Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2011. február 9., szerda

the host - Bonus Chapter -- Burok - Bónusz fejezet; fordítás Stephenie tollából



Sziasztok!

Egy újabb kis meglepetést hozok, amit főleg azok fognak élvezni, akik olvasták a Burkot (akik nem tették még meg, sürgősen orvosolják az elmaradást, mert isteni az a regény).

Ez a Bonus Chapter az angol új kiadásban szerepel, és magyar fordításban még nem láttam - ezzel próbálkoztam én meg. A fejezet az 58-as és az 59-es fejezet közötti részt meséli el, mikor Melanie felébred. A leírás szerint eredetileg a filmes verzióhoz készült, de végül bekerült az újranyomásba is.

Úgy tessék olvasni, hogy csak fordítás, tehát nem én írtam, ráadásul műfordítónak sem vagyok elég képzett... megpróbáltam kihozni belőle a saját maximumomat. :)


Holnap még egy Burok novellát teszek fel, az már a saját tollamból... a boldog, várva várt újra találkozásról. Kíváncsi vagyok, hogy fog nektek tetszeni? :)


Jó olvasást a fordításhoz! Várom a véleményeket! :)






Burok – Bonusz fejezet



Egyedül




Teljesen egyedül vagyok.

Sötét van. Nem tudok visszaemlékezni, hol vagyok… vagy miért vagyok itt. Rossz, hogy egyedül vagyok. Hol van Vanda? Nem tudok körülnézni, hogy megkeressem. Nem emlékszem, hogyan hívjam. Csend van. Nem érzem őt. Nem érzem a testünket.

A pánik kezd állandósulni, miközben a hangját várom. Hogy a nevemet mondja. Hogy elmondja, hol vagyunk. Hogy kinyissa a szemem, és láthassunk. Hallanom kell a hangját – az én hangomat, a puhább hangszínemen, a szelídebb hajlításaimat.

Várok, de nincs semmi. Csak én és a sötétség.

A pánik rosszabbodik, ahogy megpróbálok emlékezni. Megint kirekesztett engem? Egyszer már megtörtént, tudom, de nem emlékszek rá. Nem hiszem, hogy az olyan, mint ez, a pánik a sötétben. Akkor csak a semmi volt.

Nem hiszem, hogy Vanda megtenné. Mert szeretjük egymást. Emlékszem, hogy ezt mondtuk. Épp mielőtt… valami előtt. Megpróbálom előkotorni az emléket.

Azt mondtuk, szeretjük egymást. Azt mondtuk…

Viszlát.

Az emlék tisztán és élesen jön vissza, és ezzel egy időben én is ezt teszem. Érzem magam alatt az ágyat, érzem az izzadtságot a bőrömön, mely libabőrt ébreszt a hűvösebb éjszakai levegőben. Látok egy fényt átpiroslani a szemhéjamon. Hallom magam lélegezni. Hallom a hangokat erősödni, mintha valaki felcsavarná a hangerő gombot.

Az emlék erősebb az érzékeimnél. Az emlék óriási gyötrelemmel jár.

Nem állíthattam meg. Meghalt miattam, és nem volt semmi, amit tehettem volna. Most már túl késő, hogy mozgathatom az ujjaim izmait, hogy ökölbe szoríthatom a kezem. Túl késő. Vanda elment. Megmentett engem, és én nem mentettem meg őt.

Nem hallom a közeli hangokat erősödni. Nem foglalkozok ebben a pillanatban a kézzel sem, ami az öklömet simogatja. Hallom Vanda hangját az emlékezetemben, ahogy felidézem az utolsó gondolatait. Csak egy visszhang már a fejemben, épp úgy, ahogy bárki hangjára emlékezhetek. Ő nincs itt.

Annyira félek – mondta.

Visszaemlékezve újra érzem a félelmét.

Hagytam elveszni. Én tettem.

Emlékszem az érveire. Emlékszem, hogyan hozta meg a döntést, hogy meghal, hogy engem élni hagyjon: ő nem létezhet valaki árán, akit szeret.

És most az én dolgom ezt tenni – élni az ő élete árán? Hogy lehet ez a boldog befejezés? Velem, a szörnyeteggel, aki hagytam a barátomat, a legeslegjobb barátomat, meghalni értem?

- Mel? Mel, szeretlek. Mel, gyere vissza! Mel, Mel, Mel.

Ez Jared hangja, próbál visszahívni, ahogy Vanda hívta vissza a Gyógyító testét, ahogy Kyle-nak tanította, hogy hívja Jodit.

Válaszolhatok neki. Beszélhetek már. Érzem a nyelvem a számban, készen arra, hogy mozogjon, bármilyen formában kérem is tőle. Érzem a levegőt a tüdőmben, készen arra, hogy kilökje a szavakat. Ha ezt akarom.

- Mel, szeretlek, szeretlek.

Ez Vanda ajándéka nekem, amiért az ezüst vérével fizetett. Jared és én, újra együtt lehetünk, mintha ő sose létezett volna. Mintha sose mentett volna meg minket.

Ha elfogadom az ajándékát, hasznot húzok a halálából. Megölöm újra. Veszem az áldozatát, és gyilkos leszek.

- Mel, kérlek? Nyisd ki a szemed!

Érzem a kezét az arcomon, ahogy bölcsőben ringatja azt. Érzem az ajkait a homlokomon égni, de nem akarom. Nem, ezen az áron.

Vagy mégis?

Ha eléggé meg akartam volna menteni Vandát, találhattam volna módot rá? Ahogy ő is megtalálta a módját, hogy megmentse a hitvány Hajtót. Mert eléggé meg akarta tenni. Talán én nem – nem akartam valóban megmenteni a legigazabb barátot, akim valaha volt –, és ezért nem találtam rá utat.

