Novella - A szavak ereje

Sziasztok!


Fontos esemény történt tegnap: átléptük a tízezres látogatói álomhatárt. :D

Ennek örömére gondoltam, megosztom veletek az őszi novellapályázatra született egyik művemet, ami nem került bele a kötetbe. a novella egy íróról szól, akinek furcsa dolgok történnek az írásaival...

Jó olvasást hozzá, és várom a véleményeteket! :)


Ezen kívül szeretném megköszönni azt is, hogy a saját várakozásaimat túlszárnyalva írogattok a Beszélgetősarokba. Én eléggé pesszimistán álltam hozzá, és nem is mertem remélni, hogy ilyen érdeklődőek lesztek.
Továbbra is lelkesen várom a kérdéseiteket, főleg, hogy számomra is nagyon izgalmas elgondolkozni a válaszokon. Olyan dolgokra döbbenek rá, amik csak úgy, saját magamtól nem fogalmazódtak volna meg bennem. :)
Szóval írjatok bátran, kérdezzetek sokat! :D


Most pedig tessék menni olvasni! :)

A szavak ereje

Peter fáradtan sóhajtott, amikor meghallotta a hangos, sürgető kopogtatást a padláslakás ajtaján. Próbált nem reagálni rá, de aztán a dörömböléshez egy mérges női hang is társult.

- Peter, nyisd ki! Tudom, hogy itthon vagy! A portás szerint egy hete ki se dugtad az orrod.

A férfi végigsimított tenyerével a homlokán, mintha fejfájás gyötörné, majd hátradőlt a bézsszínű kanapén.

- Ha nem nyitod ki, vészhelyzetre hivatkozva kihívom a rendőrséget, hogy törjék be az ajtót.

Peter egy újabb bosszús sóhaj után felkelt, vontatottan a bejárathoz ment, és kinyitotta az ajtót. A késő harmincas, vörös hajú nő meglepetten hátrált egy lépést.

- Nagyszerű, szóval még életben vagy – kémlelte a férfi arcát figyelmesen. – Azt hittem, többet kell majd könyörögnöm, hogy végre szóba állj velem.

Petertől csak egy morgásra futotta válaszként, mire a nő megcsóválta a fejét.

- Beengednél végre?

- Fáradj csak beljebb, Martha! Habár senki nem hívott – tette hozzá gúnyosan. – Miért jöttél? – kérdezte frusztráltan, miután becsukta az ajtót.

- Hogyhogy miért jöttem? – nézett vissza a férfira csodálkozva. – Kapok egy homályos, érthetetlen üzenetet tőled, hogy felejtselek el, mert nem vagy hajlandó többet írni, aztán nem válaszolsz a leveleimre és a hívásaimra. Szerinted miért jöttem?

- Azt hittem, elég egyértelmű voltam, hogy nem fogok már írni.

- Peter, ez nem így működik! Van egy nagyszerű, félkész regényed a szerkesztőségben, ami folytatásra vár, a könyveid sikeresek, az eladási listák csúcsán vagy, a novelláid keresettek – sorolta a nő. – Akkor mi a baj?

- Bonyolult lenne ezt most elmagyaráznom – válaszolta a férfi csüggedten.

- Azért csak próbálkozz vele! Addig nem megyek el, amíg elfogadható indokkal nem szolgálsz erre az őrültségre.

Peter látta Marthán, hogy komolyan gondolja, amit mond, és ha kell, letáborozik a nappalijában. Visszaült a kanapéra, és bólintott a nőnek, hogy ő is foglaljon helyet.

Martha türelmesen várta, hogy a férfi összeszedje a gondolatait, és belekezdjen.

- Valóra válik, amit megírok – mondta egyszerűen.

- Hogy mit csinál?

- Megtörténnek a dolgok, amiket kitalálok. – A nő hitetlen, kétkedő pillantására bővebb magyarázatba kezdett. – Emlékszel a múltkori novellámra? Az agydaganatosra? – Martha aprót bólintott. – Kiderült, hogy az egyik ismerősöm édesanyjának tumora van.

Peter látta, hogy a másik már közbevágna, így leintette, és gyorsan folytatta.

- Aztán az utolsó könyvemben volt az a légikatasztrófa. Három hete pedig valóban lezuhant egy repülőgép az óceán felett.

A nő nem bírta tovább, félbeszakította az író mondandóját.

- Ugyan már, ez nevetséges! – csattant fel.

- Nem, nem az! – folytatta a férfi. – Más esetek is történtek. Egy fiatal nőt megtámadtak és majdnem megöltek, pont úgy, mint az első krimimben a főszereplőt. Aztán volt az a gyilkosság a napokban…

- Melyik? – vágott újra közbe Martha. – Az országban csak az elmúlt két napban vagy ötven gyilkosság történt. Ez nem olyan különleges.

- De az, mert a mód, ahogy megölték, pontosan ugyanolyan volt, mint amit leírtam. És az a nagy raktártűz…

- Jó, jó, rendben. Megértettem. Egy csomó, valóban megtörtént eset hasonlít azokhoz, amiket a te fantáziád kreál. A véletlenek csodálatos összecsengése.

- Ezen kívül is rengeteg apróság van. Ennyi „összecsengés”, ahogy te mondtad, nem lehet véletlen – tiltakozott a férfi hevesen.

