Újabb megjelenő novella az idei Szó-kincsben

Kedves Mindenki!


Hadd dicsekedjek egy kicsit... :) Idén újra beválogatta egy novellámat az Aposztróf Kiadó a KÖNYVHÉTRE megjelenő novelláskötetébe, a SZÓ-KINCS 2014-be.

Nagyon örültem neki, annak meg főleg örülök, hogy úgy néz ki, a könyvheti dedikálásra hazaérkezek a világ túlfeléről, tehát megint kioszthatok pár pof.... izé, aláírást. :)


A megjelenő kötettel kapcsolatban nem tudok még részleteket, de biztos, hogy megint lesz rá kis szerzői kedvezményünk, szóval aki picit olcsóbban szeretne hozzájutni, az akár már most szólhat.



További szép tavaszt mindenkinek!


Stigu





















_@/"

"Napos oldal" - Haikuk

Kedves Olvasók!


Hát, igazából egy darabig nem tudtam eldönteni, hogy a mostani pár haikunak mi is a "témája". :) Aztán csak sikerült... :)

Szóval jöjjön pár háromsoros most a NAPOS OLDALról.


Jó olvasást! Ha tetszett, hagyjatok nyomot magatok után! :)


Stigu

Napos oldal

Hajnalpír csókol

orcámra boldogságot;

vár egy szép, új nap!

Szívhang távolban –

a lemenő nap fénye

életet bűvöl.

Elhív bár az út,

mindig veled maradok –

lelkem lelkeddel. 

_@/"

"Az én mesém 7." MESEKÖNYVRENDELÉS

Kedves Olvasók!


Idén is küldtem egy mesét "Az én mesém" pályázatra, Tündérles címmel, és idén is bekerült a mesém a kötetbe (ha jól számolom, ez már a harmadik). És érdekesség, hogy a három megjelent (megjelenő) mesémből kettő tündéres. :D


Ebben az évben is, épp úgy mint az előzőekben, csak a meseírók által lehet hozzájutni a mesekönyvekhez, egyéb úton nem.

Szóval AKI SZERETNE EGY PÉLDÁNYT "AZ ÉN MESÉM 7." kötetből, az ÁPRILIS 13. VASÁRNAPIG jelezzen nekem akár itt kommentben, akár a facebookon, akár e-mailben, akárhogy. :)
A mesekönyvek ára 2500-3000 forint körül lesz előreláthatólag, ami csak a nyomdaköltség, egyéb költségeket nem terhelnek rá.


Várom a kézfeltevéseket! :)  Addig is, aki kedvet kapott olvasgatni, ITT érheti el a mesémet. :)


További szép tavaszt!

Stigu



















_@/"

"Nyáridéző" - Haikuk

Kedves Mindenki!



Ismét hoztam pár haikut, most nyár témában, mert már nagyon várom, hogy jöjjön a késő tavasz, a május, és aztán a nyár. :) Ráadásul ma gyönyörűen, vidáman sütött a nap...


Véleményeket még mindig szívesen várok! :)

És további jó tavaszvárást Mindenkinek! :)

Nyáridéző

Mint megkövesült

csigaház a tengerben,

oly’ üres vagyok

Kerül az álom,

holott az ébrenlét rég

nem hoz megnyugvást

Hagyom, hadd vigye –

a szél fújja bánatom,

mint nyár melegét.

Pitypang a réten,

melegség a szívben – mint

frissen sült cipó

Őszi levél hull

a tűzforró aszfaltra –

fütyül a nyárra.

_@/"

Az én mesém 7. - Illusztrálásra fel!!

Kedves Mindenki!


Felkerültek a mesék (az enyém is), a Kőrösi Cs. S. K. K. e célra fenntartott honlapjára.

Most várják a lelkes illusztrátorokat, akik a mesékhez szépséges A/4-es rajzokat készítenek ÁPRILIS 01-ig.
A részleteket ITT találhatjátok, ha éreztek elég kedvet és tehetséget magatokban, hogy alkossatok valamit. :)


Az én mesémet, ami a TÜNDÉRLES címet viseli, ITT olvasható. :)




Jó olvasást, jó alkotást! :)


Stigu














_@/"

Égi lámpás - Novella

Kedves Olvasni vágyók!