Talán a gyilkosság pontosan a helyes szó erre.

Vanda sírt, ahogy búcsút mondott. A szememet még mindig nyirkosnak és duzzadtnak érzem. Új könnyek követik a régiek útját és csúsznak le a halántékomon.

- Mel? Doki, gyere ide! Azt hiszem, fájdalmai vannak!

Doki még a kórházban van. Hallom halkan közeledni felém.

És a szemeim megint nedvesek. Várok. Mennyi idő telhetett el? Néhány óra vagy csak pár perc? Nem késtem még el?

A szemeim pislogva kinyílnak; Jared arca közel van, a szeme tele aggodalommal, az ajkai beszédre nyílva. Látja, hogy tisztában vagyok a jelenlétével, és bármit is akar mondani, elveszik.

Erősen ellököm a mellkasánál, mire ő – felkészületlenül erre – hátratántorodik. Felülök oda, ahol eddig ő volt, a pillantásom a szobát fürkészi, keresve bármi jelet – egy villanásnyi ezüstöt, a mozgás egy felragyogását. Itt haldoklik valahol mellettem éppen most? Van bármi esély, hogy még időben vagyok?

- Mel? – kérdezi Jared újra, megragadva a jobb csuklóm és kutatva a balt.

- Hol van? – sziszegem, próbálva kiszabadulni, miközben lecsúszok az ágy másik oldalán. Nem érzek szédülést vagy ingadozást a lábamon. Talán egyáltalán nem voltam távol olyan sokáig.

Ő sokkolva bámul rám; a karja átnyúl az ágyon, még mindig a csuklómat tartja. Csak egy fél másodpercre találkozik a pillantásunk, aztán eszelősen újra körbenézek Doki barlangjában, hálásan, hogy a fényes halogén lámpa még mindig ég.

Nem látom a ragyogó ezüstöt, amit kívántam. Nincs itt. De aztán a szemem észrevesz valami fémeset. Egy fakóbb ezüstöt, mint amit akarok. Egy rideg, lapos, kemény fém pengét.

Felismerem Jared nagy vadászkését; az ágy fejénél hever, kis távolságra tőlem. Ez az a kés, amivel Vanda megvágta a karunkat, hogy megmentse Jamie-t. Ez az a kés, amit Jared egyedül magával visz, mikor elhagyja a barlangot. Ez az a kés, aminek semmi keresnivalója Doki kórházában.

A megcsonkított lelkek az emlékezetemben, Vanda emlékezetében, kitöltik a fejemet, és olyan erősen zihálok a sokktól, ahogy ő tette. Talán erősebben. Ami azokkal az idegen lelkekkel történt, nem volt teljesen meglepő, kivéve, ha olyan ártatlan vagy, mint Vanda volt. Ez nem mentség rá. Érzéketlenebb és kegyetlenebb, mint bármi, amiről valaha álmodtam.

Jared megőrült? Soha nem hitt nekünk? Még mindig azt hiszi, Vanda kém volt? Most is, hogy meghalt értünk? Érte? Játszott vele a végéig?

Vagy azt gondolta, megkíméli a fájdalomtól? Vonaglott a kíntól? Gyötrődött a fájdalomtól, amíg aludtam? Egy elcsukló sírás tör fel a torkomon, az ajkaimon át.

Jared megkerüli az ágy fejét, végig tartva a csuklóm, és megpróbál a karjaiba vonni.

- Mel, baby, minden rendben. Visszajöttél.

Nála van a jobb kezem, így ahelyett, hogy behúznék vele, elindítok egy elrontott fonákot a balommal, eltalálva az arccsontját. Az ütés ereje beleszúr a kezem csontjaiba.

Döbbenten beszívja a levegőt, és hátraugrik, eldobva a csuklómat. Kiszabadulva folytatom az első ütést egy jó, erős felütéssel, ami lepattan az állkapcsa oldaláról, ahogy elhajol.

Réges-rég azt mondtam Vandának, nem hiszem, hogy bármiért is képes lennék megütni Jaredet. Most minden, amit akarok, még erősebben ütni őt.

Nincs belső tiltakozás a dühömre, ahogy azt szinte várnám; nincs öröklött rossz érzés, és ez csak még dühösebbé tesz.

- Hogy voltál képes? – visítom neki, újra lecsapva. Elvétem ez alkalommal, mert már figyel. – Mi a baj veled? Hogy voltál képes megölni őt?

Emlékszem a lelkekre, amiket láttam, a Hajtóéra és a Gyógyítóéra, és csak Vanda szemszögéből vagyok képes látni őket. Gyönyörű, törékeny, puha ezüst szalagok. Vanda olyan gyönyörű lehetett, mint azok. És ezután eszembe jutnak a megcsonkított ezüst testek.

Valaki – Doki – megpróbálja megragadni a karom, ahogy az öklömmel vezetve Jared felé lendülök. Visszavetem a könyökömet. Érzem a becsapódást, és hallom a zihálást, ahogy találkozok vele. A keze elenged.

- Megöltétek őt! – kiáltok mindkettejükre. És aztán őt visszhangzom. – Szörnyetegek vagytok! Szörnyetegek!

- Mel! – kiáltja vissza Jared. – Figyelj!

Előrelendülök felé, és ő eltartott kezekkel gyorsan kitér az utamból, mintha próbálna megfékezni. Egy pillanatra megfontolom, hogy visszahúzódok a késért, és egy részem ráébred, hogy irányíthatatlan vagyok. De nem akarok ésszerű lenni. Nem Vanda halálával – értem halt meg –, míg én lélegzek.

