"Nyár" - Haiku

Sziasztok!


Még (remélem) pár napig kitart a nyár, szóval még most gyorsan, amíg ilyen szép, napos idő van, hozok nektek pár nyári haikut. :)


Olvasgassátok őket ebben a kellemes melegben, a hűs szobában vagy a kertben, a hintaágyban jeges limonádét kortyolgatva! :) És ha tetszett (vagy ha nem), hagyjatok pár szót magatok után! :)

Élvezzétek ki ezt a szép hétvégét, mert hétfőn ISKOLAKEZDÉS!

Nyár

Vihar illatú

nyáresti levegőben

méz ízű kacaj. 

Hűs, esti szélben

kilobbanó gyertyaláng –

a fény halála.

Holdfényes éjjel –

az ablakból nézek egy

messzi világot

Lábujjaim közt

cirógató fűszálak,

édes anyaföld 

Hideg ágyamban

ébren talált a hajnal,

a vöröslő Nap.

Dalos kismadár,

visszhangozd bús énekem:

csak mi maradtunk… 

_@/" 

"Szerelem" - Újabb haikuk

Helló Mindenki!


Telik-telik a nyár rohamléptekkel... Mindjárt itt az ősz. Én meg jól elfelejtettem, hogy van még egy pár haiku, amit szeretnék megosztani veletek. :)

Úgyhogy most pótlom mulasztásomat.


Ez az adag a júniusi "eresztés", és főleg szerelmetes gondolatokat tartalmaz. 


Sok szeretettel, tőlem, mindenkinek! :)

Szerelem 

Égi szerelmünk

soha el nem tépheti

sem idő, sem tér. 

Az vagy teljesen,

kit szeretek magamban;

s benned ott az Én. 

Ismerni véllek –

csended többet elárul,

mint szép szavaid.

I think I know you –

your silence tells me more that

your beautiful words. 

Együtt tévedjünk,

ha már erre visz az út,

el, el messzire! 

Szeretlek, és ez

mindent, mindent feledtet,

mi egykor voltam.

 

_@/" 

Bosszú - novellácska

Sziasztok!


A nyári tábor előtt egy nappal gondoltam, hozok valami éppen ide illőt! :D 

Ez a kis novellácskát (igen, kicsinyítő képző, hisze az egész nem több 1 oldalnál) Craz ihlette anno, miután megkért, hogy írjak valamit a Nyakonöntött Próbagoblinra.
Akkor nem igazán volt semmi olyan ötletem, ami illet volna oda, de pár feldobott labda után ez a szösszenet született. :)


Kéretik nem komolyan venni! Ez az írás teljesen fikció, s mint olyan, csak egy egészen parányi igazságot tartalmaz! :) (Bár ki tudja, mit hoz a jövő... :D )


Jó olvasást! :)

Bosszú

A vörös hajú nő elégedetten mosolyogva figyelte a szürke fal előtt heverő csöppségeket: most épp elcsendesedtek, nem hüppögtek olyan vigasztalhatatlanul, mint ébrenlétük során. Érezte, hogy már nem bírják sokáig; az éhezés, az egész napos kényelmetlen, kényszerű ücsörgés, a szeretet teljes hiánya egyre gyengébbé tette őket.

Hamarosan bevégzi kegyetlen bosszúját! Bárhogy kutatott, egy hangyányi lelkiismeret-furdalást sem talált magában a kicsik szenvedése miatt. Megérdemlik a sorsukat! Évekig kínozták őt, törölték belé taknyukat, nyálukat, leköhögték, letüsszögték, vad táncot jártak fáradt idegein. Most visszakapják, méghozzá kamatostul. Ennyi jár neki!

Egy percig még elgyönyörködött édes álmukban, aztán felkapta a hosszú fapálcát. Erős zajt csapva ütögette a botot a hideg beton alaphoz, a falba vert szögekről lelógó, fülsértően csörgő láncokhoz. A hatás nem maradt el: az alvók felriadtak, és ijedt, éles sírásukkal felverték azokat is, akik megpróbáltak soha többé nem felkelni.