Hoztam nektek egy régebbi novellát, ami még nyáron készült az Aposztróf Kiadó pályázatára, de a kötetbe végül a másik művem került be.
Ez az eredeti, hosszabb verzió (a pályázatra kissé le kellett rövidítenem - fránya terjedelmi korlátok...), és valós esemény inspirálta. :)



Jó olvasást hozzá! És ha tetszett, nyugodtan hagyjatok véleményt! :)

Égi lámpás

Ádám egykedvűen nézte az ünnepien feldíszített, hófehér asztal körül összegyűlt, izgatottan csevegő vendégsereget. Semmi, de semmi hangulata nem volt most ehhez: szmokingban parádézni, jó képet vágni a dilis játékokhoz meg az ötpercenkénti pohárkocogtatáshoz, mert egy buzgó rokon látni kívánja a boldogan csókolózó ifjú párt. Nagyon unta. Ráadásul, ahogy leszállt az este és a vendégek egyre többet fogyasztottak a habzóborból, csak még rosszabb lett az egész.

Szerencsére lassacskán véget ér ez a felhajtás, elhajóznak a szerelmesek, és két hétig nem kell látnia őket. Addigra minden visszazökken a régi, megszokott kerékvágásba, ő is visszatuszkolja kesergő szívét a sérthetetlenség látszata mögé.

Ahogy a fehér csipkés, égkék szaténszalagos, az ő ízlésének túlontúl cukros-romantikus dekorációt szemlélte, érezte, hogy valaki őt bámulja. Azonnal tudta, ki az: csak egy bizonyos zöld szempár képes ilyen elemi erővel, ilyen vesébe látóan nézni, hogy azt még készakarva se lehessen figyelmen kívül hagyni.

A nőre pillantott, ajka fanyar félmosolyra húzódott. Lili mesei szépségként tündökölt élete nagy napján, és nem csak kívül. A boldogság rózsás pírt és bájos mosolyt csalt arcára, ahogy hófehér, hatalmas szoknyás ruhájában a vendégek között forgolódott. Meg tudta érteni a bátyját, hogy őt választotta, azt viszont nem, miért kellett elvennie ahhoz, hogy kiteljesedjen szerelmük. Neki e nélkül is maximálisan teljesnek tűntek.

Az ifjú asszony kérdőn felvonta vékony szemöldökét, mire Ádám lustán megrázta a fejét. A nő sóhajtott, és elindult felé.

– Miért kéreted magad már megint? – kérdezte lágyan csengő hangon, mikor mellé ért.

– Nem kéretem magam – tiltakozott a férfi.  – Csak nem hiszem, hogy pont az én pozitív, boldogsággal teli jókívánságomra lenne szükségetek.

– Ugyan már! – legyintett Lili. – Tudom, hogy valahol mélyen belül ott él még a romantikus éned, akit anno megismertem.

– Tévedsz.

Válaszul csak egy nagyon csúnya pillantást kapott.

– Mi van, öcskös, máris inzultálod újdonsült sógornődet? – lépett oda hozzájuk az ifjú férj, és lendületesen lapockán veregette testvérét.

– Talán pont fordítva! – méltatlankodott Ádám, s közben nem kerülte el figyelmét a friss házasok aggodalmas, féltő pillantása. – Még most kéne betörnöd.

– Áh, az én kis musztángom megszelídíthetetlen – nevetett Gergő felszabadultan, és magához húzta szerelmét.

Ádám tűnődve nézte őket: a nő egyébkor megzabolázhatatlan, dús, barna haja most vaskos, de rendezett kontyban tekergőzött, az összhatást csak szépítette az arca, nyaka körül szálldosó, vállára lebbenő pár tincs, ami a nap folyamán Gergő arcszőrzetének segítségével kiszökött a szoros csat-rengeteg alól. A férfi még a nagy nap tiszteletére sem volt hajlandó megválni rövid szakállától. Lili férje széles vállára támasztotta állát; a durván tíz centis sarkakkal már majdnem elérte sógora magasságát, de Gergő még így is fél fejjel tornyosult fölé. Ádám a törékeny kis nőre gondolt, aki mindig úgy festett közöttük, mint egy aprócska tündér, ahogy gyakran szólította is. Szíve belesajdult az emlékbe.