- Mel, kérlek, csak…

- Hogy tehetted ezt? Hogy?

Újabb csapás és hibázás. Jared gyors.

Váratlanul egy óriási árnyék emelkedik fel mellettem. A szemem sarkából látom, hogy az ágy az árnyékos beugróban foglalt. Jodi üres arca, csukott szeme, körbevéve sötét fürtjeivel a támadásom hatáskörébe kerül. És Kyle – az egyik karja még mindig Napfény tartályát tartja – Jodi és közém lép. Védi a szeretett lány testét és a hibernált lelket, aki olyan váratlanul lett rokonszenves neki. Nem tesz további mozdulatot felém, ahogy várnám.

Még emlékszem az érzésre, mikor a nagy kezei lenyomták az arcom a víz alá.

Éppen Kyle az, aki képes tanulni. Hogy lehet Jared hülyébb, makacsabb, kegyetlenebb, mint Kyle?

Automatikusan hátrébb csúszok egy lépést Kyle-tól, és Jared kihasználja a zavarodottságomat. Újra elkapja a kezem, és a hátam mögé húzza a karom. Elmondhatom, hogy óvatos, hogy nem akar bántani. Ez nem olyan, mint az első éjszaka, amikor találkoztunk és mindketten azt hittük, hogy a másik egy idegen. Amikor készek voltunk megölni a másikat. De a szorítása visszaidézi ezt az első éjszakát. És én tényleg nem akarom tovább bántani őt, de olyan mérges vagyok, hogy nem tudom, hogyan segíthetnék ezen.

Nem tudok az az ember lenni, aki elfogadja Vanda halálát annak áraként, amit akar. Nem lehetek az.

- Melanie! – csattan fel Kyle azon a mély hangján. Bosszúsnak hangzik. Olyan meglepett vagyok, hogy hallom őt a nevemet mondani, hogy nem szakítom félbe. – Nyugodj meg! – parancsolja. – Vanda jól van. Ott van.

Rámeredek. Érzem, hogy a szám elnyílik.

Doki asztala felé int, amin három kriotartály áll, mindegyik tetején tompa piros fény ragyog. Kettő egyformán középen foglal helyet, ahogy emlékszem, és egy másik áll kissé elkülönítve a távoli bal sarokban. Mereven nézem a három tartályt, majd azt, ami Kyle karjában van. Négy. A két Gyógyító, Napfény és még egy.

Vanda.

Könnyekben török ki.

Az idegen, aki a nővéremmé vált, él. Itt van, és most, hogy irányítom a kezeimet, biztosra vehetem, hogy sosem tűnik el. Biztosra vehetem, hogy túl fog élni mindnyájunkat.

Jared eldobja a kezemet és mozdul, hogy megöleljen, de lerázom, és elbotorkálok tőle, el Doki mellett, Vanda felé igyekezve. Óvatosan a karomba emelem a tartályát, és szorosan tartom. Ő nem tudja, hogy itt vagyok, de egy nap – hamarosan – el fogom mesélni neki ezt a pillanatot. El fogom mondani neki, hogy nem akartam vissza a testemet, amíg tudtam, hogy arra tudom használni, hogy megvédjem őt.

- Mel – mondja Jared mögöttem. Jobban tétovázik most; az ujjait csak könnyedén nyomja a karomra.

Nem fordulok meg.

- Adj nekem egy percet – mondom felhősen.

Csendesen várakozik. Az ujjai maradnak; erőtlenek a bőrömön.

Veszek pár mély lélegzetet, és próbálok megbirkózni ezzel az új ténnyel. Vanda biztonságban van, és vissza fogom hozni. Én újra én vagyok, ahogy mindig akartam. Jared itt van velem. A családunk, Vandának köszönhetően, sértetlen. Mindenem megvan. Nincs más a fejemben, csak én.

Úgyhogy természetesen szörnyen egyedül érzem magam. Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha abbahagyni a sírást. Bárcsak hallhatnám Vandát, ahogy azt mondja nekem, minden rendben. Megígértem neki, hogy boldog leszek, de nem érzek boldogságot. Csak magányt.

- Hiányzol – suttogom a meleg fémnek a karomban.

Csend van egy percig Doki barlangjában. Érzem őket bizonytalanul habozni a hátam mögött.

- Mi történt? – kérdezem, miközben még mindig nem fordulok meg.

- Időben ideértem – válaszolja Jared.

Ezt nem egészen értem. – Doki? – mondom; a hangom erőltetetten cseng.

- A szavamat adtam… um, Melanie. Sajnálom, én nem igazán… ismerlek.

Szembefordulok vele, ahogy beszél. Szégyenkezik egy kicsit, és képtelen teljesen a szemembe nézni.

- Nem tudom, milyen jól ismersz engem – folytatja. – Mennyire voltál része a kapcsolatnak, amim volt Vandával. – Megköszörüli a torkát. – De tudta, hogy mennyit jelent ez – az adott szavam – számomra. És remélem, tudom, mennyit jelentett számára, hogy betartom az ígéretem. Itt akart meghalni.

Most egyenesen a szemembe néz.

- Tévedett – mondom a fogaim között szűrve.

Doki egy pillanatra engem fixíroz, azután sóhajt, és vállat von.

- Azt hiszem, megkönnyebbültem, hogy Jared megállított. Remélem, megbocsát majd nekem.

A nevetésem kicsit megkopott. – Jó abban, hogy megbocsásson embereknek.

Jaredre nézek. – Követted?

Bólint. – Tudtam, hogy valami készül itt.

Tétovázva rám néz, és próbálja eldönteni, hogy megengedett-e neki, hogy még mindig engem tartson.

Nem teljesen vagyok kész erre. A késre nézek, és utána vissza rá.

