Köszöntök Mindenkit!


Nyíri Eszter Stiga vagyok, diplomás óvónő, amatőr író.

Ezen a blogon találjátok írásaim egy részét - novellákat, gondolatokat, mini-regényeket -, megjelent műveimet és "írói" világom főbb eseményeit, történéseit.

(Használjátok a címkéket!)



Oldalt elérhetitek az alblogjaimat

(Full Moon - Twilight fanfiction, Renesmee és Jacob szerelmének varázslatos története;

Tündérmesém - Anne, egy cseppet sem hétköznapi, nyüzsgő fiatal nő meséje, aki a távoli, ködös Angliában kergeti álmait és a lehetetlennek tűnő szerelmet;

BackStage - a Sacckával közösen komponált sztori, mely egy musicaliskola mozgalmas, színes életébe enged betekintést).



Ha erre jártok és kis világom elnyeri tetszéseteket, hagyjatok nyomot magatok után!



Jó olvasást, keltsük életre a mesét!



Stigu _@/”




2011. július 2., szombat

Vadles - Idei tábori novella



Sziasztok!


Meghoztam az idei tábor ihlette novellácskát, ami hosszabbra sikeredett, mint a tavalyi. :)

A tavalyi itt olvasható: Szentivánéji álom 


Idén egy kicsit más lett a főszereplő, de azt hiszem, (remélem) hogy ő is tetszeni fog nektek! :D Ha elolvastátok, várom a véleményeteket. Ha sok-sok komment érkezik, biztos megjön a kedvem ahhoz is, hogy az új Full Moon kiegészítő novellát is (Vérszomj a címe) hamar feltegyem (mert ott egy kicsit elszomorított, hogy az utolsóhoz csak 3 vélemény érkezett).

Jó olvasást! :)






Vadles





Ez az idei tábor negyedik napja volt már – a felét túléltük. És még nem voltunk teljesen kipurcanva; ebben az évben több programot terveztünk, mégis lazábbnak tűnt az egész. Pedig még egy kisbaba is velünk nyaralt.
Ahogy az erdei kisvasúton ülve hallgattuk az idegenvezető cseppet sem érdekes mondanivalóját, ismét az elmúlt napok szokatlan eseményeire gondoltam: azokra a furcsa villanásokra az erdőben, amiket, úgy tűnt, csak én látok. A vörös vagy máskor ezüstös foltokra, amik a sűrűn nőtt fák között feltűntek. A különös hangokra, melyeknek meg kellett volna ijeszteniük, de mégsem tették. A zajok ebben az emberkéz által fertőzött vadonban teljesen természetesnek tűntek, beleolvadtak a madarak csivitelésébe és az enyhe szellő halk susogásába.
Visszaemlékeztem a tegnap éjszakai túrára – körülöttünk végtelen erdő terült el, felettünk milliárdnyi csillag ragyogott fényesen és tisztán. A sötétség mindent elöntött, ahogy hazafelé sétáltunk, mégsem volt bennem egy cseppnyi félelem sem. Tökéletes nyugalom uralkodott mindenkin, még a gyerekeken is. Senki nem nyafogott, senki nem gondolt arra, hogy bármi baj történhet velünk. Különös volt ez a béke.
A kisvonat zökkenve állt meg velünk, és én igyekeztem visszatalálni a valóságba – figyelni kellett a gyerekekre, nehogy elkószáljanak. Mikor már mindenki sikeresen leért a magas lépcsőkön, körbenéztem: fák, bokrok és kisebb növények színesítették meg a tájat, rovarok milliói zizegtek körülöttünk. Más állatokat nem láttunk, de a nyomaik mindenhol ott voltak. A napfény átszűrődött a dús lombkoronákon, csillogó, tündérlakta hellyé varázsolva az erdőt. Minden olyan mesebelinek tűnt.
Mosolyogva figyeltem az izgatott kisiskolásokat, akiket elkápráztatott a gazdag élővilág: a csigák, békák, százlábúak és lepkék vibráló hada.
Félórányi séta után megérkeztünk a háromszintes, fa vadmegfigyelőhöz, aminek legtetejéről az egész tisztást és a mögötte húzódó erdőt is be lehetett látni. Ahogy a messzeséget pásztáztam, mozgást vettem észre a távoli fák között. Igyekeztem arra a helyre fókuszálni, majd mikor sikerült, elállt a lélegzetem. A rengetegben egy óriási, vörös farkas lépkedett.
Gyorsan körülnéztem, hogy ki van mellettem, de egyedül álltam a legfelső szinten. Visszafordultam a megdöbbentő jelenséghez, de már nem találtam sehol a hatalmas állatot, hiába kutattam utána.
Amikor pár perc múlva kábultan lesétáltam a nyikorgó lépcsőkön, elgondolkodtam, hogy talán mégis kevés az a néhány óra alvás és csak a szemem káprázott. Nem lenne szokatlan ez tőlem.
A délelőtt további részében nem bírtam kiverni a fejemből az elképesztő látomást, amiről nem tudtam eldönteni, hogy igaz volt-e.
Később, a kisvonaton ülve, ismét az irdatlan, valószínűleg csak a képzeletemben létező fenevadon gondolkoztam, s közben félszemmel a mellettünk elsuhanó természetet figyeltem. A fák tövén sötétzöld moha nőtt, az apró tisztásokon lepkék színes csapata kergetőzött a ragyogó napfényben. A rengetegben olykor-olykor feltűnt egy vaddisznócsalád, aminek minden gyerek hangosan örült. Én végig feszülten figyeltem, hátha újra láthatom a farkast, aztán mivel semmi nyoma nem volt, elkönyveltem, hogy csak a szemem káprázott.

