben. Délután van szabad időpont a röntgenbe, úgyhogy be is írnálak, hogy biztos legyen hely – nézett bele az előjegyzési naptárba a számítógépen.

Margareth ismét némán bólintott, miközben magában nem tudta, miért is imádkozzon: hogy találjanak valamit, vagy hogy ne.

--*-*--

Másnap, késő délután kissé remegő lábakkal ült fel a műanyag vizsgálati asztalra.
- Nem kell félned – tette a doktor a kezét bíztatóan a vállára. – Semmit nem fogsz érezni. A gép mindössze előre-hátra fog veled csúszkálni, és közben az agyad szeletkéiről készít csinos kis képeket a röntgensugár. Feküdj le! – Margareth eleget tett a kérésnek. – A nővér folyamatosan bent lesz veled. Én a másik szobából figyellek az ablakon át. Végig hallani foglak, és mikrofonnal tudok válaszolni.
- Rendben – bólintott a nő, most már kicsit nyugodtabban.
- Annyit kérnék még, hogy próbálj nagyon mozdulatlan lenni! Tiszta képpel könnyebb dolgozni.
- Oké.

Michael átsietett a szomszédos helyiségbe, aztán pár másodperc múlva hallotta őt a hangszórón keresztül.
- Jó, akkor kezdhetjük! Margareth, az asztal mindjárt elindul alattad, és a gép alá visz.

Tényleg az történt, amit a férfi mondott, és hamarosan már a műanyag boltívet látta maga fölött. Szerencsére a szerkezet elég tágas volt, így nem tört rá pánikroham. A gép nagyon halkan dolgozott, szinte észre sem vette, mikor állt le, csak akkor kapcsolt, amikor újra hallotta a doktor megnyugtató hangját a vizsgálóban.
- Margareth, most is látsz valakit a nővéren kívül? – kérdezte a szereplőire célozva.
- Nem – válaszolta csendesen, minél kevesebbet mozogva.
- Ide lehet hívni valahogy őket? Nem tudom, hogy működik ez a dolog. De szeretnék pár képet úgy is, hogy az agyad azon része aktív.
- Rendben, megpróbálom.

Margareth erősen koncentrált rájuk: Jeremy ragyogó kék, olykor nevető, olykor bosszúsan villanó szemeire, Greta állandóan mosolygós arcára, Peter folytonos morgolódására…
És egyszer csak ott voltak mellette.
- Minden rendben van, drágám? – kérdezte a fiatal nő aggodalmas hangon.

Margareth csak bólintott, és bíztatóan rájuk mosolygott.
Peter közelebb lépett hozzá, hogy megszorítsa a nő vékony kezét.
- Megvannak – mondta furcsán szomorú hangon, majd hallotta, hogy a gép újra zúgni kezd.

--*-*--

A következő délután félelemmel vegyes izgatottsággal várta a férfit az irodájában. Már kezdte megszokni a barátságos kis helyiséget.
Az orvos gondterhelt arccal lépett be, de Margareth reménykedett, hogy ez nem az ő esete miatt van.
- Elnézést a késésért – kezdte Michael –, csak konzultáltam pár kollégával is. Több szem többet lát.

A nő nem válaszolt, csak biccentett egyet annak jeléül, hogy figyel rá.
- Nos, sajnos mind úgy látjuk a felvételeken, hogy ez bizony daganat lesz – mondta részvéttel a hangjában. – Viszont a jó hír, hogy úgy tűnik, csak egyetlen tumor van, ami nem szűri be a környezetét, és tökéletesen eltávolítható sebészi úton. Még azért pár vizsgálatot el kell végezni: csinálnánk angiográfiát, biopsziát és gerinc…
Margareth a doktor szavába vágott.
- Ha megműtenek, el fognak tűnni a szereplőim?
- Nagy valószínűséggel igen. A tumor nyomhat agyi idegeket, ami okozhatja a hallucinációkat.

A férfi tovább magyarázta a daganat elhelyezkedését és fajtáját, de Margareth semmit sem fogott fel belőle. Csak arra tudott gondolni, hogy ha kiveszik a tumort, azzal együtt Jeremyt, Gretát és Petert is eltávolítják az életéből.
Megszokta már, sőt szerette őket. Hetek óta együtt töltötték a mindennapjaikat. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne legyenek vele.

