Novellák - A szeretet ereje

Sziasztok!

Meghoztam a beígért két novellát. Mind a kettő Twilight-tól független írás, a saját őrült agyam szüleménye :D

Ha van időtök, nagyon örülnék, ha komiznátok hozzá. Egyrészt azért, mert nem nagyon szoktam novellákat írogatni, de lehet, hogy rá fogok szokni, másrészt így talán visszajön egy kicsit az írói kedvem, ami most nagyon meg van csappanva... nem panaszkodás, vagy rémisztgetésképpen, de a hétvégén ott tartottam, hogy törlöm az összes blogom és történetem... aztán szerencsére kicsit helyre rázódtam, de még eléggé labilisnak érzem magam.

Ez az első novella a szeretetről, és az emberiségbe vetett hitről szól. Kissé vallásos jellegű, remélem, hogy senkit nem fogok megsérteni vele. úgy olvassátok, hogy ez is csak egy fikció... az igazságot senki sem tudhatja...és nem is kell tudni, a hit elég...

A szeretet ereje

„A kulcs, ami a mennyet nyitja,
a pokolba is jó fordítva,
a kulcs, ami a pokolba jó,
az igazából a mennyből való.”
/Kispál és a borz/




A két férfi elmerengve ült a park egyik régi, kopottas padján. Első ránézésre nem volt bennük semmi különleges. Mindketten életük derekán jártak, de még jól tartották magukat, hétköznapi, korukhoz illő ruhát viseltek. Csendesen kémlelték a parkon áthaladó embereket.
De ha jobban megnézné őket valaki, azonnal láthatná a szemükben lakozó évezredes, mély bölcsességet, ami átragyogta a reménytelen, szomorú csillogást.
Persze senki sem akarta jobban megnézni őket, erről gondoskodtak.

- Biztos, hogy ezt akarod tenni? Jól meggondoltad? – kérdezte a magasabb, vékonyabb férfi, miközben még mindig az elhaladókat kémlelte.
- Igen. Volt elég időm végiggondolni mindent. Nem látok más kiutat – felelte mély hangon a másik, majd egy fáradt sóhajjal még megtoldotta a válaszát. – Túl sokáig húztam így is.

A kérdező most ráemelte égszínű, ragyogó szemét a társára. Követelőző megvetés villant benne halványan.
- Miért teremtesz, ha utána elpusztítod őket?!
A másik is elszakította pillantását az emberek mit sem sejtő tömegéről.
- A kísérleteknek is véget vetnek, ha rosszul sülnek el. Talán már rég meg kellett volna tennem – magyarázta, aranybarna szemében szomorkás fénnyel.
- Szóval neked csak ennyit jelentenek?! – fújtatott az égkék szemű. – Egy rosszul sikerült kísérletet?! Kegyetlen vagy hozzájuk! Sose szóltál bele a dolgaikba, sose segítettél nekik, most pedig egyetlen villanással a semmibe küldenéd őket!? Ez így cseppet sem igazságos.

Szavai vádlón koppantak a némaságban, ami körbevette őket.
- Ezért voltál Te itt. Nekem soha nem ez volt a célom velük kapcsolatban. Én csak figyelni akartam. Te terelgetted őket, mintha gyámoltalan kisgyerekek lennének.
- Mert azok is. Még ha ők azt is hiszik, hogy milyen bölcsek – nézett vissza ellágyult tekintettel a sétálókra.
- Bezzeg amikor kegyetlenkednek, akkor eltűnik a gyermek belőlük.
- Nem, rosszul látod. Akkor a leginkább azok. Nem látják, hogy a tetteikkel mekkora fájdalmat okoznak. Pont, mint a vásott kölykök. Csak mennek a saját fejük után. De hát te teremtetted őket ilyenre.
- Én csak elindítottam a folyamatot, ne vádolj! Azt nem is sejtettem, hogy a végtelen szeretetből ez lesz.

Ismét szomorúvá és merengővé vált mindkettejük tekintete.
- Ezt egyikünk sem tudhatta – a kékszemű pár perc hallgatás után folytatta a másik meggyőzését. – Azért a szeretet is bennük van még. Amíg képesek szeretni, szerintem kár lenne véget vetni ennek.
- Azt hiszem, ez már túl kevés, hogy bármit is megváltoztathasson – felelt az érvekre lemondóan.

A magas férfi felpattant a padról, és idegesen lépett egyet előre, amitől a világ visszazökkent nyüzsgő, zajos önmagába. Vidám kacajok hangzottak fel a füvön ülő fiatalok felől, édes gyermeki sikoly csattant, ahogy a szökőkút vize ismét felfröccsent.

- Ne próbáld elhitetni velem, hogy te nem látod! – vádló szavai alig hallatszottak a zsivajban, ami körbevette őket. – Te vagy az Istenük, neked látnod kell a szeretetüket.

A barna szemű férfi is felállt a padról, bár ő lassan, megfontoltan tette mindezt. Meleg tekintetét végighordozta a népes embertömegen.
Természetesen látta… a fényes, ezüst kacskaringók sose voltak rejtve előle.

Most is rengeteg helyről indultak ki, hogy tekergőzve, levelet bontva összekapcsolódjanak egymással, majd egy kis idő múlva eltűnjenek a mélybe, a Föld lüktető, forró magjába, ahonnan eredetileg származtak. Vissza az éltető forráshoz.
Látta a kis hajtásokat az idős pár mellett, akik még ennyi év után is ugyanolyan igaz szerelmet éreztek egymás iránt, mint mikor még fiatalok voltak; látta a tinédzser lányból kifutni, ahogy megböki a barátját, és az előttük elszaladó kisfiú felé int a fejével, amitől a fiatal fiúból is fényes sugár indult útjára, ami egyre erősödött, ahogy végigsimított a lány gömbölyödő hasán. Látta a gyermekét ölelő anya mellett tekeregni ragyogó fényesen, kristálytisztán.
Látta mindenhol.

