Novella - Amikor a remény meghal

Sziasztok!


Hoztam egy vadonatúj, de talán részleteiben ismerős novellát... a zombis/Lilianes másik szemszögét, Benjamin gondolatait, érzéseit.

Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, véleményeket szívesen várok! :)

Jó olvasást!


Ui.: A két novella együtt élvezhető igazán. Az első itt olvasható:

http://stigabiga.blogspot.com/2010/07/novellak-vegso-pillanat.html

Amikor a remény meghal

A homályos, kusza álmomba szép lassan kezdett beszivárogni a valóság; a halkan csobogó víz, aztán a szobában matatás szinte nesztelen, de mégis megébresztő zaja.
A tudatom egyre jobban kiélesedett. Éreztem az ágyban, magam mellett azt az édes virágillatot, ami mindenhová elkísérte, a teste még langyos helyét a lepedőn, de Őt magát nem.

Hunyorogva ránéztem az óra élesen világító számlapjára. Hét múlt – ahogy én ismerem, még nem indult el. Csukott szemmel kutattam utána.
- Itthon vagy még, Lilian?

Válasz nem érkezett, de hallottam csendesen lopakodó lépteit, majd a fülemnél megéreztem meleg, mindenemet felkavaró leheletét.
- Még egy csókot akartam lopni az én daliás lovagomtól, mielőtt elmegyek.
Elmosolyodtam, miközben telt, édes ajkai végigsimítottak az enyémen; a szokásos reggeli, lopott csókunk. Ez aranyozta be minden napomat, amit – ha csak kevés ideig is, de – külön kellett töltenünk.
Aztán felpattant, és hallottam, hogy magas sarkai koppannak a parkettán.

- Legyen szép napod! – kiáltott vissza az ajtóból.
Morcosan mordultam fel erre; esélyt sem hagyott rá, hogy egy órácskára még visszaaludhassak.
Öt perc hiábavaló forgolódás és szemhéjbámulás után kikeltem az ágyból, hogy nekikezdjek a mai napnak.

Miközben bekapcsoltam a vízforralót és a laptopomat, eszembe jutott a szerkesztőm tegnapi, kissé paprikás levele. Egy hete nem küldtem egyetlen oldalt se, úgyhogy ma már muszáj lesz írnom valamit, különben egy újabb hétig hallgathatom a siránkozását, hogy megint neki kellett magyarázkodnia a főszerkesztőnél.

Amíg vártam a teavízre, gyorsan fogat mostam, és magamra kaptam valami elfogadható ruhát – jelen esetben egy erősen kopott farmert egy kinyúlt pólóval. Lilian nem szerette, ha délután, mikor hazaér, még mindig pizsiben flangálok.
Ráöntöttem a jó kis Earl Grey teafűre a tűzforró vizet, aztán letelepedtem a gép elé. Írás előtt még rá akartam nézni az e-mailjeimre, de megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Lilian neve villogott, úgyhogy gyorsan felvettem.

- Drágám, mit hagytál megint itthon? – kérdeztem mosolyogva. Szokása volt, hogy elfelejtett dolgokat, még annak ellenére is, hogy mindent feljegyzett a noteszébe.
- Ben, figyelj rám! Nagyon fontos, hogy higgy nekem! – szólt bele furcsán remegő szavakkal. Még sose hallottam ezt a hangot tőle. – Tudod, hogy ilyennel sose viccelnék – egy hosszú pillanatra elhallgatott, ami csak fokozta a születendő aggodalmamat. Mi a csuda történhetett?! – Egy zombi van a metrón, és halomra öldösi az embereket.

Az agyam elsőre fel sem fogta, amit mondott, annyira irracionálisnak tűnt az egész. Viszont ismertem ezt a teljesen megalapozatlan, teljesen kitörölhetetlen paranoiáját a zombikkal kapcsolatban, és hogy ezzel tényleg nem tréfálna.
- Most komolyan beszélsz?
- A legkomolyabban – válaszolta, és úgy is hangzott. – Úgyhogy kérlek, zárkózz be alaposan, és ne akarj hősködni! Vigyázz magadra!
A szavai felzaklattak. Ha van még esély, csak egy picinyke remény, akkor most rögtön indulok, és megmentem őt bármitől. Csak tartson ki addig!
- Lilian, ugye nem fogsz…? – nem bírtam folytatni. Mintha attól félnék, ha kimondom, azzal valósággá teszem ezt a szörnyű képet. Ennek nem szabad megtörténnie… nem veszíthetem el Őt.
- De, nemsokára engem is megöl – szipogta halkan bele a telefonba. A hangjában fájdalom és belenyugvás csengett. – Ahogy mindenkit a metrón – ezután hosszú másodpercekig hallgatott. Aggódni kezdtem, hogy talán már vége is, de aztán újra megszólalt. – Szeretlek.

Ez a szó mindig égette a lelkem, amikor csak kimondta, de a lángnyelvek helyett most fagyos jég fonta körbe a szívem.
A szememből kicsorduló könnyek fojtogatták a torkom, pedig gyorsan akartam válaszolni, hogy még biztosan hallja.
- Én is szeretlek. Nem akarom, hogy meghalj! Hogy ne legyél nekem! – nyögtem bele a készülékbe.
- Én sem. De már késő bármit is tenni.

Felelni akartam a szavaira; megnyugtatni, hogy nincs igaza, még nem késő, még van remény, de ez hazugság lett volna. És élete utolsó perceiben nem akartam hazudni neki.
- Vigyázz magadra! – hallottam újra kérlelő, halk hangját. – Szeretlek.