Gondolatait egy aggodalmas hang szakította félbe.
- Margareth, jól vagy?
Meglepetten nézett fel a doktorra.
- Igen, persze – bólintott, miközben megpróbálta összeszedni magát, és a férfira koncentrálni. – Csak kicsit elkalandoztam.
- Ez teljesen érthető – nyugtatta meg halkan. – Az előbb azt javasoltam, hogy nézzünk időpontot a további vizsgálatokra is!
- Én… nem… nem biztos, hogy szeretném a műtétet.
- Margareth, tudom, hogy ez most rémisztő a számodra, de az életed múlhat a beavatkozáson. A felvételekről úgy tűnik, teljesen eltávolítható a daganat. Viszont kezelés nélkül súlyos agykárosodáshoz, sőt halálhoz is vezethet ez a most még pici tumor.

A nő zaklatott tekintettel nézett fel rá.
- Mennyire… mennyire sürgős a műtét? Kaphatok egy kis időt… hogy mindent átgondoljak?
- Természetesen – bólintott megértően Michael. – Ne haragudj, hogy siettetlek, de minél előbb kivesszük, annál jobbak az esélyek.
- Értem. Nem fogom sokáig húzni, csak…
- Nem kell magyarázkodnod! – szorította meg a nő asztalon fekvő, kissé remegő kezét. – Hívjak neked egy taxit?
- Nem, nem szükséges. A közelben lakom, majd hazasétálok. Addig is… kiszellőzik a fejem.
- Rendben – mondta a doktor, majd felállt a székéből. – Hívj, ha bármilyen kérdésed van, vagy ha döntésre jutottál.

Margareth bólintott, aztán kisétált a szobából, majd a klinikáról.
Az utcára kiérve érezte, hogy a mellkasát szorító nyomás megszűnik. Próbálta száműzni a fejéből a betegséggel kapcsolatos gondokat, és inkább meglátni az élet apró csodáit: a virágzó, rügyező fákat, a délről visszatért, csicsergő madarakat, a parkban rohangáló, vidám gyerekeket és szerelmesen andalgó párokat.

Viszont amikor hazaért, a félelem és a fájdalom újult erővel, váratlan hevességgel tört rá.
Könnytelen, néma zokogás rázta a testét, miközben lehanyatlott a nappali hideg csempéjére.
Aztán megérezte maga mellett a többiek jelenlétét. Ahogy felnézett, meglátta Gretát, aki szintén a szürkéskék kockákon térdelt.

- Margareth, ne aggódj, meg fogsz gyógyulni! – bíztatta a szokásos, meleg mosolyával.
- Nem… nem miattam. Veletek mi lesz?!
- Ugyan már, most nem mi számítunk – csattant fel Jeremy élesen –, hanem te! Hogy újra egészséges légy!
- És a ti életetek? – vitatkozott vele a nő. – Miért teremtettelek titeket, ha most a halálotokat is én okozom?!

A három szereplő néma pillantást váltott.
- Ha te nem léteznél, mi sem lehetnénk – magyarázta csendesen a vörös hajú nő, miközben ragyogó, ezüstszínű könnycsepp folyt végig az arcán. – És ha te nem leszel, mi sem leszünk.
- Így is meghaltok – indultak meg Margareth könnyei is.
- Nem halunk meg! – rázta Peter tagadóan a fejét. – Benned tovább fogunk élni, még ha nem is látsz majd minket.
- Nem akarlak titeket elveszíteni! – nézett bele a sötétbarna, nedvességtől csillogó szemekbe.
- Sose fogsz – válaszolt neki Peter teljes bizonyossággal.

--*-*--

Kevesebb, mint két hét múlva már minden vizsgálatot elvégeztek Margareth-en, ami szükséges volt a műtéthez. A beavatkozás előtti este pedig beköltözött a klinikára.
Ezen rövidke idő alatt a három barát végig vele volt, egy pillanatra sem hagyták el. Ki akartak használni minden egyes percet, amíg együtt lehetnek.

Aztán felvirradt a nagy nap reggelje. Margareth-et izgatottság járta át; a műtét sikeressége felől kétsége sem volt – Dr. Barton az egyik legjobb idegsebész, és nagyon jó teamet gyűjtött maga köré.
De ő a barátaiért aggódott; hogy velük mi lesz? Látja-e majd őket, miután felébredt?