A kék és a zöld szempár összevillant, mint két ragyogó, egymásra kacsintó égkő.

– Ha nem írsz nekünk valami szépet arra az igencsak drága lámpásra – kezdte bátyja –, akkor a nászút alatt minden este felhívlak, és részletesen elmesélem, mivel töltöttük szerelmetes napunkat.

Ádám egy percig hősiesen állta testvére komoly, kemény pillantását, aztán lemondóan sóhajtott egyet. Túl jól ismerték egymást: tudta, hogy képes rá, tényleg megteszi, ha nem jár a kedvükben.

– Jó, de ne számítsatok romantikus kisregényre, kényszer hatása alatt cselekszem.

– Nekem a végeredmény fontos, nem a te jószándékod – vigyorgott rá győzelemittasan Lili, és a többi vendég felé tolta.

A rumlisnak tetsző asztalnál széles mosolyú fiatal lány fogadta.

– Segíthetek a lámpással? – nyújtott felé egy fehér, még összehajtott lampiont.

– Azt hiszem, elboldogulok vele.

A lány, miután kezébe nyomott még egy fekete filcet is, magára hagyta, hogy egy másik, kissé már ittasabb úrnak segédkezzen.

Ádám elgondolkodva forgatta a vastag tollat, majd vigyázva felírta egyszerű, de sokatmondó üzenetét a rizspapírra: „Legyetek olyan végtelenül boldogok, amilyen én lehettem volna Vele…

Ádám”

Ez az egyetlen mondat elindította benne az emlékezés végeláthatatlan lavináját. A vidám, szerelemmel teli emlékeket furcsán fakónak látta, elhalványították őket az elválás keserű, fájdalmas percei-órái. Tudta, hogy a nő nagy esküvőről, világraszóló lakodalomról ábrándozik, míg ő egy szűk körű, családias kézfogót is sokallt volna. Mit számít egy darab papír, ha két ember igazán szereti egymást? – hangoztatta úton-útfélen. Ilyenkor a nő mindig csak félrenézett, mintha nem akarná hallani a házasságot elutasító szavait.

Sosem veszekedtek emiatt; egyszerűen csak figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy gyökeresen ellentéteset akarnak. Egészen addig, míg Ádámnak fel nem tűnt, hogy szerelme szürkéskék szemében megkopott a csillogás, hogy vidám csicsergését olykor mély hallgatás váltja fel. Ekkor döntött: a nő megérdemli vágyai teljesülését, így inkább elhagyta, hogy valaki más valóra válthassa álmait, amire ő képtelen. Eltaszította, elkergette magától.

Később, hetek múltán, mikor a mellkasában sajgó fájdalom még mindig nem akart enyhülni, rájött, mekkorát hibázott. De már túl késő volt bármit tenni, összetört, szétzúzott szerelmüket nem javíthatta meg. Hibája – úgy gondolta – jóvátehetetlen. Így maradt a magány és a nem tompuló gyötrelem a szívében.

Keserű emlékezésének mellé lépő bátyja vetett véget. Gergő, miközben közösen széthajtották a lámpást, elolvasta a mélabús üzenetet. Megveregette öccse széles vállát, és szólásra nyitotta száját, de Ádám hevesen megrázta fejét.

– Ez a nap nem rólam szól. Majd ha hazajöttetek, ápolhatjátok a lelkem.

– Rendben, de akkor nem úszod meg! Na, gyere, engedjük el ezeket a szép kívánságokat!

A két testvér csatlakozott az izgatott násznéphez. Meggyújtották a különleges kis mécseseket, amik magasba röpítik a hatalmas lampionokat.

