Novella - Végtelen álom

Sziasztok!


Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy megosszam veletek az Aposztróf Kiadó novelláskötetébe (DIMENZIÓK) bekerült novellámat. Végtelen álom a címe, és roppant büszke vagyok rá, hogy nyomtatásban, kötésben láthatom. :) Most is épp egy pályázat elbírálására várunk, drukkoljatok, hogy sikerüljön, és ismét nyomtatásban legyünk! :D


A kötetbe amúgy számos nagyon jó novella bekerült, köztük Aby novellája is. A könyv megrendelhető a Kiadó honlapján. Szerintem minden polcra érdemes. :)


Jó olvasást hozzá, várom a véleményeket!

Végtelen álom

Az idősödő nő lendületesen lépett be a szálloda fényesen szikrázó előterébe. Határozott, biztos léptekkel a recepcióhoz ment, ahol a pult mögött álló fiatal hölgy mosolyogva várta.
– Jó estét! Miben segíthetek? – kérdezte tőle csilingelő hangon.
– Jó estét! Egy szobát szeretnék – válaszolta, miközben az ő arcán is kiszélesedett a mosoly.
– Meddig szándékozik maradni? – kérdezett újra, és közben a rendszerben már elkezdett megfelelő szoba után kutatni.
– Csak ma éjszakára. Átutazóban vagyok. Egy főre, és nem várok vendéget – tette még hozzá.
– Rendben. Az igazolványát kérném!
A nő átnyújtotta a papírjait, és várta, hogy a recepciós bevigye a gépbe az adatokat. Mikor kész lett vele, felnézett, és visszaadta a kis plasztikkártyát.
– Boldog születésnapot, Elizabeth! – jegyezte meg, miközben elkezdte keresni a megfelelő kulcsot.
– Köszönöm – lepődött meg az idős nő. – Oh, és szeretném előre rendezni a számlát.
A másik bólintott.
– Készpénzzel, vagy bankkártyával kíván fizetni?
– Készpénzzel.
Az összeg hamar gazdát cserélt, majd a recepciós átadta a szobát nyitó kis műanyag lapocskát.
– A 306-os szoba lesz az öné. További szép estét! – mosolygott rá újra a fiatal nő.
– Magának is! – válaszolta, aztán elindult a felvonóhoz.
A lift hamar felért a harmadik emeletre, ahol könnyen megtalálta a szobáját. A helyiség tágas volt és szépen berendezett, meghitt kilátással a kivilágított, esti városra.
Elizabeth pár percig gyönyörködött benne, aztán elfordult az ablaktól, és az ágyhoz ment. Végigsimított az ágytakarón, mintha az agyába akarná vésni a szatén anyag hűvös tapintását, majd leült rá, és a kis kézitáskájáért nyúlt. Nem sok dolgot hozott magával; a retikülben mindössze az iratai, három gondosan lezárt boríték, egy összehajtott ruhadarab és egy gyógyszeres doboz volt.
A leveleket finoman az éjjeliszekrényre helyezte, majd még egyszer megnézte a gyöngybetűkkel írt címzéseket: „Egyetlen Fiamnak”, „Legkedvesebb Unokámnak”, „A Legigazabb Barátomnak”. Apró búcsúk a legfontosabb személyektől.
Kényelmesen letusolt, aztán felvette gyönyörű hálóingét. Ahogy visszaült az ágyra, végigpergett előtte az elmúlt hónap összes fontos eseménye. Igyekezett mindent elrendezni, hogy úgy távozzon a létezésből, hogy ne hagyjon maga után lezáratlan ügyeket. A lakását már régebben az unokájának ajándékozta, az ingóságaitól szép sorban megvált egy hihető kis mesével, miszerint külföldre utazik a munkaadóival, és nem akar felesleges holmikat magával vinni.
Az igazságot csak nagyon kevesen tudták; hogy egy halálos kór bújik meg benne már több, mint egy évtizede, ami lassacskán felemészti az életét. Nem akarta, hogy az emberek sajnálják, nem akarta, hogy ő legyen a meg nem értett, kezeletlen beteg. Mert nem akarta a fájdalmas, végeláthatatlan kúrálgatást sem, amiből ő úgyis csak rosszul jöhet ki. Ha meg is gyógyulna, nem tudná elviselni az árát. Egy emberi roncsként tengetni tovább a napjait, törötten, megtépázva, mint egy egykoron csodaszép pillangó a vad vihar után.
Helyette inkább megpróbált igazán élni a legutolsó percig, ameddig a romlott sejtek fel nem falják a testét.
Mindent egybevetve elégedett volt; több időt kapott, mint amit az orvosok jósoltak neki az elején, és úgy érezte, hogy ezt a pár évet maximálisan kihasználta. Utazgatott, színházba járt, megtalálta a szerelmet. Boldog volt, élvezte az apró csodákat, mindenben és mindenkiben kereste a jót. Élt. Igazából élt.
Aztán egy hónapja megkapta a végső ítéletet. A doktorok és a vizsgálatok szerint megindult a leépülés, elérkezett az utolsó stádium. Innentől hosszú időn keresztül csak a fájdalomra és a szenvedésre számíthatna, mint hűséges társakra. De ő nem akarta megvárni, amíg magatehetetlen lesz, teher a szerettei számára.
A végtelen gyötrelem helyett inkább egy gyors, mély csókot szeretett volna a Haláltól, ami örökre eltöröl minden kínt. Mégsem volt könnyű megtenni a legutolsó lépést. Pedig minden eszköz a kezében volt már hozzá. A háziorvos tudott a betegségéről, így kérdés nélkül felírta a viszonylag erős altatókat.
Most a kezébe vette a dobozt, melyben az apró, békét hozó pirulák lapultak. Kinyomta a műanyag levelekből a tablettákat, és egy pohár vízzel egyenként lenyelte mindet. Húsz kis, kék halál.
Rövid időn belül érezte, hogy a pillái egyre nehezebbek lesznek, és egy szebb világ hívogatja magába. Álom borult az elméjére. Egy soha véget nem érő álom.










_@/"