Közben egy nővér sétált be hozzá a szobájába.
- Jó reggelt! – köszöntötte mosolyogva. – Előkészítenélek a műtétre.
Már megszokta a sürgő-forgó kórházi alkalmazottakat maga mellett. Michael minél hamarabb el akarta végezni a beavatkozást, így szinte minden napját bent töltötte valamilyen vizsgálaton.
A nővér megmérte a lázát, a vérnyomását és a pulzusát, ugyanazokkal a rutinos mozdulatokkal, amelyekkel előző este is végezte a dolgát.

Mindeközben Greta, Jeremy és Peter a szobában lebzseltek.
A szőkésbarna hajú férfi vágyakozva pillantgatott a televízió felé, de ettől az még nem akart bekapcsolni; a páros elmélyülten beszélgetett kicsit távolabb húzódva.
Margareth érezte a torkában gyűlő gombócot, a szemében születő újabb könnycseppeket, de igyekezett úrrá lenni rajtuk.

Szerencsére a nővér ekkor újra odalépett hozzá.
- Most jön a legnehezebb része – kezdte, még mindig mosolyogva. – Leborotválom a műtéti területet.
Egy kis sávban ollóval rövidre vágta a haját, aztán kopaszra borotválta. Mikor végzett, egy darab gézbe csavarva odaadta neki a levágott, sötétbarna tincseket.
- Egy kis veszteség – jegyezte meg halkan, majd kisétált a szobából.

Az írónő szíve összeszorult ezekre a szavakra.
Nem az egyetlen vesztesége…



A beavatkozás előtt fél órával még egy kör rutinvizsgálatot elvégeztek rajta, aztán betolták a fémesen ragyogó helyiségbe. A három, számára fontos „ember” végig vele tartott.
Miután átfeküdt a műtőasztalra, Peter a jobb kezéért nyúlt. Margareth most először érezte a tapintását, a bőre melegét.
Nem tudta eldönteni, ez vajon az érzelmi sokk miatt van, vagy csak beképzeli a férfi érintését; esetleg a tumor hatása ez is.
Mindenesetre nagyon jól esett neki.

- Ne aggódj, Margareth! Minden rendben lesz – ígérte neki Greta, miközben a másik oldalához lépett, és az ő langyos, puha ujjai is megérintették a vállát. – Egyet azért szeretnék kérni tőled!
A nő csak bólintott, jelezve, hogy hallgatja a kívánságát.
- Boldog befejezést írj nekünk! – mondta szelíd, halk hangon.
Margareth elmosolyodott, de közben egy könnycsepp csordult ki a szeme sarkából, és lefolyt a halántékán át a hajába.

Jeremy az asztal keskenyebb részéhez állt, a fejéhez. Végigsimított az arcán, aztán egy óvatos csókot lehelt a homlokára.
- És ennek a nagy meláknak is írj valami jó nőt! – súgta neki mosolyogva. – Olyan egyedül van.
- Nagyon szeretlek titeket – mondta alig hallhatóan Margareth.

A következő pillanatban az altatóorvos lépett oda hozzá.
- Amíg tízig elszámolok, csendben el fog aludni. Jó éjszakát, álmodjon szépeket! – tette az arca elé a műanyag maszkot, amelyből az altatógázt lélegezhette be.

- Egy…
A pillantását belefúrta Jeremy ragyogóan kék, tiszta szemébe.
- Kettő…
Greta aggodalmas, de melegséget sugárzó arcára nézett.
- Három…
Peter sötétbarna, mély tekintetét kutatta, majd miután megtalálta, lecsukódtak a pillái.

--*-*--

Kezdte visszanyerni a tudatát. Halványan érzékelte, hogy a napsugarak kívülről melegítik a szemhéjait, csiklandós érzést hagyva maguk után.
Lassan nyitotta fel a szemét.
A hirtelen jött fényességben először nem látott semmit, de egy rövid idő után hozzászokott a világossághoz. Tekintetét végighordozta a bútorokon, a hatalmas ablakokon, amelyeken át beömlött a kora reggeli, még erőtlen napfény.

Az első gondolata az volt, hogy sikerült. Életben van.
Aztán egy furcsa érzés kezdett növekedni a tudata hátsó zugában… mintha valami hiányozna.
A következő pillanatban élesen áramlottak vissza agyába az elalvás előtti utolsó képek: a három alak, akik az ágya körül álltak, és bíztatóan néztek rá…

Szemei lázasan kutatták őket, de a szobában nem várt rá más, csak a magány és a csend.









_@/"