- Doki nem akarta úgy csinálni a dolgokat, ahogy én – magyarázza Jared, és Doki ingerülten megdörgöli a kezét a torkán.

Felhúzom az egyik szemöldököm, annak ellenére, hogy le vagyok nyűgözve.

Jared meglepettnek tűnik, hogy én meglepett vagyok.

- Én is szeretem őt – mondja. – Nem hagyhattam, hogy bármi történjen vele, amíg te távol vagy. Nem számít, milyen őrült tervet indított be.

És épp úgy, mint abban a pillanatban, amikor Jared beszökött Jamie sötét betegszobájába és elkábította Dokit, Vanda és én tudtuk, hogy megértette, hogy elhiszi. Hogy ő az, akire szükségünk volt. Ő az én Jaredem, és természetesen megmentette Vandát, úgy, ahogy én is tettem volna a helyében. Tudom, hogy mit mondana erre Vanda – arról, hogy milyen kényelmes az erőszak –, és szinte mosolyognom kell.

Jared látja, hogy ez az érzelem megtölti a szemem, ellágyítva az arcomat, és megteszi azt a kis lépést előre, hogy a karját körém fonhassa – mindkettőnk köré, mert még mindig Vandát tartom. Most hagyom neki. Több mint hagyom – beleolvadok, megtörölve könnycsíkos arcomat a vállába.

- Köszönöm – suttogom.

Jared megcsókolja a fejem tetejét.

Csend van. Hallom az ágy nyikorgását. Gondolom, Kyle fekszik le, hogy visszatérjen az alváshoz. Ez lehet az ok, amiért olyan idegesnek hangzott előtte. Felébresztettem. Kit érdekel az egész dráma Dokival, Jareddel és egy új emberrel, akit sose ismert, amikor felébresztették? Nevetni akarok az önzésén. Nem hiszem, hogy meg fogom adni azokat az esélyeket Kyle-nak, amiket Vanda adott. Én nem vagyok annyira elnéző.

Az arcomat még mindig Jared vállának nyomva, hirtelen eltűnődök, mit gondolhat Doki erről az újraegyesülésről. Elképzelem, ahogy áll félszegen, félrenézve. Vagy talán tévedek, és minket bámul, próbálva tisztázni a fejében, ki is vagyok most. Vanda elképzelte, hogy fognak az emberek reagálni rám. Arra számított, hogy magukhoz ölelnek, bizalmasan és ünnepelve körülvesznek. Meglepődnék, ha igaza lenne. Határozottan érzek egy csekély hűvösséget Doki felől, de ez talán csak Jared és a kés miatt van, nem teljesen miattam. Vagy talán minden velem kapcsolatos. Talán Vanda barátai nem fognak szeretni annyira. A legjobb emberek itt, így hívtam őket. Bármelyikük is meg fogja bocsátani nekem, hogy elfoglalom a helyét? Ellopom a testet, amiről azt hitték, az övé?

Jamie meg fog? Azt hiszem. Ő szeret engem. Tudom. De mit fog érezni, amikor meglátja Vandát a kis fém tartályban? Boldog lesz, hogy visszakap, amikor – számára – sose mentem el igazán?

Szükségünk van egy testre. Jamie rendben lesz, ha Vanda személyesen mondja el neki, hogy minden oké.

De Ian.

Egyáltalán nem akarok Ianre gondolni. Ő nem szeret úgy, ahogy Jamie. Nem hiszem, hogy egyáltalán kedvel. Lehet, hogy igazából utál. Vagy fog, amikor felébred és ő nincs itt.

Megígértem Vandának, hogy vigyázni fogok Ianre, de érzem a csontjaimban, hogy nem fogja engedni. Hogyan tudnék bocsánatot kérni bármilyen épkézláb módon, amíg ebben a testben vagyok és Vanda egy dobozban van?

Szükségünk van egy testre, gyorsan.

Van más oka is, hogy nem akarok Ianre gondolni. Emlékszem, hogy megcsókoltam, valószínűleg csak pár perce, és emlékszem, hogy ez helyesnek tűnt. Egy részem már most hiányolja őt. Egy részem azt akarja, hogy itt legyen.

Megremegek Jared karjaiban, ő erre szorosabban tart.

- Minden rendben lesz – ígéri Jared.

Hiszek neki. Belélegzem a bőre illatát, és tudom, ez az, ahol lenni akarok.

Túl kimerült vagyok most, hogy Ianre gondoljak. Túl fáradt vagyok, hogy bármi mást tegyek, mint hogy megpihentetem a fejem Jared karján, és hagyom, hogy tartson.

Ez zavarba ejtő lesz.



*



Kyle nagy hangja, ami túl hangos, még akkor is, amikor suttogni próbál, öntudatra ébreszt. Fekszem. Zavartnak érzem magam, mint az első alkalommal, mikor felébredtem. Mennyi ideig aludtam most?

- Nézz rám, Jodi! Kérlek, édesem? Ki kell nyitnod a szemed! Meg kell tenned értem, Jodi! Kérlek. Szorítsd meg a kezem! Valami.

Kyle hangja megtörik, ahogy felnyílik a szemem. A ponyva még mindig a szellőzőhasadékok előtt van. Kint tartja a fényt, nehogy túl vakító legyen. Reggel van, de a fény citromsárga, nem narancs. Hajnal múlt.

Azt hiszem, nem meglepő, hogy ilyen sokat aludtam; Vanda napok óta fent volt ebben a testben. Elnyűtt volt. De ez szörnyű időzítés egy átaludt naphoz.

Ian fent van már? Keres engem?

Nem engem. Vandát.

