Novella - Újévi csoda

Sziasztok!


Így az újév alkalmából hoztam egy kis meglepetést. Egy dal ihlette kis optimista novella, ami pont most időszerű. :)

Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, és hagytok pár sort nekem! :)


Ezen kívül még mindig várok kérdéseket az Interaktív beszélgetősarokba!! Az eddigiek nagyon érdekes kérdések voltak, engem is elgondolkodtattak, miközben válaszoltam rájuk. Szóval szeretnék még ilyeneket kapni, írjatok bátran! :D


És van nekem is egy kérdésem:

Kíváncsiak vagytok-e egy James - Victoria miniregényre? Ha elég érdeklődő jelez (bármilyen fórumon - kritikában, chatben, facebookon), akkor hipp-hopp felteszem (az írás már kész van, csak a jelentkezőket várja).

Egy picike részlet belőle:

"Miután befeküdt a baldachinos ágyba, elfújta a gyertyát, és álomra hajtotta fejét.

A kintről figyelő férfi csak erre a pillanatra várt.
Halkan felugrott a nyitott ablakba, és onnan vette szemügyre a lányt. Hallgatta elmélyült, egyenletes légzését, amiből tudta, hogy már alszik; nézte piros, elnyílt ajkait, beleszimatolt a leheletétől édes illatú levegőbe.
Némán közelebb lépett az ágyhoz; annyira közel, hogy érezhesse a testéből kiáramló hőt. Óvatosan végigsimította a fehér bőrt az arcán, majd ujjbegyével végigkövette a nyaka kecses ívét, ahonnan majd inni szándékozik.
Hatalmas önuralmába került, hogy ne kóstoljon bele rögtön, de abban semmi élvezetes nem lett volna. Látni akarta a rettegést a zöld szemeiben, érezni akarta a félelme illatát, mielőtt végez vele.
Még egy utolsó pillantást vetett rá, aztán ugyanolyan csendesen, ahogy jött, elhagyta a szobát."


Nos, felizgatta a fantáziátokat? :)



És akkor jöjjön végre a novella! :D
Jó olvasást hozzá, és még egyszer Boldog Új Évet!!! :) Remélem, hogy eddig jól telik!

Újévi csoda

Hatalmas, puha pelyhekben hullott a hó a békés nagyvárosra. Abban az évben az első hóesés volt; a Karácsony előtt esett hófehér csapadék már teljesen elolvadt a két ünnep közötti enyhe időben. Most az ég újra fehérré varázsolt mindent.

A barna hajú nő mosolyogva nézte a tájat: a hóval borított háztetőket, a kopár, levél nélküli, vagy épp tűlevéllel borított fákat, a magányos utcát.
Január másodika volt, az emberek nagy része még otthon pihent a Szilveszteri – Újévi mulatozás után, vagy már kora reggel óta munkában volt, ahogy az ő férje is.

Nem sokkal később besétált valaki a mozdulatlan képbe. Az idősödő férfi fejét szőrmés sapka védte a hidegtől és a hótól, oldalán kék, csatos táska nehezedett.
A nő az órájára pillantott. Jócskán elmúlt dél, épp ideje volt, hogy a férfi meghozza a várva várt leveleket.
Felkapta a csizmáját és a kabátját, majd kisietett a kapuhoz, az érkező elé.
- Szép jó napot, Charlotte! – köszöntötte előre a postás.
- Jó napot, és Boldog Új Évet!
- Önnek is! – biccentett a férfi.
- Sok levelet hozott? – érdeklődött a nő.
- Oh, igen, eléggé. Sokan megkésve küldték el a karácsonyi üdvözleteket – mosolygott a postás, majd Charlotte kezébe nyomott egy elég vaskos adag levelet.