A nő félrehajtott fejjel hallgatta a méltatlankodó kórust; ez a zaj, ami régen felőrölte minden türelmét, most csilingelő égi szimfóniának tűnt. Sok kis angyal végső hangja.

– Sírjatok csak, sírjatok – motyogta, miközben szemét végigfuttatta a csemeték megviselt testén, összetört lelkén. – Most megtudjátok, milyen az, mikor egy perc nyugtotok sincs.

Újra megzörgette a pityergő lurkók felett függő vasakat. A nehéz fémek kérlelhetetlenül tartották markukban az apró csuklókat, ha az túl vékonynak bizonyult, a hófehér nyakakra simultak rá.

A mocskos padlón kacskaringós nyomokat hagyva csorgott a csípős szagú vizelet. A nő átlépte a kis csermelyeket, leguggolt foglyai elé, egészen közelről tanulmányozta fénytelen, kiüresedett pillantásukat. Vajon az ő tekintete is ilyen feneketlen ürességet tükrözött nemrég, mielőtt elkapta a kis lelenceket? Mielőtt a bosszú új fényt lehelt belé?

Az orvosok látszólag megpróbáltak segíteni rajta, úgy tettek, mintha érdekelné őket egy frusztrált, kimerült pedagógus sorsa, de valójában kiröhögték a háta mögött. Egyszer kihallgatta beszélgetésüket: magának választotta ezt a pályát; tudhatta volna, mibe vágja a fejszéjét, mi vár rá; bolond óvónő. Aki nem gúnyolta, az szánta őt. Végül elhatározta, hogy nem szedi tovább a semmit sem érő gyógyszereket, majd távozott a napsárga falú intézetből. Miután a nyugtatók, bódítók kiürültek a szervezetéből, elméje kitisztult, és rögtön tudta, mi a megoldás: hogy megnyugodhasson, elégtételt kell vennie. Jól kell lakatnia a benne élő vérszomjas szörnyeteget. Most megtorolja az őt ért sérelmeket, az éveken át tartó szófogadatlanságot, pimaszságot, semmibevételt!

A lurkók kezdtek ismét elcsendesedni; fáradtak, fogyott belőlük az élet. Lassacskán kihuny a lángjuk!

Tekintete vadul cikázott egyik kis elgyötört arcról a másikra – látni akarja a végét! A belőlük kiszökő ragyogás az ő lelkét melengeti majd tovább.

Izgatottságában nem vette észre az ajkáról alácsöppenő nyálat; az első békébe szenderülő áldozatot figyelte minden érzékével: az üveges pillantást, az élettelenné váló vonásokat a parányi arcon, a megdermedt, halotti csöndet. A folyamat beindult, a többi hamarosan követni fogja őt a nemlétbe.

A kikötözött, gombszemű plüssmackó eldőlve hevert a padlón, és rezignáltan várta, hogy társai – a nyuszik, a kutyák, a másik medve és a fekete ló – is megadják magukat a gravitáció leküzdhetetlen erejének. A súlyos vaslánc csörrenve hullott le a puha, bársonyos csuklóról.


















_@/"

Korai zsengék - Vers-próbálkozások

Kedves Mindenki!


Néhány régi (nem, nem tinédzser-régi, azok el vannak ásva) versemet szeretném megosztani veletek, amik különböző feladatok kapcsán íródtak.

A versek sosem voltak az erősségeim, már ami a megírásukat illeti, szóval a véleményekkel csak gyengéden, ha kérhetem. :) (Viszont nagyon jól esne a visszajelzés, mert így talán végre felhagyhatnék azzal, hogy versekkel próbálkozok... :D )


Jó olvasást! :)

Másvilág

Nézem a tájat, hol lelke jár;

Hamvadó szívemből kitépném a szögeket.

Nincs semmi okom félni már:

Az élet-halál e másvilághoz szögezett.

Napfény

Szikrázó csodalény az égen,

Varázsos mesékről énekelsz

Ugyanúgy, ahogyan régen

Csakis te létezel és a szesz.