- Jó, akkor nem az – hagyta rá a nő beletörődve. – Lehet, hogy csak nagyon intuitív vagy, és előre megérzed azt a sok szörnyűséget, ami a világban zajlik.

- Vagy lehet, hogy én okozom. Azzal, hogy megírom, megteremtem őket.

A nő két ujja közé csippentette az orrnyergét, és idegesen megdörzsölte.

- Ugye ezt te sem gondolod komolyan? Ugye ez csak valami beteges tréfa? – nézett fel rá, most már dühtől szikrázó szemekkel. – Szerinted a főszerkesztőnek hogy fogom beadni, hogy az egyik legkeresettebb írója paranoiás lett, és ilyen őrültségeket képzel be? Talán ha orvosi papírt szereznél róla, hogy…

- Martha, ezt ne vicceld el, kérlek! – szólt rá hangosan Peter. – Teljesen komolyan gondolom az egészet. Nem szeretnék még több kárt okozni a világban. – Az utolsó szavakat csüggedten suttogta bele a szobába.

- Írj akkor jó dolgokról – nézett rá bíztatóan a nő –, amik boldogságot hoznak.

- Nem tudok. A világ nem ilyen. Nem könnyű, problémamentes és vidám.

- Tedd ilyenné! – felelte Martha egyszerűen.

- Tudod nagyon jól, hogy képtelen vagyok erre. Nem, azok után, ami történt… – A férfi hangja elhalt. Nem kellett kimondania, amire gondolt, Martha nagyon jól ismerte az életét. Hogy mi minden múltbéli fájdalom árnyékolja be.

- Talán ideje lenne megpróbálnod túllépni rajta.

Peter csak tagadóan megrázta a fejét. Egy ilyen nagy horderejű tettre nem volt még felkészülve.

Hosszú percekig hallgatásba burkolóztak mindketten, emésztgetve az elhangzott súlyos szavakat, mondatokat. Aztán Martha törte meg a nyomasztó csendet.

- Van egy javaslatom. – Megvárta, míg a férfi ránéz, neki szentelve osztatlan figyelmét. – Írj valami nagyon durvát, nagyon lehetetlent. Utána várunk pár hetet, hogy valóra válik-e. Ha nem, akkor tényleg csak a véletlenek munkálkodnak a háttérben, és nyugodtan alkothatsz tovább.

- Milyen nagyon durvára gondolsz?

- Nem tudom, te vagy a kreatív kettőnk közül. Valami tényleg elképzelhetetlent. Világvégét, zombikat, vámpírokat, ilyesmit – mosolyodott el a nő.

- És ha tényleg ellepik a Földet az élőhalottak?

- Akkor legalább bebizonyosodik az igazad. Ha így lesz – folytatta Martha –, eljöhetsz hozzám, hogy te megmondtad – kuncogott fel.

- Érzem, hogy most jön a „de” – nézett rá gyanakodva Peter.

- Látod, intuitív vagy te. Ha nem jön el a végső, globális pusztulás, írnod kell nekem egy pozitív, életigenlő, reményteli kis történetet.

A férfi egy egész percen át gondolkodott, hogy elfogadja-e a kihívást.

- Na, jó – sóhajtotta –, benne vagyok. Nagyon remélem, hogy nem irtom ki az egész emberiséget ezzel – mondta, aztán egy újabb bökkenő jutott az eszébe. – Mit fog szólni ehhez a főszerkesztő?

- Ne aggódj, elintézem! – legyintett Martha. – Majd megmondom, hogy kicsit túlhajszoltad magad, és szeretnél egy lélegzetvételnyi szünetet. Utána viszont duplán behozod a lemaradást. Jó lesz így?

- Rendben – bólintott rá Peter. – Lehet, hogy úgyse lesz alkalmam túlórázni.

- Ne légy ennyire derűlátó – mondta a nő gúnyosan, miközben megveregette a vállát –, nekem lesz igazam.

Martha egy határozott, gyors mozdulattal felpattant a kanapéról, fogta a táskáját, és az ajtó felé indult.

- Jó írást! Várom a történetet – intett vissza, aztán kilépett a lakásból.

Az ajtó halkan koppanva csukódott be mögötte.

Peter fáradtan megdörzsölte az arcát, majd egy ideig még nem kelt fel a kényelmes helyéről. A fejében egy rémisztő, horrorisztikus történet volt születőben, a fantáziája megállíthatatlanul szőtte az eseményeket.

Aztán lassan, ráérősen felállt, átsétált a konyhába, és készített magának egy erős, élénkítő teát. Mire felforrt a víz, érezte, hogy a szereplők egyre inkább szeretnének kitörni képzelete szűkös keretei közül, és papírra vetve élni tovább.

De ő legbelül még mindig rettegett, hogy valósággá válik, amitől annyira fél. Miközben elkortyolgatta a forró italt, a rémmese egyre részletesebbé, egyre színesebbé, egyre élénkebbé vált a fejében.

Ugyanolyan tétova, nyugodt mozdulatokkal, mint eddig, bekapcsolta a számítógépét, majd megnyitotta a szövegszerkesztő programot. De az ujjai még mindig nem koppantak a billentyűzeten.

Hosszú percekig hagyta, hogy átjárja a bizonytalan jövőtől való félelem, aztán a betűk megtörték a csendet.

_@/"