Túl gyorsan ülök fel, és a fejem forog, mialatt körbenézek a barlangban Vanda után. Meglátom a tartályt a mellettem lévő ágyon.

- Rendben van – morogja Jared megnyugtató hangon – olyan hangon, amit beteg emberekkel és ijedt gyerekekkel használunk. – Rendben van itt. Nem megy sehová.

Jared az ágynak támaszkodik a másik oldalamon. Mosolyog, a szeme sarkában ráncok. Ott van a tekintetében az óvatosság egy maradéka. Nem biztos benne, hogy olyan jól ismer, ahogy régen. Nem biztos benne, mennyire változtatott meg Vanda.

Egy lila zúzódás húzódik az arccsontján keresztül.

Krákogok, hogy kitisztítsam a torkom alvás után. – Bocsánat. És köszönöm. Újra.

- Szeretlek – válaszolja. Ahogy kimondja a szavakat, több van mögötte, mint megnyugtatás. Ez majdnem egy kihívás.

- Én is szeretlek – mondom neki. Megforgatom a szemeimet. – Szemlátomást.

Elvigyorodik. Ez minden, amire szükségem van. Lehúz az ágyról, rá a mellkasára.

Visszaölelem, de ez csalásnak tűnik. Nem lenne szabad bármit is élveznem. Túl sok dolgot elhalasztottam, amíg aludtam. Ez úgy lebeg felettem, mint egy börtönbüntetés. Valami, amit el kell szenvednem, mielőtt bármi más folytatódhat.

- Mi az? – kérdi Jared, érezve, ahogy megmerevedek, mikor arra gondolok, mit kell megtennem. – Meg akarom érteni, min mész most keresztül. Mondd el nekem!

Olyan komolynak és elszántnak hangzik – határozottnak, mintha terapeuta lenne, mintha erre lenne szükségem.

- Semmi nagyon bonyolult – mondom, és sóhajtok. – Ian.

A karjai megmerevednek egy pillanatra, aztán nyugalmat erőltet magára. Látom a kételkedést az arcán, ami ezelőtt soha nem volt ott.

- Muszáj tudnia. Minél tovább várok, hogy elmondjam neki…

- Még korán van. Talán még nem kelt fel. Keressük meg! – Azonnali akció, Jared szakterülete.

- Egyedül kell beszélnem vele először. Meg kell magyaráznom.

Jared töpreng egy pillanatig.

- Nem tetszik ez nekem – mondja végül. A szavai lassabbak és megfontoltabbak, mint általában. – Mérges lesz. Igazán mérges.

- Tudom.

- Veled megyek.

- Nem. Az csak jobban bántaná. – Biztos vagyok ebben. És abban is biztos vagyok, hogy nincs semmi fizikai, amiért félnem kellene Iantől. Jobban ismerem őt, mint más. – És ne kövess, ahogy Vandát követted! Ez így egyenes. Tőlem kell hallania először.

Jared megfontoltan biccent egyet. Megint ott van a kétség. Nem hiszem, hogy bármit mondhatnék, ami eloszlatja. A szavak nem elegendőek, főleg ezután a hosszú év után, mikor másvalaki szavai hagyták el a számat. Végső soron, Jarednak biztosnak kell lennie, hogy semmi sem változott közöttünk csak, mert Vanda az én testemben lett szerelmes Ianbe. Idő és tettek – ezek képesek meggyőzni őt. És engem.

A kezem közé veszem az arcát, és először erősen megcsókolom a száját, aztán másodszor csak könnyen érintem az ajkaimat a horzsolására.

Mégis, a börtönbüntetés érzése túl erős, hogy habozzak. Be kell ezt fejeznem, mielőtt tényleg hagyhatom, hogy úgy érezzem, velem van. Nem lehetek boldog ezzel a fölém tornyosuló fenyegetéssel. Az örömöm sérül a pont miatt, ahol fáj.

Jared megszorítja a karom, hogy felé forduljak. Elsétálok Doki mellett, aki halkan horkol az utolsó ágyon. Távozom a hosszú déli alagúton, és rögtön megcsap a valótlanság nehéz érzése.

Sosem reméltem, hogy újra ezt fogom tenni – átsétálni ezen a sötétségen. Az utolsó alkalom annyira véglegesnek érződött. Ésszerűen, fel kellett volna ismernem, hogy az egész miattam volt, hogy felébredjek, leszálljak az ágyról és visszasétáljak a barlangba. De ezt lehetetlennek, idegennek és rossznak érzem most.

Az alagút újra hosszú és egy kicsit rémítő, amilyen Vandának volt régen.

Ahogy gyorsan sétálok, az elmém a körül forog, hogy mit fogok mondani Iannek. Még aludni fog? Kopogtassak? Nem emlékszem, hogy Vanda visszatette volna a helyére az ajtót, mikor elment.

Elképzelem őt; a végtagjai szétdobálva a matracon, ahogy mindig alszik, fekete haja vad tincsekben szétáll, sápadt szemhéjai csukva. Egyszerűbb elképzelni csukott szemekkel. Félek látni a ragyogó kék szemeit, mert tudom, hogy fog kinézni a fájdalom azokban a szemekben. A fájdalom, a düh és minden vád, amit teljesen megérdemlek.

Gyorsabban kezdek sétálni, majdnem kocogok. Oda akarok érni, mielőtt felébred. Akarok pár percet, hogy nézzem az arcát, mielőtt kinyitja a szemeit és elkezd utálni. Már egészen szaladok, mikor befordulok a sarkon az útra, ami a világos térre visz. Ez lesz az első alkalmam ebben a szobában és az ezredik is. Ezen töprengek, amikor hirtelen Iannek rohanok.

Ő automatikusan elkapja a karomat, hogy megtartson a hátraeséstől. Lenéz, és mosolyogni kezd.