A nő elköszönt tőle, aztán visszasietett a befűtött, meleg házba. Ledobta a levélköteget az asztalra, miközben megszabadult a kabátjától, majd felakasztotta a fogasra.
Leült a kandalló előtti kényelmes fotelba, magára húzott egy vastag plédet, és olvasgatni kezdte a leveleket és képeslapokat.
Jó párat átnézett már, mikor a kezébe került egy egészen különleges darab: az egyszerű, fehér kartonlap egyik oldalára ceruzával rajzolták a téli tájképet. Charlotte elmosolyodott a rajzon; biztos valamelyik rokon kisgyereket fogtak be a szülők, hogy így kedveskedjenek. Ahogy megfordította, rögtön feltűnt neki, hogy a címzés hiányos.
A lap jobb oldalán csupán ennyi állt:

Télapónak
Északi-sark

Charlotte újra megnézte a rajzolt képet, aztán kíváncsian olvasni kezdte a gyerekes kézírást, melyen látszott, hogy minden egyes betűt nagy gonddal kanyarintottak le.

„Kedves Télapó!

Egy újabb Karácsony telt el úgy, hogy nem kaptam meg, amit kértem. Tudom, hogy én csak egy gyerek vagyok a sok közül, ráadásul elég jelentéktelen, de reménykedtem, hogy idén teljesíted a kívánságom.
Soha nem kértem semmi nagyot, egyedül ezt az egyet, és mégsem… Csak egy saját családot szeretnék végre.
A télnek még nincs vége. Amíg tart a hó, én várok, és figyelem az ablakot, hátha eljössz.
Remélem, ez a levelem eljut hozzád!

Köszönöm: Emily”

Charlotte nem vette észre, mikor kezdett folyni a könny a szeméből, csak a papírlapra cseppenő sós folyadék döbbentette rá, hogy sír.
Még egyszer megnézte a havas, téli tájat a képeslap elején, majd finoman betette az íróasztal legfelső fiókjába.

--*-*--

Másnap már kora délelőtt az ablakhoz ült, és figyelte, mikor érkezik a postás. A percek csigalassúsággal csordogáltak csak számára, épp olyan lassan, ahogy a még mindig hulló hópelyhek szállingóztak.

Jócskán elmúlt dél, mikor meglátta a fehér utcán igyekvő alacsony, sötétkék ruhás férfit.
Kisietett a kapuhoz.
- Jó napot, Charlotte! – köszöntötte. – Ma nem hoztam semmit önöknek.
- Más kérdésem lenne – szólt a nő gyorsan neki, mielőtt továbbmenne. – Tegnap kaptam egy érdekes levelet. – Kihúzta a rajzolt képeslapot a kabátja zsebéből, és átadta a férfinek. – Valahogy elkeveredhetett.

A postás pár hosszú pillanatig tanulmányozta a lapot, aztán visszanyújtotta Charlotte-nak.
- Talán az árvaházból. Az ottani gyerekek gyakran küldenek levelet a Télapónak vagy a Húsvéti Nyúlnak. Persze bélyeg nélkül – mosolygott. – Lehet, hogy becsúszott a maguk levelei közé, miközben azokat elpakoltam.
- Merre van az az árvaház? – kérdezte izgatottan. – Még sose láttam.
- Három utcával odébb. Az a nagy, színes ház, magas kerítéssel.
A nő elgondolkozva bólintott, majd megköszönte a férfinek a segítséget, elbúcsúzott tőle, és visszaszaladt a házba.

Még akkor is elgondolkozva nézegette a képeslapot, mikor a férje hazaérkezett a munkából.
- Szia, édes! – köszönt neki a férfi, ahogy belépett az ajtón, majd röviden megcsókolta. – Mi lesz a vacsora? – kérdezte, miközben a fogasra akasztotta a kabátját.
- Oh, még nem tudom. Még nem kezdtem neki a főzésnek – szabadkozott Charlotte, aztán átment a konyhába, hogy összeüssön valami elfogadható vacsorát.
- Mi jót csináltál helyette egész nap? – ment utána a férfi. A hangjában nyoma sem volt számonkérésnek, csak mosolygós kíváncsiságnak. Tudta nagyon jól, hogy a felesége figyelme hajlamos elkalandozni, és olyankor megszűnik számára a tér és az idő.

