Novellák - A végső pillanat

Na, és itt a másik novella...

Ez egy kicsit 18-as korhatáros (na jó, a mai világban mondjuk 16-os), de nem erotikus, hanem horrorisztikus tartalom miatt :) Aki nem bírja a zombikat, bele se kezdjen :D

Várom a véleményeket, és ne felejtsétek, hogy az előző bejegyzés is egy novella, azt is tessék meglesni! :)

Jó borzongást! :)

A végső pillanat

Még az óra csörgése előtt felnyitottam a szemeimet. Már hozzászoktam a korai keléshez; volt rá elég időm. Lenyomtam a kis szürke gombot, hogy a készülék ne kezdjen el sípolni, míg én a fürdőben vagyok, ha már egyszer sikerült megelőznöm. Így legalább Bent sem ébresztem fel; aludhat még egy kicsit, mielőtt "munkába indul".

Az apró, kék csempés helyiségben gyorsan elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet: fogat mostam, letusoltam és szolid sminket tettem fel az arcomra.
A hálóba visszalépve láttam, hogy életem értelme még mindig alszik.
Belebújtam az aznapra kikészített halványzöld, könnyű nyári ruhába. Ebben az iszonyatos melegben csak ilyen kis lenge holmikban lehetett megmaradni. Épp mikor felkaptam a fekete kistáskámat, és a kulcsomat kutattam benne, kezdett ébredezni Ben. Férfias keze átcsúszott az én oldalamra, majd mikor nem talált, résnyire felnyitotta a szemét, hogy az órára pillantson. Egy dörmögő sóhaj után visszacsukta pilláit.

- Itthon vagy még, Lilian? – kérdezte álomittas hangon.
Elmosolyodtam, miközben halkan közelebb osontam az ágyhoz. Aztán lehajoltam, és a fülébe suttogtam.
- Még egy csókot akartam lopni az én daliás lovagomtól, mielőtt elmegyek.

Az arcán megjelent az a féloldalas mosoly, amitől még ennyi év után is elgyengül a térdem.
Ajkaimat az ő forró, selymes szájára tapasztottam egy hosszú pillanatra, aztán már libbentem is az ajtó felé.
- Legyen szép napod! – kiáltottam még vissza Neki a küszöbről.

Miután kiléptem a kapun, mellbevágott a hőség, pedig még csak reggel hét volt. Mi lesz itt délutánra?
Gyorsan a sarki kávézó felé vettem az irányt, ahol kikértem a kedvenc tejeskávém, hozzá pedig egy csokis fánkot. Aztán levágtattam a metróhoz. Szerencsére a következő szerelvényre nem kellett sokat várni. Talán ma időben beérek – futott át az agyamon.

Ahogy fölszálltam, hely után kezdtem keresgélni a szememmel, de persze tömve volt a kocsi. Megálltam hát az egyik végébe, hátamat a festett burkolatnak vetve.
Amikor a vastag, nehéz ajtó döngve becsapódott, már nyúltam a táskámért, melyben a legújabb pénzügyi kimutatás lapult, de egy furcsa hang megállított a mozdulat közben.

A szerelvény másik végéből jött. Olyan volt, mint egy medve és egy vadmacska vonyításának keveréke.
Láttam, hogy a többi utas is csodálkozva kapja oda a fejét.
Rögtön észrevettem a görnyedt testtartású, szakadt alakot. Különös volt, hogy a divatos öltönye ellenére ziláltan nézett ki: a ruha lógott rajta, helyenként tépett volt és meglehetősen koszos. A szürke szöveten barnás-vöröses foltok éktelenkedtek.

Mindez egy pillanat alatt végigfutott rajtam. A következő másodperc pedig már a rémületé volt.
A férfi ismét morgott egyet, majd ráugrott a hozzá legközelebb álló emberre és a fogaival tépni kezdte a húsát.

A legnagyobb, és egyben legirreálisabb rémálmom öltött testet előttem, és csak egyetlen szó visszhangzott a fejemben: zombi.