A kifejezés az arcára fagy. A keze eldobja a karomat, mintha csak áramütés érné.

Bár tudom, teljesen úgy nézek ki, mint Vanda – közvetlen fény nélkül a szemem nem árul el –, egyértelmű, hogy tudja. Tudta abban a pillanatban, hogy megérintett, és a felismerés csak azután ért el az agyáig, hogy mosolyogni kezdett.

Hátrébb lép tőlem, még félig mosolyogva, bár egyáltalán nincs jókedv a kifejezésében. Olyan, mint a szájtáti vigyor egy hullán, amit befejezetlenül hagyott egy érzéketlen temetkezési vállalkozó.

Egymásra bámulunk.

Nem tudom megmondani, milyen hosszan állunk így. A mosolya egyre és egyre fájdalmasabb percről percre, amíg már képtelen vagyok elviselni. Végül beszélni kezdek, kimondva az első szavakat, amik eszembe jutnak.

- Jól van. Egy tartályban van. Szerzünk neki egy testet. Rendben lesz. Rendben. Jól van. – A végére a hangom elhalkul. Alig több mint egy suttogás.

Ahogy beszélek, az arca ellazul. Eléggé. A kemény mosoly feloldódik, a szája sarkai lekonyulnak. Fagyott kék szemei felengednek. De az arca új módon feszül meg. Vonalak húzódnak a szemei szélén. A fekete szemöldökök egyetlen hosszú csíkká rendeződnek.

Nem válaszol. Újra egymásra meredünk, de ez nem a mozdulatlan, jeges dolog, mint azelőtt volt.

A karom sajog, hogy kinyúljak hozzá. Hogy valamilyen fizikai kifejezését adjam a vigasznak. Félig felemelem, és újra visszaejtem. A kezeim felé rándulnak, majd ökölbe szorítom őket.

Ő majdnem hasonlóan mozdul. Felém dől egy kicsit, majd finoman visszahőköl. Háromszor megcsinálja ezt, amíg szembe nézünk egymással.

Várok a vádjaira: Gyötörted miattam. Kicsinyes voltál. Ismerted a gyengepontjait, és kihasználtad őket. Hagytad, hogy feláldozza magát. Ő százszor jobb ember nálad.

Mind igaz. Nem fogok vitatkozni vele. El fogom ismerni a bűnösségem.

Nem mond semmit.

Ez az önuralom az ő kedvéért van, mert tudja, hogy nem helyeselné? Vagy csak udvarias, éppen úgy, mint egy idegennel?

Még mindig nem beszél, és kezdek azon tűnődni, hogy talán egyszerűen csak képtelen rá. Hogy nincsenek szavak a fájdalomra, amit könnyű kiolvasni a szemeiből.

- Oda akarsz… menni hozzá? – ajánlom fel.

Nem válaszol, de a fájdalom a szemeiben megváltozik kicsit. Zavarodott lesz. A keze felemelkedik némileg, aztán leesik.

- Dokival van – morgom. Félig megfordulok, vissza a déli alagút felé.

Teszek egy lépést oldalra, vezetve őt. Követ egy döcögős mozdulattal.

Még mindig lassan, oldalra sétálva, megindulok a sötétségbe. Követ, a lépései biztosabbá válnak. Ahogy a sötétbe érünk, menetirányba fordulok. Tartom a könnyed lépéseimet, hallgatózva, hogy biztos legyek benne, velem van. A lépései erősebbnek hangzanak. Gyorsítani kezd. Pár másodperc után követem.

A sötétben könnyebb. Mintha a szemei csukva lennének. Halkan sétálunk, de ez így kellemesebbnek érződik. Ezelőtt láthatatlan voltam számára, de mindig itt voltam, mellette sétálva. Ugyanazt érzem most; hogy láthatatlan vagyok.

- Nem állíthattam meg – mondom, talán fél mérföld után.

Meglep azzal, hogy – egy rövid habozás után – válaszol nekem.

- Meg akartad tenni?

A hangja rekedt, mintha eddig nem kockáztathatta volna a beszédet, mert nem tudta, mit tenne ez az önuralmával, és én még jobban örülök, hogy nem láthatom őt.

- Igen.

Lassabban sétálunk, nem beszélve egy ideig. Azon tűnődöm, milyen lehet neki hallani a hangomat. Ő úgy hangzik nekem, mint a barátom, de én valami nagyon különbözőnek kell, hogy hangozzak számára.

- Miért? – kérdezi végül.

- Mert ő… a legjobb barátom.

A hangja más, amikor újra megszólal. Nyugodtabb. – Meglepődnék ezen.

Nem mondok semmit, remélve, hogy meg fogja magyarázni. Egy perc múlva megteszi.

- Csodálkoznék, hogy valaki, aki tényleg ismeri, képes nem szereti.

- Igen – válaszolok a kérdésére, amit nem tett fel. – Szeretem őt.

Tétovázik, aztán megkérdezi. – De muszáj volt visszakövetelned a tested?

- Nem, ha ez Vanda elvesztését jelenti.

Emésztgeti egy percig. A cipője talpa hirtelen újra erősebben üti a kőpadlót, és gyorsabban kell mozognom, hogy lépést tudjak tartani vele.

- Nem hagyja el ezt a bolygót – morogja.

Ez a másik terv – egy, ami sose volt több a fejünkben, mint egy koholmány – olyan messze van a gondolataimban, hogy kell egy perc, hogy megértsem.

- Sose volt szándékában – mondom, egyetértve vele.

Nem mond semmit, de a hallgatása kérdés. Újra lassabban sétál.