Este, az egész délutános alkotás után a gyereksereg kikönyörgött egy hosszúra nyúló számháborút – az előző napi csata óta folyton csak ezt akarták játszani. Miközben a csapatokat osztottuk be és megbeszéltük a szabályokat, amiket úgyse fog senki betartani, rádöbbentettek, hogy milyen nap is van.
– Tudjátok, hogy miért lehetünk ma ilyen sokáig kint? – kérdezte a gyerekektől az egyik óvónéni, mire ők csak értetlenül bámultak vissza. – Ma van Szentiván éjszakája, a leghosszabb nappal az évben. Holnaptól már egyre rövidülni fognak a napok.
A felismerés rögtön izgalommal töltött el – ma van a csodák éjszakája, amikor bármi megtörténhet, amikor a nem létező valósággá válhat. Mosolyogva emlékeztem vissza az előző évi különleges eseményekre, amelyekről a mai napig nem tudtam, hogy tényleg megtörténtek-e vagy csak az álmaimban. Remegő szívvel vártam, hogy ismét megnyíljanak a világok közti kapuk és az ott élő lények idetévedjenek.
A számháború nagyjából tisztességesen lement – természetesen mindkét csatát elvesztette a csapatom –, aztán megpróbáltuk ágyba parancsolni a túl élénk gyerekeket, ami még úgy sem volt könnyű, hogy a másnapi strandolás elmaradásával fenyegetőztünk.
Mikor végre minden szoba elcsendesedett, megkezdtük a szokásos éjszakai, későig elhúzódó megbeszélést. Egy óra elmúlt már, mire sikerült minden lényeges információt megvitatnunk és megtervezni a következő napot. Utána gyorsan lezuhanyoztam, összekészítettem a holmimat, majd fáradtan bedőltem az ágyba. A kerti tavacska csobogását hallgatva eszembe jutott, hogy semmi varázslatos dolog nem történt ma; a várva várt csoda elmaradt. Szomorkodva hunytam be a szemem, reménykedve, hogy legalább az álmaimban megtalál majd valami bűvös látomás.