A függönyön túlról belebben –

Határtalan és édes a fény;

Lábnyomát hordozza minden tettem.

Már világos vagyok, én szegény.

Tündérmese – valóságom

Szavakat mormolok a szélbe;

Ezt teszem a hosszú napokon.

Az idő rozsdás vasekéje

Tovább kopik a patakon.

Próbálom szívemből kicibálni

A fájdalom kínzó vasszögeit –

Szeretném tiszta fehérben várni

Azt, ki talán már felém közelít.

Bámulom az ég kék-fehérét,

A tündérek röptét tanulom.

Keresem magamban az érzést –

Miért osztanám fukaron?

Elsodor messze a szerelem árja,

Nyögök szelíd-mázsás súlya alatt.

Bezárkózunk magam-szobámba,

S ott imádunk, amíg álom marad.

Szerelmem

Naptalan nap fehéren száll
Szívem hintázik, rúgkapál
Piros-meztelen szoknyámhoz ülsz
Három kézzel-lábbal elrepülsz

Pendelyem a hintában kiabál
Hajam penderül, szívem föl-le száll
Kézben kéz - neved a szerelem
A lány bennem szerelem-meztelen

_@/"

A szivárvány születése - mese

Szervusztok!


Ha ma már ilyen szivárványos nap van, akkor itt egy mese az én tollamból, hogy hogyan is születik a szivárvány.


Jó olvasást! :)

A szivárvány születése

Egy augusztusi, verőfényes délutánon két kislány játszott takaros, vidéki házikójuk udvarán. Az égető napsugár repedezetté szikkasztotta a homokos talajt, a levegő páradúsan nehezedett rájuk. De őket nem zavarta a hőség; rendületlenül etették-itatták maradék anyagokból készült, folt hátán folt babáikat.

– Lányok, hamarosan ideér a vihar! Fejezzétek be a játékot! – kiáltott ki édesanyjuk a nyári konyhából, ahol épp édes-savanyú szederszörpöt főzött télire.

A testvérpár felnézett az égre, és döbbenten figyelte, ahogy a szürke, haragos felhő a nap mellé tolakszik. Mire felkapkodták rongybabáikat, és a tornácra szaladtak, eleredt a zápor. Kövér, hűvös esőcseppek fogócskáztak egymással, hangos égzengés és fényes villámok kísérték kergetőzésüket. A száraz föld szomjasan itta magába az életet adó csapadékot.

Mikor a zivatar elcsendesedett, édesanyjuk lépett oda hozzájuk.

– Nézzétek csak! Varázslat történt! – mutatott a messzeségbe.

A szántóföldön és az erdőn túl, a zöld fűvel borított dombok fölött hétszínű szivárvány ívelt.

– Anyuka, hogyan születik a szivárvány? – kérdezte az idősebbik leány.

– Tudjátok, mikor az esőcseppek ráhullanak valamire, átveszik a színét. A rózsáktól lopnak egy kis vöröset, a katicabogártól kölcsönkérik a pöttyei közti pirosat. Eltanulják az őszibarack narancsszínű meg a vilmoskörte citromsárga mosolygását. Megízlelik a menta zöldjét, a tóban tükröződő ég kékjét. Magukba szívják a levendula édes, lila illatát. Aztán amikor a nap elhívja őket játszani, viszik magukkal a színt. Útjuk során összetalálkoznak, és megszületik a szivárvány.

A kislányok ámuldozva hallgatták édesanyjukat, majd hosszan nézték, nézegették a rózsavörös, katicapiros, barack- és körtesárga, mentazöld, égkék, levendulalila szivárványt.

Egészen addig, míg a színes esőcseppek el nem illantak. 

_@/" 

Gyermekkorom egy napja - Novella

Sziasztok ezen a szép nyári napon! :)


Egy újabb novellácskát hoztam nektek, amit még tavaly nyáron írtam, és (mint a címe is mutatja) egy kisgyerek egy napjáról szól.

Kíváncsian várom a véleményeteket! :)

Jó olvasást!