Legelőször az ifjú pár szívekkel díszített lámpása indult égi útjára, majd sorra a többi fényesen világító rizspapíros is csatlakozott hozzá. Az ajkakról halkan szálltak fel a reményteli kívánságok.

– Legyetek boldogok…

*

– Anya, gyere már! – hasított végig Dorka hangja a házon.

– Jól van, türelem! – kiáltott vissza Ágota a konyha ajtajából. – Nem potyognak csillagok az égről.

– Dehogynem! Épp azt akarom látni!

– Na, itt vagyok már, csak hoztam egy kis nasit – emelte meg az idősebb, sötét hajú nő a kezében tartott, pattogatott kukoricával teli tálat.

– Szuper, hadd hízzon a fenekünk.

– Majd holnap nem eszünk.

– Aha, persze – kacagott a lány, miközben kiléptek a sötét kertbe. Elhelyezkedtek a műanyag kerti székekben, magukra terítettek egy vastag plédet. – Oké, essetek, csillagok! – szólt az égre nézve, és várta, hogy odafent teljesítsék parancsát.

Mindketten elcsendesedtek, cikázó pillantásokkal kémlelték a sötét űrt a világ felett.

– Ott egy! – kapta balra a fejét Ágota. – Repülő…

– Mit röpködnek ezek itt ilyenkor? – méltatlankodott komolytalanul Dorka. – Az viszont… Mi a csuda az? – mutatott a másik irányba.

– Nem repülő, nem csillag – foglalta össze a nő. – De akkor…?

– Lámpások!? – vágott a szavába a lánya.

Nézték az egyre magasabbra emelkedő fénypötty rengeteget.

– De miért?

– Nem tudom – rántotta meg vállát Dorka, aztán rövidnadrágja zsebéből előkapta telefonját. Megpróbálta egyszerre nyomkodni a készüléket és bámulni a szokatlan jelenséget. – Azt írja: „az égi lámpás keleten máig élő hagyomány; a lámpásokba az eleresztéskor belesuttogják a kívánságokat, melyek valóra válnak.” Esküvőkön is szélnek szoktak ereszteni párat, mert elviszi a rosszat, a bánatot. – Letette mobilját, és a messze szárnyaló lampionokat nézte. – Nagyon szépek.

– Az biztos, hogy nem mindennapi látvány – bólintott anyja.

A köréjük fonódó varázsos hangulat elnémította őket egy időre, közben az aranyló pontocskák egyre kisebbé zsugorodtak, eltávolodtak tőlük.

Dorka újra a fekete eget kezdte figyelni, hátha meglátja az áhított hullócsillagot. De egészen mást vett észre.

– Nézd csak, anya! Az is egy lámpás lehet?

– Annak tűnik. Lemaradt a többiektől.

– Milyen szomorú! Egy elkóborolt, magányos lámpácska – sóhajtott álmodozva. – Vajon vele mit kívánhattak?

– Biztos valami nagyon súlyosat – kuncogott Ágota.

A következő pillanatban egy fellobbanó meteor hasított keresztül a sötétségen.

– Oh, ez az volt?

– Igen, kívánj!

Csak magában, ott is igen halkan suttogta el óhaját: Bárcsak még mindig szeretne!

Másnap délelőtt, mikor falatnyi shortjában és bikinijében napozni indult a kertbe, megdöbbentő látvány fogadta: a régen vágott fűben egy méretes, meggyűrt, fehér ejtőernyőhöz hasonlító dolog hevert. 

Ahogy felemelte, rögtön észrevette a kusza, ijesztően ismerős betűket. Elolvasta a panaszos mondatot, a szívét megdobogtató nevet. Egyáltalán nem biztos, hogy Ő az! – győzködte magát, de amint megfordította a lehullott lámpást, feltűnt a kecses, nőies írás, mely tudatta, hogy a megtalált üzenetet kinek és hová lehet visszajuttatni.

Gondolkodás, mérlegelés nélkül visszarohant a házba, felkapta az első keze ügyébe kerülő pólót, és a bejárathoz vágtatott.