A reggel túl hamar és túl hirtelen érkezett el másnap, úgyhogy nem emlékeztem semmilyen érdekes vízióra.
Kora délutánig az élményfürdőben fárasztottuk magunkat, majd a vacsora után, még világosban körbeénekeltük a tábortüzet, aztán elindultunk az éjszakai vadlesre és denevér-megfigyelésre. Mindenki izgatott volt, hogy milyen állatokat fogunk majd látni.
A törpedenevérek megcsodálása után felmentünk az egyszintes leshelyre, és megpróbáltuk lecsendesíteni a csacsogó nagylányokat.
Kíváncsian kémleltem a sötétséget, hátha újra meglátom az óriási farkast, bár legbelül nem sok reményt fűztem hozzá.
Fél óra tétlen, eseménytelen üldögélés után meguntuk a lesést, és úgy döntöttünk, hazaindulunk, főleg, mert már a gyerekek is egyre laposabbakat pislogtak. Már pár perce úton voltunk, mikor az egyik kisiskolás szipogva megállt.
– Ottmaradt a távcsövem – nyöszörögte sírós, álmos hangon.
Bosszúsan felsóhajtottam, s közben feddőn néztem rá; ha nem lenne a nyakukhoz rögzítve, a fejüket is elhagynák.
– Visszaszaladok érte – adtam meg magam, mert tudtam, hogy a holmija hiánya miatt egész éjjel sírdogálna. – Várjatok meg! Sietek!
– Ne kísérjelek el? – ajánlotta fel az egyik óvónéni.
– Nem szükséges, megoldom egyedül – ráztam meg a fejem, aztán rögtön visszafordultam.
Futva tettem meg a rövid utat – bár félni nem féltem, az éjszakai sötétség, amit csak a zseblámpám halvány fénye tört meg, eléggé nyugtalanított. Ha most valami erdei fenevaddal találkozok, egymagam nem sokat tehetek ellene.
Ahogy befordultam a fa emelvény elé, majdnem beleszaladtam egy óriási, szőrös halomba. Elakadt a lélegzetem, miközben megéreztem az állatból áradó forró hőt. A szívverésem a triplájára gyorsult, az izmaim lemerevedtek, és képtelen voltam megmozdulni. Döbbenten figyeltem a nem normális méretű farkast, aki békésen álldogált velem szemben. A hatalmas, vöröses bundájú fenevad nyugodtan nézett vissza rám, majd hátrált egy lépést. A testem megborzongott, ahogy a melegség elhúzódott tőlem.
Egy hosszú percig némán bámultuk egymást – csak a szívem vad dobogása törte meg a csendet –, aztán felém mozdult, de a közeledésében nem volt semmi fenyegető. Fekete, nedves orrát a nyakamhoz nyomta, és beleszuszogott a hajamba, amitől meghűlt bennem a vér. Rettegnem kellett volna a természetes esetben rám váró végtől, de tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem fog bántani.
Az erdőből halk motoszkálás hangjai szűrődtek ki, és pár másodperc múlva egy újabb, ezüstös farkas tűnt fel a szemközti fák takarásában, de ő nem jött közelebb.
A rozsdabarna állat hirtelen ellépett tőlem, majd megfordult, és mindketten berohantak a sötét rengetegbe.

Később, a rövid éjszakai megbeszélésünkön ülve, nem tudtam felidézni, hogy kerültem vissza a táborba. Teljes kábultság uralkodott az agyamon.
Szerencsére ma már nem kellett túlságosan tervezgetni – az utolsó napra főleg csak a pakolást és egy-két számháborút mertünk bevállalni.
Gyorsan kikészítettem a megmaradt tiszta ruháimat, majd elmentem lemosni magamról a strand klóros vizét. A tus alatt állva kitisztultak annyira a gondolataim, hogy erőt vegyen rajtam a teljes döbbenet: gigantikus farkasokkal találkoztam az erdőben. Reménykedtem benne, hogy valami csoda történt, azért jelentek meg az alakváltók ebben az unalmas országban, és nem az őrület uralkodott el rajtam annyira, hogy hihetetlen látomások törjenek rám. Igyekeztem a fáradtságra fogni ezt az újabb agymenésem, de az elmém nem elégedett meg ezzel az egyszerű magyarázattal.
Elrévedve töröltem szárazra magam, majd belebújtam a nyári, keveset takaró pizsamámba. Már készültem összeszedegetni a holmimat, amikor hátborzongató hangokat hallottam a tetőablak felől; mintha valami vagy valaki halkan mászkálna odafent. Az egész héten el-elkapott horrorsztorik után rögtön a legrosszabbra gondoltam, de a valóság felülmúlta minden képzeletemet: a kicsinyke nyíláson egy rövidnadrágos, rézbarna bőrű férfi ugrott be.
Tátott szájjal figyeltem, ahogy sietősen körbenéz és megállapodik rajtam a tekintete. Sötétbarna szemeiben mosoly bujkált, ami hamarosan megjelent az ajkai szegletében is.
Közelebb lépett hozzám; annyira közel, hogy érezhettem az izmos, robosztus testéből sugárzó melegséget. Felém emelte a kezét, és egy óvatos mozdulattal helyére tolta az állam. Az ujjai szinte égették a bőröm.
Némán bámultuk egymást – szelíd türelemmel pásztázott végig rajtam, amitől a vérem az arcomba szökött és különös érzés költözött a gyomromba. Én nem tudtam elszakadni a gyönyörű, rozsdabarna bőrének látványától, ami kísértetiesen emlékeztetett a hatalmas farkas bundájának színére. Tisztában voltam vele, hogy ők egyek, de ez csak most tudatosult bennem ennyire élesen.
Szólásra nyitottam a számat, de a hangok nem voltak hajlandóak elhagyni a torkomat – valószínűleg úgy festettem, mint egy tátogó keszeg.
A mosoly kiszélesedett az arcán, aztán végre megtörte a csendet.
– Edwarddal bezzeg hajlandó voltál beszélgetni – kezdte kedvesen gúnyolódva. – Reméltem, hogy engem is szóra méltatsz majd.
– Mit keresel te itt? – kérdeztem tőle döbbenten.
A vigyor leolvadt róla. – El is mehetek – válaszolta sértődötten, és elfordulva tőlem, az ablak felé indult.
– Ne! – tiltakoztam, mire megtorpant és visszanézett rám. – Csak… meglepődtem. És… kicsit zavarban vagyok – hebegtem össze-vissza.
– Miért? – vonta össze a szemöldökét.
– Hát… sok… dolgot írtam már rólad – vallottam be szemlesütve.
– Oh, én kifejezetten élveztem azokat a történeteket – nevetett fel pajkosan.
– Most is veszélyben vagyunk? – idéztem fel Edward előző évi látogatásának okát, hogy eltereljem a figyelmét a számomra kínos témáról.
– Nem, de sosem árt vigyázni – nyugtatott meg. – Mindig figyelünk rád – nézett mélyen a szemembe, amitől újra elpirultam. A pillantása intenzív és felkavaró volt; meglódult tőle a vérem. – Örülök, hogy találkoztunk – biccentett, és még egy lépést tett az ablak felé.
– Látlak még valaha? – kérdeztem sietősen, mielőtt felszívódik.
– Hát persze – mosolyodott el. – Az álmaidban mindig megtalálsz.
Rám kacsintott, aztán fellendült a tetőre, és eltűnt az éjszakában. 