Gyermekkorom egy napja

Reggel simogató hang és lágy érintés ébresztett – a lüktetés, a szavak dallama régről ismerős volt: mióta csak érzem, hogy létezem, hallom ezt a puhaságot. Az érintés melengetett, még akkor is, ha bőröm hidegnek érzékelte. Ahogy a karok a mellkashoz öleltek, felém lendült téveszthetetlen illata; körülhullámzott, betakart, elöntött. Selymes csókot lehelt a hajamba, homlokomra, álom-langyos arcomra. Álmomban is így tartott magához, és én megnyugodtam benne.

Még szinte aludtam, mikor megtisztított, lecserélte ruhám. Csendessé ringatott jelenléte. Utána ebben a féléber állapotban megkaptam a reggelimet, ami halványan emlékeztetett a volt-időkre, mikor még rátapadva ettem – ami már nincs…

Együtt kiscipőt húztunk, és csak sejtettem, hová igyekszünk. De reméltem, hogy nem, hogy ma Vele maradok. A napfényes kint sétáltunk, kezünk szorosan összekapaszkodott. Én hallottam, értettem a dallamot, de nem tudtam, mit is jelent.

Ugyanazt jelentette. Pedig már annyiszor sírtam: Ne! Ne kelljen Nélküle lennem!

A legvégső percig reméltem, hogy most nem az lesz, mint múltkor: reméltem, mikor megérkeztünk, reméltem öltözés közben, reméltem, mialatt pakolászott, reméltem, ahogy szorosan ölelt. De aztán megint eltolt magától – csak egy parányit, mégis rögtön kértem: Ne! Most sem hallotta meg. Hátat fordított – a béke illata elsuhant utána –, és kikopogott a kapun. Elhagyott újra. Pedig kértem: Ne!

Az a másik… suttogott nekem, hogy visszajön, hamarosan, csak egy kis idő, hiszen megmondta. De ő nem úgy suttogott, nem azon a dallamon, nem úgy szorított magához.

Megígérte! Mindig megígérte, hogy siet, de az idő hatalmas volt, míg visszatért.

A másik bevitt a rengeteg játék közé. Az enyémek jobbak! Azok mind csodaillatúak, és nem kell odaadni senkinek. Ezek hűvösek, kopottak, folyton elveszi tőlem valaki – vagy a kicsi, vagy a nagy. Most is, mire megtetszett egy, le kellett rakni.

Asztalhoz ültettek, megetettek, pedig cseppet sem voltam éhes. Nem is ízlett, csak piszmogtam vele. Utána nem kaptam vissza a játékot, kivittek a napra. Ott aztán csuda sok dolgot nem lehetett – mire az egyiket megértettem, jött egy másik. De a fény szép volt, csillogott a homokon, a kavicsokon, a kifolyt vizeken. Nézegettem, nézegettem, miközben vártam, hívtam vissza a békémet. Mellettem dalolt a másik; a hangja megpuhult, de még így sem annyira, mint az Övé.

Mikor újra bementünk, már nagyon akartam, hogy visszatérjen. Előtte még szárazra cserélték a nedves pelust, megmosták koszos kezeimet, elém tették az íztelen ebédet. Nem szerettem! Amit Ő ad, sokkal jobb.

Aztán végre megjött. Átölelt, lágyan susogott, hogy visszahozza boldogságunk. De én csak haragudtam…

Megint sétáltunk, pedig már alig bírtam lépni magammal. Hívott a finom, pihentető sötétség.

Mire felébredtem, már megbocsátottam Neki. Az illata, a karja megölelt, a dala beterített. Jó sokat ettünk, majd a kertbe mentünk, és csak játszottunk, játszottunk, míg a fény el nem tűnt. Gondtalannak éreztem magam, mint mindig, ha együtt vagyunk.

A meleg fürdővíz elbágyasztott; ahogy letörölgetett, már nehezen maradtam ébren. Bevitt a szobámba, szorosan megölelt, rajtam hagyta illatát, majd letett a macim mellé.

Szelíd hangja elringatott, betakart… és álmomban is velem maradt.

_@/" 

Álom-szerelem - Novella

Sziasztok!