Próbálom megmagyarázni. – Kikerülte ezt a részt, így egyikőtök sem vitatkozott vele. Itt akart maradni… Azt tervezte, nos, hogy itt temetik el. Walterrel és Wesszel.

A hallgatása nehezebb most. Teljesen megáll.

Sietek a magyarázattal. – De jól van, ahogy mondtam. Doki betette egy tartályba. Szerezni fogunk neki egy testet. Hamar. Első dolgunk lesz.

De meg se hallja. – Hogy gondolhatta, hogy ezt teszi velem? – sziszegi dühösen.

- Nem – mondom lágyan. – Nem ezért volt. Úgy érezte, hogy jobban megbánt téged, ha itt marad. Ebben a testben.

- Ez nevetséges. Hogy akarhatna inkább meghalni, mint elmenni?

- Szeret itt lenni – mondom gyengéden. – Nem akart sehol máshol élni.

Ian nagyon mérges – mérges Vandára, ami bánt engem. A szavai élesek – Sose hittem róla, hogy ekkora lógós.

- Ő nem – csattanok fel, és utána azonnal bűntudatom támad. Nincs jogom dühösnek lenni Ianre. Úgyhogy lassabban beszélek, megfontolva a szavaimat, megpróbálva megértetni vele. – Vanda… Úgy gondolta, belefáradt abba, hogy parazita legyen, de azt hiszem, csak egyszerűen belefáradt. Annyira kimerült, Ian. Jobban, mint ahogy bárkinek is engedte, hogy lássa. Wes elvesztése olyan volt… Sok volt ez neki. Saját magát okolta…

- De semmi nem volt, amit tehetett volna…

- Próbáld ezt neki elmondani! – Rájövök, hogy megint üvöltöttem vele, és veszek egy mély levegőt. – Aztán szembe kellett néznie a Hajtóval. Ez keményebb volt, mint gondolnád. De ezeken felül, szeretni téged, mialatt Jaredet is szereti. Szeretni Jamie-t, és úgy gondolni, rám jobban szüksége van. Szeretni engem. Úgy érezni, hogy mindnyájunkat bánt, már csak azzal is, hogy lélegzik. Nem hiszem, hogy meg tudnád érteni, milyen volt ez neki, mert te ember vagy. Nem tudod elképzelni, ő hogy… hogy… – Nem találom a megfelelő szavakat, és a torkom hirtelen összeszorul.

- Azt hiszem, tudom, mire gondolsz. – A hangja lágyabb most. Az ellentét eltűnik. Ian nem olyan, aki haragot tart.

- Szóval tényleg szüksége volt egy szünetre, de ő teljesen – teljesen melodrámát csinált belőle. És azt gondoltam, nem menthetem meg. – A hangom megtörik. Veszek egy mély levegőt. – Nem tudtam, hogy Jared követ minket.

Amikor kimondom Jared nevét, a lehető legkisebb suttogó hangot hallom a sötétben. Majdnem mint… egy tompa, hebegő lépés. És rájövök, hogy épp úgy, mint Vanda esetében, Jared nem fog az ágyon ülni és malmozni az ujjaival, amíg én egy potenciálisan veszélyes helyzetben sétálgatok. Nem mintha ez egyáltalában veszélyes lenne, de Jared nem ismeri Iant úgy, mint én. És, megvallva az igazat, ha a helyzet fordított lenne, valószínűleg én pontosan ugyanezt tenném. És ha váratlanul mondana valamit arról, hogy követem őt, én is megbotlanék. Megforgatom a szemeimet a sötétben.

Ian nem veszi észre. Felsóhajt. – Jared kapcsolt, de én elhibáztam.

- Jared csak túlságosan óvatos. Mindig. Így vagy úgy, túlzott. – Ez neki szól. Így már tudja, hogy lebukott.

- De igaza volt – mondja.

- Igen. – És kieresztem a megkönnyebbülés egy hatalmas sóhaját, arra gondolva, milyen közel volt. – A paranoia jól jön néha.

Pár percig csendesen sétálunk. Próbálom meghallani Jaredet, de most már óvatos, teljesen hangtalan.

- Gondolod, hogy mérges lesz ránk, amikor felébred? – kérdezi Ian.

Horkantok. – Vanda, mérges? Kérlek.

- Akkor, boldogtalan? – puhatolja még csendesebben.

- Jól lesz – biztosítom őt, mert tudom, nem lesz képes rá, hogy megállja, hogy boldog legyen, amikor tudja, mit akarunk mindannyian. Ez éppen az az út, ami kell neki. De nem érzem rosszul magam, hogy kihasználom a természetét, mert azt is tudom, ez az, amit tényleg akar, az egész önfeláldozáson túl. Az, amit megengedhetne magának, hogy akarjon, ha egy parányit önzőbb lenne.

- Amit az előbb mondtál arról, hogy szeret téged, Jamie-t és Jaredet… és engem.

- Igen?

- Gondolod, hogy tényleg szeret engem, vagy csak válaszolt a tényre, hogy én szeretem őt? Boldoggá akart csak tenni engem?

Megérti őt. Jobban ismeri bárki másnál, kivéve engem.

Tétovázok.

- Csak azért kérdem, mert nem akarok… egy teher lenni, amikor felébred. – Vár egy pillanatig a válaszomra, és amikor nem mondok semmit, folytatja. – Ne aggódj amiatt, hogy megbántod az érzéseimet. Az igazat akarom.

- Nem a te érzéseid, amik miatt aggódok. Csak próbálom kitalálni a helyes módot, hogy leírjam. Én nem… teljesen voltam ember az elmúlt évben, szóval én megértem, de nem vagyok biztos, hogy te is.

- Próbáld meg.