_@/"

6 megjegyzés:

  1. Szia Stigu!
    Te mázlista... :) Én is szeretném, ha Jake meglátogatna... nagyon- nagyon szeretném! :D Nagyon aranyos lett ez a novella! Nagyon tetszik! Örülök, hogy megírtad! Jó volt valami ilyesmit is olvasni tőled! :)
    Puszi: Henci

    VálaszTörlés
  2. Szia, Cica!

    Imádom ezt a novellát! :D Jake nem hazudtolja meg önmagát benne: "El is mehetek." :D
    "Az álmaidban mindig megtalálsz." - Tipikus macsó szöveg. Jól illik a farkasfiúhoz. :D
    Megtiszteltetés volt a felolvasni a találkozónkon. ;)

    Kíváncsi vagyok, jövőre ki kerül az utadba. :)
    Vannak tippjeim... :P

    Puszi:
    Aby <(@ˇvˇ@)>

    VálaszTörlés
  3. Szia Drága!

    Nagyon tetszik ez a novella, így olvasva is, de nagyon jó volt Aby tolmácsolásában is meghallgatni. Remek lett, én is szívesen találkoztam volna Jake-kel. Ez a viselkedés és szöveg, tényleg tipikus Jake. Én is várom a legközelebbi tábor Szentiván éjszakáját, vajon kivel találkozol.
    Puszi: Judit

    VálaszTörlés
  4. Sziasztok!

    Köszönöm, hogy véleményeztetek :D

    Na igen, Jake mindig adja önmagát, nem visel álarcot. :) Ő már csak ilyen.

    Ez az idei tábor másabb volt, mint a tavalyi, mert ott hirtelen jött az érzés (ami ihlette Edwardot), idén viszont szinte tudatosan készültem arra, hogy ebből írás lesz. És komolyan, szinte vártam, hogy mikor kerül az utamba egy óriási farkas, vagy mondjuk mikor érzem, hogy körülöttem vannak - ebből lett aztán az a rész, mikor szentiván éjjelén csalódottan fekszik le, mert nem történt semmi.

    Én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy jövőre ki kerül az utamba. (Aby, mik a tippjeid? Mert nekem még egy sincs.)

    Puszi nektek: Stigu _@/"

    VálaszTörlés
  5. Nagyon ötletes novella, tetszett :) Jake már csak ilyen, mindenhová az ablakon át akar bejutni :D

    VálaszTörlés
  6. Szia Vic!

    Először is, köszönöm, hogy írtál. :)

    Örülök, hogy megemlítetted az ablakon beugrálást, nekem az az egyik kedvenc jelenetem. :) A másik meg az, amikor a fiú elbizíkodva megjegyzi, hogy az álmaimban mindig megtalálom. :D Cuki fiú... :))

    Örülök, hogy tetszett a novella. :)

    Üdv: Stigu _@/"

    VálaszTörlés