Elérkezett Szentiván éjjele, és úgy gondoltam, hogy e jeles nap/éj alkalmából egy (számomra) különleges novellát hozok nektek.

Ez a kis iromány egy elképzelt, "álombeli" szerelemről szól, amilyet, azt hiszem, sokan érzünk. 


Fogadjátok olyan szeretettel, amilyen szeretettel én írtam! :) És ha tetszett, hagyjatok jelet magatok után

Álom-szerelem

Némán figyelte a nőt a zajos, zsibongó helyiségben. Két asztalnyira ült tőle, előtte keményre hűlt a sültkrumpli, olvadozott a túlédes vaníliás fagylalt, a széke alatt koszos kis tócsába gyűlt a csizmájáról lefolyt hólé. Még sosem látta, mégis hátborzongatóan ismerősnek tűnt. Aztán rájött: jó ideje kísértette álmaiban a törékeny alkatú, finom vonású fiatal nő. Ismerte vékony, kecses nyakát, puha vonalú állát, keskeny ajkait, formás, apró orrát, félig lehunyt pilláit, halovány szemöldökét, ragyogó vörös haját. Éjszakánként gyakran meglátogatták egymást, lelkük összecsókolózott. Végre megtalálta a testét is!

Csakhogy a nő felé sem nézett; elmerült a kezében tartott vaskos könyvben. Szemei lázasan rótták a sorokat, arca kipirult, lélegzete el-elakadt. Olykor – talán a legizgalmasabb részeknél – beharapta alsó ajkát. Láthatóan rabul ejtette olvasnivalója, olyannyira, hogy a körülötte nyüzsgő világ teljesen megszűnt létezni.

A férfi nem tudta, hogyan hívhatná fel magára a figyelmet – a nőét, azt az egyetlen egyet, amely nem csüngött rajta. Mindenki más a gyorsétteremben felismerte mostanra, az emberek izgatottan pusmogtak körülötte.

Tovább csodálta a megelevenedett álmot, ám ő pár pillanat múlva az órájára nézett, kapkodva a táskájába süllyesztette könyvét, és ebédjét hátrahagyva a kijárat felé iramodott. A férfi egy szívdobbanásnyi késéssel pattant fel az asztaltól, hogy utána lépjen, de a rajongóhad útját állta. Kiosztott pár villámgyors, erősen macskakaparásra hasonlító aláírást, elutasított egy közös fotót. Mire kiért az ajtón, a nő kámforrá vált. Hiába kutatta a környező havas utcákban, nem találta meg. Visszaszökött az álomvilágba.

*

Az elkövetkező éjszakákat ismét együtt töltötték; az eddig arctalan szerelem kiszínesült, megelevenedett, a férfi mégsem elégedhetett meg a puszta tudattal, hogy álmai, vágyai kacér hősnője létezik. Hús-vér valójában akarta, jobban, mint eddig bármikor. Az utcákon járva minden vörös hajtömeg láttán megugrott a szíve, megbámult minden nőt, aki könyvet tartott a kezében. De egyik sem ő volt.

Megszállottként kutatta, sikertelenül, egyre elkeseredettebben. Esténként csalódottan pihentette le testét a túl nagy, túl hideg ágyban, hogy a másik lélek, mely éjjelente mellé feküdt, reggelre belécsókolja a remény lángját. Ábrándként szerették egymást, mélyen, megérinthetetlenül. Ám az érzés így is nőtt, terebélyesedett benne napról napra, álomról álomra.

Közben észrevétlenül kitavaszodott, rügyet bontott a világ, a levegőben dúsan illatozott az ébredező élet. Már nem gondolt annyit a nőre – csupán este, mikor a párnára hajtotta fejét, reggel, ahogy az édes éjtől kábultan felnyitotta szemét, és napközben, ha könyv került a kezébe, vagy ha a szellő megsimogatta az arcát, vagy ha a lány jól ismert színeit látta, vagy ha… Rabul ejtette ez a szívére bűvölt, titkos igézet, amitől nem szabadulhatott.