Ahogy a férfi tovább szedte áldozatait, engem egyre jobban elöntött a jeges rettegés.
A többség megpróbált menekülni, de én csak kővé dermedve álltam a helyemen, miközben a tömeg a metró ezen részébe gyűlt.
Én már beletörődtem abba, amit ez a sok ember még nem akart elfogadni: mind meg fogunk halni.
Irracionális, félelmetes álmaimban gyakran átélhettem ezt a tehetetlen, reménytelen érzést, úgyhogy most régi ismerősként üdvözöltem.

Körülöttem nem lehetett mást hallani, csak sikolyokat, és a metró sivító hangját.
Az agyamban végigfutottak szeretteim arcvonásai, majd egy tisztább gondolat…
Viharos gyorsasággal előkutattam a telefonom a táskámból, melyet görcsösen szorongattam. Remegő kézzel kerestem ki a megfelelő számot, majd megnyomtam a hívásindítás gombot.
A telefon párat kicsöngött, aztán meghallottam édesanyám vidám hangját.

- Szia, kincsem, mondd!
- Anya! – ziháltam. Nem tudtam, hogy is kezdjek a mondanivalómhoz. – Ez most őrültségnek fog hangzani, de muszáj megtenned, amit kérek! Zárkózzatok alaposan be, húzzátok le a redőnyt, meg mindent, amit csak tudtok, és nézzétek a híreket! Ne mozduljatok ki! Valami nagy baj van – soroltam neki, ami csak eszembe jutott. – Nagyon szeretlek titeket. Apát és Jamie-t is.

További magyarázkodás helyett kinyomtam a telefont, és keresni kezdtem a következő számot.
A sikolyok halkultak körülöttem – fogytak az emberek.
Ismét kicsöngött a készülék.

- Drágám, mit hagytál megint itthon? – szólt bele az olyannyira szeretett hang. Más esetben leszidom ezért a célzatos kérdésért, bármennyi igazságot is tartalmaz, de most az élete volt a tét.
- Ben, figyelj rám! Nagyon fontos, hogy higgy nekem! Tudod, hogy ilyennel sose viccelnék – vettem egy mély levegőt, hogy csillapodjon a hangom remegése. – Egy zombi van a metrón és halomra öldösi az embereket.

A vonal túlsó végén pár másodpercig csak némaság hallatszott; valószínűleg a mondataimat emésztgette.
- Most komolyan beszélsz? – kérdezte döbbenten. Tudta, hogy ilyeneket nem találnék ki szórakozásból.
- A legkomolyabban. Úgyhogy kérlek, zárkózz be alaposan, és ne akarj hősködni! Vigyázz magadra!
- Lilian, ugye nem fogsz…? – elcsuklott a hangja; nem bírta kimondani, amire gondolt.
- De – szipogtam –, nemsokára engem is megöl. Ahogy mindenkit a metrón.

Éreztem, ahogy a forró, sós könnyeim végigfolynak jéghideg arcomon.
- Szeretlek – mondtam neki. A szavaimból hallani lehetett, hogy már búcsúzkodom.
- Én is szeretlek – a hangjából éreztem, hogy sír. – Nem akarom, hogy meghalj. Hogy ne legyél nekem.
- Én sem – válaszoltam neki. – De már késő bármit is tenni.

Most jutott el a tudatomig, hogy már nem hallok sikolyokat, csak a hús és a csontok recsegő zaját, ahogy a szörny széttépi áldozatait.
Felnéztem, és láttam, hogy már csak pár ember van körülöttem. Őket megnémította a sokk, vagy a belenyugvás.

- Vigyázz magadra! Szeretlek – súgtam neki még egyszer, utoljára.
Leengedtem a telefont a combom mellé, és a véres, őrjöngő zombira néztem.
Ő rám kapta élettelen, fakó tekintetét.

Elmém megmaradt, józan foszlánya azt suttogta, valamit elfelejtettem. Lenéztem a kezemben tartott készülékre, és láttam, hogy a másik fél még mindig vonalban van. Reszkető ujjammal megnyomtam a kis piros gombot – semmi szükség rá, hogy hallja az utolsó sikolyaimat –, aztán újra feltekintettem a fenevadra…

Egyenesen bele a Halál szemébe.








_@/"