Egy pillanat alatt elöntött a pánik. Nem lehet így vége! Nem lehet vége!
- Lilian! Én is szeretlek! Ne hagyj itt! Lilian! – üvöltöttem bele a telefonba, de senki nem felelt, csak pár másodperccel később a ritmusosan ismétlődő búgás… Bontották a vonalat.
Rámeredtem a kijelzőre, de nem láttam belőle semmit a könnyeimen át.

Aztán, mint egy őrült, megpróbáltam újra hívni Őt, de egy kedves női hang közölte, hogy „a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható”.
Pedig muszáj, hogy beszéljek vele, hogy belenevessen a csendbe, és azt mondja, csak egy kegyetlen, durva tréfa az egész. De a vonal ismét nem élt.

A sarokba hajítottam a telefont, ami koppanva esett szét, ahogy a fal megállította.
Az agyam nagyjából felfogta a felfoghatatlant – hogy Lilian, életem egyetlen szerelme nincs többé –, de a szívem tagadott. Már csak azért is, mert annyira abszurd volt az egész történet… zombik.
Ez csak egy buta kitaláció, rémmese. Nem bírtam elképzelni, ahogy nemlétező, dühöngő szörnyek kószálnak és szedik áldozataikat szerte a világban…

Villámgyorsan felpattantam a székről, és a Tv távkapcsolójáért nyúltam, hátha mondanak benne valamit. De a készülék minden csatornán csak szürkén zúgott.
Visszaültem a géphez, miközben újra letöröltem a kicsorduló könnyeimet. Az adásszünet még nem bizonyíték semmire! Lehet, hogy csak a melegtől meglazultak a kábelek, vagy elállítódott a tetőn a parabola – próbáltam magam győzködni, hogy nincs semmi baj. Ez még nem jelenti azt, hogy tényleg itt a világ vége.

Az internet még élt; a program rögtön behozta a leveleimet, de rájuk se hederítettem. Helyette egy híroldalt kerestem, hátha találok valamit.
Az oldal legtetején vérvörös, hatalmas kiírás fogadott: „Mindenki zárkózzon be, és ne menjen az utcákra!”
A figyelmeztetés nem izgatott túlzottan; nem pattantam fel, hogy elreteszeljem az ajtót.

Lejjebb görgettem, el a villogó betűkről, a folyamatosan frissített eseményekre.
„A hadsereg már készíti a lények elpusztításának és a lakosság evakuálásának tervét”; „A ’zombik’ az utcákon szedik áldozataikat”, és hasonlók. Egy-egy helyen képeket is mellékeltek a véres, torz arcú szörnyekről.
Legalul pedig a következő hír fogadott: „Támadás a metrón – kegyetlen brutalitás.”

Bele se tudtam kezdeni a szövegbe, mert a fájdalom elemi erővel terített le. Kizárólag egyetlen gondolat lüktetett az agyamban – igaz. Igaz az egész… Lilian nincs többé…

Nem tudom, mikor kerültem le a székről a hűvös parkettára, és mennyi ideig hevertem ott zokogva. A lelkem jegessé fagyott, az elmém üresre égett. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Nélküle folytassam tovább a létezést. Hogy este úgy feküdjek le, hogy Ő nincs mellettem, hogy reggel ne az Ő csendes készülődésére ébredjek.

Aztán nagy nehezen felkeltem a földről, hogy belefeküdjek az üresen tátongó ágyba, de értelmetlennek tűnt az egész. Lilian már soha nem heveredik le oda mellém.
Helyette inkább az ajtó felé indultam. Ahhoz túl gyáva lettem volna, hogy a saját két kezemmel vessek véget az életemnek, de ahhoz nem, hogy kilépjek a fenevadak közé, és hagyjam, hogy ők tegyék meg, amire én képtelen vagyok.
Már ha egyáltalán tényleg ott vannak kint – még mindig hihetetlennek tűnt, hogy ez megtörténhet. Zombik… mintha egy rossz, „C” kategóriás amerikai horror válna valóra.

A lépcsőházban teljes némaság honolt. Az itt lakó emberek valószínűleg még az igazak álmát aludták, vagy már meghaltak. Esetleg olyan szerencsétlen szerencsések, mint én, és valahogy értesültek a kinti eseményekről, aztán jól bezárkóztak.

Ahogy a lépéseim döngtek lefelé, újra elfogott a gyász.
Lilian folyton sietett a lépcsőkön, mintha fizikailag képtelen lenne lassan, vagy akár csak normális tempóban haladni.
A könnyek megint elöntötték a szemem; azon imádkoztam, hogy a homályos látásom miatt félrelépjek, lezuhanjak a szelíd mélységbe, és kitörtem a nyakam, hogy minél előbb vége legyen minden kínnak, de persze senki nem hallgatta meg szótlan esdeklésem.

Sikeresen leértem a földszintre, ahová már eljutottak a külvilág borzalmas zajai. Kintről rémült sikolyok és vad, állatias hangok szűrődtek be, mintha nem is a nagyváros közepén lennék, hanem valami érintetlen, elszabadult vadonban.

Mikor a kapuhoz indultam, élesen láttam magam előtt Lilian helytelenítő tekintetét, csalódott arcát. Azt kérte, vigyázzak magamra, ne hősködjek. Végül is, amit tenni készülök, nem hősködés… egyszerűen csak halálvágy.

Leráztam magamról a bűntudatot az utolsó, arcomon végigfolyó könnyekkel együtt, és közelebb léptem az egyetlen akadályhoz, ami még elválasztott a megváltó, biztos semmitől. Ami bennem élt már, de azt akartam, hogy rajtam kívül is létezzen.
- Szeretlek, Lilian – suttogtam bele ebbe a semmibe.

Aztán meglódítottam a nehéz vaskaput, hogy megéljem utolsó, már egyedüli vágyam… a halált.







_@/"