– Anya, el kell mennem! – kiáltott vissza, mialatt a zárral vacakolt. – Majd elmagyarázom! – Hangosan, hevesen húzta be maga után az ajtót, és kocsijába pattanva, padlógázzal indított.

Ágota értetlenül bámult utána, míg meg nem találta a kertben landolt, megtépázott lámpást.

Dorka rekordidő alatt ért át a város másik felébe, a jól ismert társasház elé. Ahogy leállította az apró, meggypiros autót, az ő lendülete is elfogyott. Félve bámulta a széles, kovácsoltvas kaput, az egyforma, szürke kis csengőket. A szemébe gyűlő könnycseppek, a felvillanó emlékek elmosták a képet.

Látta maga előtt a férfi égkék, derűs tekintetét, a szája sarkában megjelenő nevető-görbéket, magas, izmos termetét. Máig nem tudta, miért szakított vele igazából, bár volt egy-két halvány sejtése, és azt biztosan érezte, hogy anno, azon a boldogtalan napon hazudott neki. Magában egyetlen, mindennél fontosabb kérdést fogalmazott meg.

Mély levegőt véve kiszállt a kocsiból. A kapuban pont kapóra jött neki egy távozó lakó, aztán a férfi lakása előtt megállva megnyomta a csengőt, és fogait összeszorítva kényszerítette maradásra magát.

Az ajtó sokára tárult csak fel, Ádám fáradtan mérte végig látogatóját. Mikor felfogta, kit lát, azonnal kiröppent az álom a szeméből.

Percekig nézték egymást némán, áhítatosan. A rájuk telepedett feszült csendet Dorka törte meg.

– Szeretsz még? – kérdezte egyszerűen, és a lampion letépett darabját a férfi kezébe nyomta.

Ádám széthajtotta a fehér rizspapírt, elmosolyodott. A nő szemébe nézve válaszolt:

– Szeretlek. 

_@/"

Évszakok - Dimenziók 4 novella

Kedves Mindenki!


Először is: BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK! :) 


Az utóbbi időben egy kicsit hanyagoltam a blogot, volt egy csomó más tennivalóm, zajlott az élet, miegymás (többek között a Kiskegyedben is megjelent egy cikk rólam :) ).

De most, új év, új lendület, úgyhogy igyekszem behozni az "elmaradásaimat". :)  Arra gondoltam, hogy legelsőnek egy nem annyira régi novellát hozok nektek, ami idén ősszel az Aposztróf Kiadó novellapályázatán különdíjas lett.
Ez az első "komoly" díjam, amit bezsebelhettem, mint író, úgyhogy nagyon büszke vagyok rá. És a novellára is. :)  (Kis háttérinfó: tényleg minden részecske más-más évszakban íródott... na, jó, kivéve a tél, mert azt már nem volt érkezésem kivárni - ezek a fránya határidők! :D )


Nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást a műhöz! :) És nyugodtan hagyjatok véleményt idelent, vagy e-mailben, vagy facebookon, vagy bárhol. :)

Évszakok

Váróterem

Itt ülök tétlenül a teletömött bőröndömön, körülöttem rengeteg ember: hangosabbak, halkabbak vagy egészen némák.

Fűtött váróterem.

Ilyen most az életem is – egy váróterem, ahonnan egyelőre sehová nem lehet továbbindulni. Ahol csak ücsörögni lehet, és reménykedni, hogy végre történni fog valami. Senki nem tud semmit, minden bizonytalan, kérdéses.

Meddig fogok itt ülni? Meddig kell itt lennem? Már szörnyen unom a várakozást, főleg így, hogy csak a semmire várok.

A helyiségben sokfélék az itt rekedtek: a fiatalok inkább szótlanul, dühüket magukba fojtva lézengenek, az idősebbek annál hangosabbak. Szitkozódva próbálják kiadni magukból a feszültséget, de az elszálló szavakkal együtt képtelenek elengedni haragjukat. A megtisztulás elmarad.

Én pedig csak várok mosolyogva. Mi mást tehetnék, ha egyszer megállt az élet?