- Ez nehéz, Ian. Ahogy irántad érez, az valami más. Szereti ezt a világot, de a sok ok közül, ami miatt nem hagyhatta el, te voltál az igazi. Úgy gondol rád, mint a horgonyára. Te adtad meg neki az okot, hogy végleg kikössön egy helyen egy egész életnyi vándorlás után.

Vesz egy mély levegőt. Ahogy beszél, most először hallom a hangjában a békességet. – Akkor minden teljesen rendben.

- Igen.

Egy kis szünet után azt mondja: – Ne rohanjunk!

- Tessék?

A sarkon Doki kórházának a fényei felé fordulunk. Érzem a viszketést a tenyeremben, hogy újra a tartályát fogjam. Hogy biztos legyek.

- Amikor elmentek testet keresni neki. Hagyjatok rá időt. Legyetek biztosak, hogy olyat találtok, amiben boldog lesz. Én tudok várni.

Felnézek rá. Láthatom az arckifejezését most. Az arca nyugodt.

- Nem jössz velünk? – kérdezem riadtan. Rádöbbenek, hogy úgy képzeltem el őt, mint a következő lépés részét. Elképzeltem őt az egyik oldalamon, a másikon Jared, ahogy az utolsó beszerző körúton.

Megrázza a fejét, ahogy kilépünk a nagy, fényes üregbe, ami a kórház bejárata.

- Nem igazán érdekel ez a rész. Te tudod, mire van szüksége. És inkább itt maradok vele.

Egy részem fáj, hogy nem fog velem jönni, hogy inkább itt marad Vandával, de nem vagyok biztos benne, hogy melyikükre vagyok féltékeny.

Belépünk a fénybe, és ott van Jared, ártatlanul kíváncsi képpel, nekitámaszkodva az ágynak, amin Vanda tartálya foglal helyet. Ian egyenesen hozzá megy. Jared óvatosan ellép az útjából. Az árnyékban Kyle figyel beesett szemekkel. Doki még mindig alszik.

Ian hihetetlen aggodalommal emeli fel a tartályt. Hallom őt, ahogy kifújja a levegőt. Megkönnyebbüléssel. Szomorúsággal. Reménnyel.

- Kösz – mondja Jared irányába, de nem néz félre a tartályról.

- Tartozok neki – válaszolja Jared.

Aztán Jared felhúzott szemöldökkel rám néz. Egy kérdés.

Veszek egy mély levegőt, és hozzá sétálok. Igen, válaszolok a mosolyommal. Igen, megengedem magamnak, hogy boldog legyek. Igen, én is szeretlek téged. Igen.

Az egyik karomat a derekára teszem, de a másik kezem elsettenkedik. Az ujjaim meglelik a meleg fémet Ian karjai között.

Megint erősnek érzem magam. Helyre fogjuk hozni. Hamarosan.

És aztán elmesélhetem Vandának az egészet.








_@/"

5 megjegyzés:

  1. Annyira jóóóóó!

    Istenem, nagyon tetszik. Köszi, Stigu. Nagyon jó a fordítás, egyáltalán nem érzem rajta, hogy nem szakfordító. Ehhez képest az én Alkonyatos fordításaim konyhanyelvűek.
    Mindig is érdekel ez a rész az olvasás óta, és szomorú voltam, hogy olyan gyorsan összecsapta a végét és nem fejtette ki jobban. Ez így teljes, és nagyon szép.
    Főleg amikor Iannal találkozik, a néma szemezés és párbeszéd. Talán ez Meyer igazi erőssége. Megható és nagyon szép. Meg persze a vége is. :-D

    Ha nem baj, belinkeltem a Moly.hu-ra a Burok könyvhöz, hogy mások is elolvashassák. Ott is nagyon tetszett a lányoknak:-D
    pUSZILNAK ÉS én IS!

    Ezer hála és köszönet, hogy megtaláltad és lefordítottad.

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Köszönöm, hogy írtál. :) És örülök, hogy tetszett a kis fordítás, és hogy nem lehetett nagyon érezni rajta, hogy mennyire első fordítás ez :D

    Én is nagyon szeretem ezt a kis novellát, főleg, hogy nagy Melanie-Jared fan vagyok, és jó volt olvasni ezt az ébredést. Ezért is akartam annyira nagyon lefordítani. :)

    Nem baj, hogy belinkelted, örülök, ha minél több ember elolvassa, és minél több embernek tetszik (remélem, tetszik). :)

    Kíváncsi vagyok a véleményedre a saját novellát illetően is :)

    Pusz: Stigu _@/"

    VálaszTörlés
  3. Szia Drága!

    Én is örülök, hogy lefordítottad nekünk ezt a kiegészítő fejezetet,hisz tényleg hiányzott, amikor Melanie felébred. Nagyon megszerettem ezt a könyvet is. A fordításod számomra tökéletes, nagyon ügyes vagy.Köszönöm neked.
    Puszi: Judit

    VálaszTörlés
  4. Szia Judit!

    Örülök, hogy tetszett. Jó sok munka van benne... együtt tudok érezni az angol könyvek fordítóival. nagyon macerás dolog ez. Anyukám épp a napokban kérdezte, hogy nem akarok könyveket fordítani. A válasz totálisan egyértelmű volt: NEM. :D

    a könyv nekem is nagyon a szívemhez nőtt, biztos, hogy még sokszor el fogom olvasni. :)

    Köszönöm, hogy írtál (mint mindig). Pusz: Stigu -@/"

    VálaszTörlés
  5. Újraolvastam. Még mindig szuper! Köszi a fordítást, nagyon ügyi vagy! Jó, hogy erről az időszakról is megtudunk valamit, ha már a magyarban nincs benne. :)

    VálaszTörlés