Végül egy verőfényes keddi napon újra rátalált, sosem gondolt egyszerűséggel.

Hazafelé sétált egy interjúval egybekötött fotózásról, és az egyik utcasarkon befordulva valami kemény ütközött a mellkasának, hasfalának. Keze önkéntelenül mozdult, miközben lenézett támadójára.

– Bocsánat – habogták mindketten.

A nő felnézett áldozatára, akit majdnem feldöntött figyelmetlenségében, hisz olvasás és nyitott szemmel álmodás közben szinte lehetetlen figyelni a szembeforgalomra.

Csak bámulták egymást egy végtelennek tetsző percig. A férfi az agyába, szívébe véste a napsütötte vörös haj, a békés nyári ég színű szemek, a barackvirágszín ajkak látványát.

A nő az első döbbenet elmúltával felfigyelt a kettejük közt vibráló, vérpezsdítő feszültségre, a felé irányuló, csodálattal telt pillantásra, a hátára, vállára simuló kezek ruhán keresztül is érezhető, meghitten ismerős melegségére. Lassacskán a hangját is meglelte.

– Jól megvárattál! – mondta játékos sértődöttséggel.

– Mindenhol kerestelek – magyarázkodott a férfi.

– Most megvagyok.

A nagyon is igaz kijelentés után egyszerre ragyogott fel arcukon a bizonyosság mosolya. 

_@/"

"Zivatar" - Haikuk

Kedves Mindenki!


Az utolsó adag haikut hozom (egy darabig), ezúttal "Zivatar" témakörben (bár itt az eső és a lehűlés csak nem akar megérkezni...)


Ha valamelyik elnyerte a tetszéseteket (vagy ha nagyon nem), hagyjatok pár sort magatok után! :)

Jó olvasást!

Zivatar 

Lágy esőcseppek

koppannak áldott Szépen;

lemosni bűnét

Ki villámot néz,

ha máshová is tekint,

fényességet lát.

Zengő égi dal:

bősz hangja egy istennek

messzi magasból

Fűszálak közt bújt

észrevétlen életek –

benne Mindenség

Vöröslő pipacs,

mint vérző tanúja a

májusi napnak

_@/"

"Lélek" - Haikuk

Sziasztok megint!


Ha jól számoltam, a mai lesz az év legrövidebb éjszakája (és mint számomra kiderült, ez még NEM Szentiván éjjele).
A tegnapi pár haiku után hoztam még párat (1-2 visszajelzés alapján azért nem annyira vészesek a kis három-sorosaim).

A mostani ötnek "Lélek" az összefoglaló címe, talán ez fedi le legjobban a témáikat.


Jó olvasást hozzájuk! Véleményeket még mindig várok. :)


És szép (rövid) éjszakát!

Lélek

Bennem a dallam –

dobban a szív, száll a szó…

az örök lélek

Fakó árnyképe

vagyok csak önmagamnak –

az estét várva

freedom – only word

from a lying, faithless lip;

invisible chains

szabadság – csak szó

hazug, hitetlen szájról;

láthatatlan lánc 

Egy csík, majd még egy,

két csíkban egy új élet;

két kék, boldog csík!

_@/"

"Éjjel" - Haiku próbálkozások

Sziasztok!


Így, éjfél környékén talán sikerül végre ez a bejegyzés. :)


Íme pár haikum (még csak most ismerkedünk egymással, a műfaj és én...) - külön-külön cím nélkül.

Összefoglalva, csak hogy mégse legyenek teljesen anonimek: "Éjjel"


Jó olvasást! És most tényleg nagyon várnék véleményeket, mert ez még tényleg nagyon új számomra... :)

Éjjel 

Éjfél múlt – meglep

egy mesei szép álom

pillámon táncol

A holdfény ott kint

lepke szárnyat bontogat –

éji kis tündér

 

Közelít álmom:

az éj csókol pillámra

igaz, szép mesét.

My dream is so near

the night kiss onto my eyes

a true, beauty tale 

Rózsaszín ködben

ébred a néma város –

csókja a napnak

 

_@/"