Azt nem tudom, meddig még. Meddig fogom tudni megőrizni az optimizmusom, meddig fog lobogni bennem az a reménykedő láng? Mikor fog jobbra fordulni bármi?

Az ítéletidő elmúltával továbbhaladhatok innen, de vajon az életem is meglódul ezzel együtt?

Csak bízni tudok már.

Az éjszaka itt ér – félúton elakadva –, a reggel már a vonatállomáson. Talán innen eljuthatok valamerre. De ha oda is érek, hogyan tovább? És leginkább: mikor?!

Most csak a hó és a szél az akadály, de ha a távolba nézek, súlyosabbak az engem megállásra késztető gátak. A legnagyobb akadály? Még nem látom tisztán, pedig ha tudnám, átugorhatnám, megkerülhetném, legyőzhetném.

Egyelőre itt ülök. Megrekedten. Félúton várakozva.

Megálló

Állok a nem túl népes buszmegállóban, figyelem azt a pár embert, aki itt lézeng. Anyuka két kisgyerekkel. Látszólag egyedülálló, de legjobb esetben is társas magányban élő; roskadozó vállain az összes felelősség. Hozzám közelebb öltönyös, aktatáskás fiatal férfi, épp hogy elmúlt tinédzser. Szinte másodpercenként az órájára pillant, pedig biztos nem a gyorsan tovaröppenő idő foglalkoztatja, inkább saját fontosságát igyekszik hangsúlyozni ezzel az idegrángásszerű mozdulatsorral. Az mondjuk tagadhatatlan tény, hogy a karóra impozáns, bugyileugratósan hat egy bizonyos női rétegre. A fickó amolyan manager forma, de legalábbis nagyon annak akar tűnni.

Begördül egy busz a padka mellé, a felpúposodott, forró aszfaltra – nem az én buszom.

A sarkon loholva kifordul egy férfi: erős negyvenes, jellegtelen, pillanatok alatt elfelejthető külsejű. Nehézkesen fut felénk, és ahogy épp a sötétkék nyolckerekű mellé ér, a vezető becsukja az ajtót, és folytatja percre pontos útját. A férfi nem dühöng, nem szitkozódik, csak – szinte rezignáltan – néz a távolodó busz után. Valószínűleg hozzászokott már a nehéz élet által rámért kudarcokhoz, a „semmi sem sikerül” érzés nem újdonság számára. Csak csendesen tűri a csapásokat, amik ellen, úgy gondolja, tehetetlen.

Elénk fékez a következő busz, meleg, poros levegőt lebbent ránk. Az én járatom.

Miközben leülök a legelső egyes ülésre, elgondolkodom: engem vajon milyennek látnak az emberek?

Pozitív, mosolygós, kissé (eléggé!) szeleburdi csajszi, élettől ragyogó tekintettel. Legtöbbször. Máskor aggódó, vagy mélyen elgondolkodó. Olykor el nem sírt könnycseppektől csillog a szemem, néha el is hullajtom őket. Sokszor elvarázsolódok, mintha bűbájt bocsátana rám egy nem evilági csodalény. És a megszállottság sem áll távol tőlem.

Vajon ebből mennyi látszik ki a külvilág számára? Mi van rám írva ordító, neonfényes betűkkel, és mi maradt bennem, még belül is láthatatlanul? Valaki egyszer elolvassa majd ezt a teleírt, nehezen emészthető könyvet, ami nem épp egy habkönnyű, nyári olvasmány? Lesz olyan férfi, aki nem ijed meg már a borító és a vaskos gerinc láttán? Aki akarja ismerni, tudni a bennem rejtőző, eltemetett titkokat?

Úton

Elképedten állok magam előtt…

Miért is? Hiszen tudnom kéne, mi lakozik bennem. Tudnom kéne, mi az, ami lassan, észrevétlenül felfal belül – összezúzza szívemet, lelkemet.

A hiányod; amire eddig úgy gondoltam, mint édes várakozásra, mostanra keserű étekké vált. Már nem lakatnak jól a vágyak, üresen kong bennem az elképzelt jövő.