Mégis szomorkásan rázta meg a fejét.
- Akkor sem hiszem már, hogy ez elég lenne – sóhajtotta.

Az égkék szemű férfi mérgesen fújtatott, aztán nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa magát.
- Gyere velem! Még egy valamit szeretnék mutatni neked, mielőtt kimondod az utolsó szót.

Egyetlen szempillantás alatt megváltozott a táj. Egy hatalmas, buján zöld erdőség terült el alattuk, melyet néhol megszakított az emberek lakta települések sárgás-pirosas, ezerszínű foltja. A fák között kékes-szürke út kacskaringózott fel a hegyekbe.
Ezen az eldugott úton egy sárga busz haladt kényelmes tempóban. Emberi szemmel nézve ugyanolyan hétköznapi volt, mint a park tömege. De az ő szemük mást is látott.

A mozgó jármű egy vastag, ragyogóan fényes ezüstsodronyt húzott maga után. A kiáramló szeretet gyönyörű, tiszta mintákat teremtett. Szemet kápráztató volt.

- Ez micsoda? – kérdezte döbbenten az Isten.
- Inkább kicsoda. Csak egy egyszerű fiatal nő. Szeretnéd látni?
- Igen.

A két férfi felbukkanása a buszon senkiben nem keltett félelmet. Nem látták őket.
A fiatal lány a jármű elejében foglalt helyet. Az ölében egy nyitott, négyzetrácsos füzet hevert, a kezében világoskék tollat forgatott. Miután leírt egy újabb mondatot, felnézett, és kibámult a mellette futó sűrű erdőre. Majd elmosolyodott, és visszafordult a papírhoz. A keze sebesen járt rajta, szépen ívelt betűi gyorsan betöltötték az oldalt. Ahogy az aljára ért, sietősen lapozott, és folytatta a kapkodó írást. Látszott rajta, nem akarja, hogy elvesszen a gondolat.
Mindeközben az ezüst ragyogás még fényesebb, még bájosabb lett.

A barna szemű férfi csodálkozva figyelte a lányt, majd a kacskaringós, vastag szálakat.
- Miért ilyen különleges? – kérdezte döbbenten.
A másik elmosolyodott.
- Gyönyörű érzelmekről ír: csodás szerelemről, mély hűségről, szülői szeretetről. Hitről és csodákról. És akik elolvassák, ők is átélik, ami a valóságban nem is történik meg. De bennük létezik – egy pillanatra elhallgatott, hagyta, hogy a szavai leülepedjenek. – Látnod kellene azokat is, akik elolvassák. Az ő szeretet-fényük majdnem ilyen erős lesz.

- Ez szinte hihetetlen – sóhajtotta az Isten. – Ilyen élénk szeretetet nagyon ritkán látni. Pedig egyedül van.
- Nincs egyedül. Régóta figyelem már. A szereplői benne élnek, a társai, a barátai. Persze vannak rendes, emberi barátai is, de ezek a nem létező társak mindig vele vannak. Sosincs egyedül.

A barna tekintetben mosoly villant.
- Hogy találtál rá erre a csodára?
- Először az egyik ismerőse tűnt fel, aki épp tőle olvasott. Már az ő fénye is nagyon szép volt. Mikor rájöttem, hogy mitől ragyog így, kutatni kezdtem utána, és hamar meg is találtam – nem titkolt büszkeség hallatszott a hangjában.
- Természetes, hogy megtaláltad. Az Ördög, aki sose alszik, ne lelne meg egy ilyen gyönyörű lelket.

A férfi a fejét csóválva nézett az Istenre.
- Tudod, hogy jobban szeretem, ha Fényt Hozónak hívsz. Az sokkal kevésbé félelmet keltő.
- A név nem változtat azon, ami vagy.
- Na persze – morogta a férfi, miközben a tekintete egy alig észrevehető árnyalatnyit sötétebbé vált. – Kár, hogy mindenki félreértelmez. De most nem ez a lényeg – folytatta türelmetlenül. – Mi a véleményed róla? – intett fejével a lány felé, aki továbbra is rendületlenül írta tele az oldalakat.
- Csodálatos, és tényleg gyönyörű lélek. Telve szeretettel – a barna pillantás még mindig fájdalmasan csillogott. – De nem hiszem, hogy ez változtatna bármin.

A Sátán fáradtan sóhajtott, és megdörzsölte az orrnyergét.
- Te adsz hitet nekik. Nem gondolod, hogy neked is hinned kellene bennük egy kicsit?
Az Isten lehajtotta a fejét egy pillanatra, majd újra ránézett a fiatal nőre, aki most letette a tollat és mosolyogva bámult ki az ablakon. Az ezüst fénysugár nem halványodott mögötte, a fejében a szereplők tovább élték kitalált életüket.

Aztán egy halk, rezzenő hang kiszakította a gondolataiból. Apró kezével kibányászta a telefonját a zsebéből, és a hívó fél láttán még jobban kiszélesedett a mosolya.
- Szia! – szólt bele a készülékbe. – Képzeld, Robert és Anne végre találkoztak! Nemsokára kész vagyok az első résszel!
A vonal túloldalán lévő barát válaszára a lány ajkai közül halk kacaj szaladt ki.
Annak ellenére, hogy az agyában már nem az éppen írt történet szerelmes pillanatai forogtak, az ezüstösen ragyogó, tekergőző fonál nem lett kisebb, vagy kevésbé fényes.

A barna pillantású férfi mélyet sóhajtott, majd belenézett az égkék szemekbe.
- Rendben, meggyőztél. Kapnak még egy esélyt…






_@/"