Charlotte habozott egy kicsit, hogy hogyan is kezdjen hozzá az ötlete tálalásához, ami délután megfogant a fejében.
- Tudod… tegnap kaptunk egy képeslapot, és azon gondolkoztam. – Gyorsan visszament a nappaliba a rajzolt papírért, és a férfi kezébe nyomta, majd keresgélni kezdett a hűtőben.
- Megható – eresztette le a lapot –, de még nem értem.
- Kifaggattam délután a postást, hogy van a közelben egy árvaház. Talán onnan keveredett hozzánk – magyarázta. – Matt, esetleg… elmehetnénk megnézni, hogy van-e Emily nevű kislány, és…
- Charlotte, miért fájdítod a szíved? – nézett rá a férje összevont szemöldökkel.
- Lehet, hogy ez valamiféle égi jel volt. Olyan régóta nem jön össze, pedig már mindennel próbálkoztunk. Talán soha nem lehet saját gyermekünk, és… ezért tévedt épp hozzánk ez a lap.

Matthew közelebb lépett hozzá, kivette a kezéből a serpenyőt, amit fogott, és gyengéden magához ölelte.
- Nem akartam mondani, nehogy fájdalmat okozzak vele, de én sem reménykedek már túlzottan.
Charlotte eltolta magától annyira, hogy felnézhessen a férfi kedves arcába.
- Akkor megnézzük?
Matthew nagyot sóhajtott, aztán beletörődve bólintott.
- Kérek majd egy szabadnapot, és elmegyünk.
Charlotte mosolyogva bújt vissza széles, meleg mellkasához, miközben érezte, hogy a férfi belecsókol a hajába.

--*-*--

Három nappal később izgatott, remegő szívvel léptek be a színes, barátságos falak közé. Charlotte boldog, reménykedő várakozása már Matthew-ra is átragadt.
Az előtérben egy mosolygós apáca várta őket.
- Jó reggelt! Andrea nővér vagyok, velem beszéltek telefonon.

Mindketten bemutatkoztak neki személyesen is, majd bementek egy fehér falú, irattartókkal és aktákkal teli szobába.
- Örömmel hallottam, hogy örökbe szeretnének fogadni. Mindig szívet melengető, ha az egyik gyermekünk jó családra lelhet. Van konkrét elképzelésük?
- Igen, egy Emily nevű kislányt keresünk. – Charlotte elővette a táskájából a képeslapot, és átadta a szürke ruhás nővérnek.

Andrea gyorsan átfutotta a pár soros írást, és elmosolyodott.
- Igen, ő a mi kis Emilynk lesz. Tíz éves, pár éve haltak meg a szülei autóbalesetben, azóta nálunk él. A rokonai nem kívánták magukhoz venni.
Charlotte és Matthew elszörnyedve hallgatták a kislány szomorú történetét.
- Szófogadó és szorgalmas kislány – tette hozzá a végén.
- Találkozhatunk vele? – kérdezte a férfi türelmetlen izgalommal.
- Természetesen – mosolygott az apáca. – Felkísérem önöket a szobájába.

Andrea nővér lassabb lépteihez igazodva sétáltak fel a második emeletre; Charlotte szíve szerint megsürgette volna a nőt, de nyugalomra intette magát.
A keresett szoba ajtaja nyitva volt. Az ablakban egy vörös hajú, szeplős arcú kislány ült felhúzott térdekkel, kezében egy vaskos könyvvel. Mikor lapozott, egy pillanatra kinézett a havas tájra, aztán sóhajtva visszafordult a betűkhöz.
Charlotte és Matthew szeme egyetértően villant össze.

- Emily, vendégeid érkeztek – szólt neki a nővér.
A kislány feléjük nézett, zöld szemeiben kíváncsiság villant, majd becsukta a könyvet, és illedelmesen felállt az ablakból.
- Jó reggelt! – köszönt nekik halkan.
Charlotte beljebb lépett a szobába, és leguggolt hozzá.
- Szia, Emily! – mosolygott rá. – Megkaptuk a leveled… és szeretnénk hazavinni, ha te is akarod.

A kislány meglepett, reménnyel teli pillantással nézett bele Charlotte barna szemébe, majd félénken bólintott, és elmosolyodott.









_@/"