Némán figyelem a vörös-sárga tájat, a leveleiket hullajtó fákat. A kezemben olvasatlanul pihen a könyv; csak rád tudok most gondolni. Szavaid idegen dallama a fülemben visszhangzik, szelíd szemed jól ismert kéksége az elmúlt nyár egét idézi elém. Bár csak az álmaimban látom azt a szikrázó kéket.

Magamba nézek, és szinte arcon csap a fájdalom, amiről eddig igyekeztem tudomást sem venni.

Hol vagy? Hol vagyok én?

Végtelennek tűnő tér választ el minket, és csak reménykedhetek, hogy ez a gyötrelmes időszak nem öli meg képzelt-szerelmünket: te nem találsz meg engem valaki másban – csak vakfoltos tükörkép lenne –, az én lelkem nem kövül meg, mint az elfeledett csigaház az idő tengerében.

Annyiszor kívántalak magam mellé, hogy olykor már kételkedek, az égiek tényleg figyelik-e a hullócsillagoknak suttogott óhajokat, a kihunyó gyertyaláng vágyakkal teli, utolsó lobbanását…

A hűvös őszi szél a fölém magasodó óriások közt táncol, végigsimít ég felé nyújtott karjaikon, keringőbe hívja haldokló leveleiket. Kócos hajamba fújja az elmúlással teli, nehéz illatot.

A kimerült Nap vánszorogva hagyja el az égboltot, bordóvá, arannyá festve a messze gyülekező, lomha felhőket; fölöttük már az éjszaka kékje sötétlik.

Fázósan húzom össze magamon a pulóverem, miközben hazafelé indulok. Talpam alatt a puha fű néma, a narancssárga kavicsok koppanva ugranak szét; mikor a szürke aszfaltra érek, az avar száraz roppanása kíséri lépteimet. A megtörő levelek zaja is téged juttat eszembe – már meg sem lepődök, hisz minden pillanatomban benne élsz.

A folyton feltámadó fuvallat arcomra csípi az est hűs pírját, kezem fázósan megreszket. Az erősödő zúgásban hallani vélem ki nem mondott kétségeim elszabadult üvöltését: mint megveszett falka, csaholnak fejemben. Elérlek valaha? Elég jó vagyok neked? Te olyan leszel, amilyennek vágylak?

Aztán elnémul a süvöltés, lecsendesedik az élet, s én folytatom utamat.

Hová? Talán feléd; boldogságunk mezsgyéjére. Még mindig ezt remélem.

Magamhoz hívom a pusztuláson tort ülő időt, hordja ki belőlem, amire már nincs szükségem. Vigye csak a szél! Elgondolok minden kétséget, és engedem, szálljon messzire tőlem!

Végállomás

Némán sétálok ebben a hihetetlen, számomra még szokatlan, őrült időben. Az oszlopokat, kukákat kerülgetve az arcomon legördülő nedvességet figyelem: nagy része eső – hűvös, csípős, ahogy a bőrömnek ütődik a sok apró csepp; kis része könny – boldog érzések.

Megérkeztem.

Még nem tudom, hová. Lehet, hogy ez a végállomás. Vagy csak egy újabb átszállási lehetőség. Mindegy is, ha már így esett, hogy menni kellett, igyekszem kiélvezni, amit kapok. Megélni minden pillanatot, magamba szívni az új élményeket, mint ezt a párás-nehéz, hideg levegőt.

A napközben nyüzsgő város még az igazak álmát alussza, csak pár kirakat mögött villog az aranyló ünnepi fény – megannyi táncoló, eltévedt szentjánosbogár. És én bolyongok az üres, latyakos utcákon, mint álmatlan kísértet.

Nézem, lelkembe olvasztom az üveg mögé zárt, szétlobbanó tündöklést, megpróbálok én magam is ünnepi szikrázássá válni, meleg, csendes gyertyalánggá.

A köd lassacskán bekúszik a ruhám alá, körbefonja, borzongatja bőröm, de a szívemet nem képes lehűteni. Megszerettem ezt a sejtelmes homályt.

Egy sötétlő utazási iroda mellett elhaladva eszembe jut, milyen gyakran mondogattam: egy nap elhagyom a várost. Végül nemcsak a várost cseréltem le, az országot is. Vele együtt egy rég levedlett életet.

_@/"

"Bennem" - Haikuk

Szép őszt mindenkinek!



Most döbbentem rá, hogy elég régóta nem tettem fel semmi olvasnivalót (kicsit el vagyok havazva, pedig még nincs is itt a tél... :D ).
Szóval úgy gondoltam, hogy felteszek pár haikut, amit még nyáron írtam.


Ha tetszettek, hagyjatok pár szót magatok után!

És élvezzétek az őszi hideget, a falevelek ropogását és a meleg, fűtött szobában olvasgatást! :)

Bennem 

Múzsám, múzsám, jöjj!

Add nekem a csókot, mit

egykor ígértél.

Az élet velem:

kék-vörös naplemente

s nyári zivatar.

Elmúlt szerelmek

perzselnek sivatagot

lelkem mélyébe.

Friss papírillat

száll a nyitott könyvről fel –

ez a szerelem! 

Mindig ott az a

szivárvány a szívemben –

fogadj el most így!

_@/"

Aposztróf Kiadó pályázat - Eredményhirdetés és KÖTET RENDELÉS!

Sziasztok!


Úgy látszik, ez a mai ilyen mozgalmas, fontos nap! :)

Megvan az Aposztróf Kiadó és a Corvin Művelődési Ház közös novellapályázatának eredménye....  


Nos, bekerült az egyik novellám (az ÉVSZAKOK - még új, ismeretlen mű :) ), sőt!! Aposztróf-különdíjas lett! :))
Szóval nagy most az örömöm! :)
(Plusz Aby és Inka és Saccka 1-1 novellája is benne van, szóval "eufória"...)


Az ünnepélyes eredményhirdetésre és a kötet bemutatójára 2013. NOVEMBER 17-ÉN, VASÁRNAP 15.00 ÓRAKOR az ERZSÉBETLIGETI SZÍNHÁZban kerül sor. Én ott leszek, és szeretettel várok mindenkit, aki kíváncsi! :)



Illetve megint van lehetősége a bekerült szerzőknek olcsóbban hozzájutni a kötethez, szóval aki szeretne kedvezményesen (1500 ft/kötet) szerezni egyet, az OKTÓBER 23, SZERDÁIG jelezzen nekem valahol, és felírom, kérek neki, etc.



További szép hetet mindenkinek! :)


Stig
















_@/"

Manópörkölt hokedlival - Hangoskönyv

Sziasztok ezen a szép őszi estén! :)


No, elérkezett ez a nap is: MEGJELENT EGY ÚJABB NOVELLÁM, ezúttal HANGOSKÖNYV (novella) formájában! :)

A novella a VIHAR EGY KÁD VÍZBEN (itt olvasható), amely egy pályázatra született, és sosem hittem volna, hogy ilyen sikereket fog elérni.
Aztán pár hete megkeresett egy kedves úr, hogy szeretné a most készülő hangos antológiában megjelentetni, küldi az anyagot, hallgassam meg, és ha tetszik, engedélyezzem. Természetesen benne voltam! :)


És mostanra elkészült az egész antológia, mely a MANÓPÖRKÖLT HOKEDLIVAL címet viseli, és ITT érhető el. (Alcím: Magyar humor a sci-fi és fantasy világában)

"11 magyar szerző 13 válogatott scifi és fantasy írása, a humor jegyében. Az írások főként a Lidércfény-en és a Fantasy Portal-on találhatóak. Az összeállítással a műfaj vidámabb oldalát, egyben annak kiváló hazai képviselőit is szeretnénk bemutatni a hanganyagok kedvelőinek. (Nem csak) elmondja: Engler József."

Akinek van kedve, hallgassa meg, töltse le stb. :D (Esetleg egy kis véleményt is hagyhat...)


Hamarosan jövök még egy hírrel, addig is szép napot/estét mindenkinek! :)



Stiga



















_@/"