Az én mesém 7. - Illusztrálásra fel!!

Kedves Mindenki!


Felkerültek a mesék (az enyém is), a Kőrösi Cs. S. K. K. e célra fenntartott honlapjára.

Most várják a lelkes illusztrátorokat, akik a mesékhez szépséges A/4-es rajzokat készítenek ÁPRILIS 01-ig.
A részleteket ITT találhatjátok, ha éreztek elég kedvet és tehetséget magatokban, hogy alkossatok valamit. :)


Az én mesémet, ami a TÜNDÉRLES címet viseli, ITT olvasható. :)




Jó olvasást, jó alkotást! :)


Stigu














_@/"

Égi lámpás - Novella

Kedves Olvasni vágyók!



Hoztam nektek egy régebbi novellát, ami még nyáron készült az Aposztróf Kiadó pályázatára, de a kötetbe végül a másik művem került be.
Ez az eredeti, hosszabb verzió (a pályázatra kissé le kellett rövidítenem - fránya terjedelmi korlátok...), és valós esemény inspirálta. :)



Jó olvasást hozzá! És ha tetszett, nyugodtan hagyjatok véleményt! :)

Égi lámpás

Ádám egykedvűen nézte az ünnepien feldíszített, hófehér asztal körül összegyűlt, izgatottan csevegő vendégsereget. Semmi, de semmi hangulata nem volt most ehhez: szmokingban parádézni, jó képet vágni a dilis játékokhoz meg az ötpercenkénti pohárkocogtatáshoz, mert egy buzgó rokon látni kívánja a boldogan csókolózó ifjú párt. Nagyon unta. Ráadásul, ahogy leszállt az este és a vendégek egyre többet fogyasztottak a habzóborból, csak még rosszabb lett az egész.

Szerencsére lassacskán véget ér ez a felhajtás, elhajóznak a szerelmesek, és két hétig nem kell látnia őket. Addigra minden visszazökken a régi, megszokott kerékvágásba, ő is visszatuszkolja kesergő szívét a sérthetetlenség látszata mögé.

Ahogy a fehér csipkés, égkék szaténszalagos, az ő ízlésének túlontúl cukros-romantikus dekorációt szemlélte, érezte, hogy valaki őt bámulja. Azonnal tudta, ki az: csak egy bizonyos zöld szempár képes ilyen elemi erővel, ilyen vesébe látóan nézni, hogy azt még készakarva se lehessen figyelmen kívül hagyni.

A nőre pillantott, ajka fanyar félmosolyra húzódott. Lili mesei szépségként tündökölt élete nagy napján, és nem csak kívül. A boldogság rózsás pírt és bájos mosolyt csalt arcára, ahogy hófehér, hatalmas szoknyás ruhájában a vendégek között forgolódott. Meg tudta érteni a bátyját, hogy őt választotta, azt viszont nem, miért kellett elvennie ahhoz, hogy kiteljesedjen szerelmük. Neki e nélkül is maximálisan teljesnek tűntek.

Az ifjú asszony kérdőn felvonta vékony szemöldökét, mire Ádám lustán megrázta a fejét. A nő sóhajtott, és elindult felé.

– Miért kéreted magad már megint? – kérdezte lágyan csengő hangon, mikor mellé ért.

– Nem kéretem magam – tiltakozott a férfi.  – Csak nem hiszem, hogy pont az én pozitív, boldogsággal teli jókívánságomra lenne szükségetek.

– Ugyan már! – legyintett Lili. – Tudom, hogy valahol mélyen belül ott él még a romantikus éned, akit anno megismertem.

– Tévedsz.

Válaszul csak egy nagyon csúnya pillantást kapott.

– Mi van, öcskös, máris inzultálod újdonsült sógornődet? – lépett oda hozzájuk az ifjú férj, és lendületesen lapockán veregette testvérét.

– Talán pont fordítva! – méltatlankodott Ádám, s közben nem kerülte el figyelmét a friss házasok aggodalmas, féltő pillantása. – Még most kéne betörnöd.

– Áh, az én kis musztángom megszelídíthetetlen – nevetett Gergő felszabadultan, és magához húzta szerelmét.

Ádám tűnődve nézte őket: a nő egyébkor megzabolázhatatlan, dús, barna haja most vaskos, de rendezett kontyban tekergőzött, az összhatást csak szépítette az arca, nyaka körül szálldosó, vállára lebbenő pár tincs, ami a nap folyamán Gergő arcszőrzetének segítségével kiszökött a szoros csat-rengeteg alól. A férfi még a nagy nap tiszteletére sem volt hajlandó megválni rövid szakállától. Lili férje széles vállára támasztotta állát; a durván tíz centis sarkakkal már majdnem elérte sógora magasságát, de Gergő még így is fél fejjel tornyosult fölé. Ádám a törékeny kis nőre gondolt, aki mindig úgy festett közöttük, mint egy aprócska tündér, ahogy gyakran szólította is. Szíve belesajdult az emlékbe.

A kék és a zöld szempár összevillant, mint két ragyogó, egymásra kacsintó égkő.

– Ha nem írsz nekünk valami szépet arra az igencsak drága lámpásra – kezdte bátyja –, akkor a nászút alatt minden este felhívlak, és részletesen elmesélem, mivel töltöttük szerelmetes napunkat.

Ádám egy percig hősiesen állta testvére komoly, kemény pillantását, aztán lemondóan sóhajtott egyet. Túl jól ismerték egymást: tudta, hogy képes rá, tényleg megteszi, ha nem jár a kedvükben.

– Jó, de ne számítsatok romantikus kisregényre, kényszer hatása alatt cselekszem.

– Nekem a végeredmény fontos, nem a te jószándékod – vigyorgott rá győzelemittasan Lili, és a többi vendég felé tolta.

A rumlisnak tetsző asztalnál széles mosolyú fiatal lány fogadta.

– Segíthetek a lámpással? – nyújtott felé egy fehér, még összehajtott lampiont.

– Azt hiszem, elboldogulok vele.

A lány, miután kezébe nyomott még egy fekete filcet is, magára hagyta, hogy egy másik, kissé már ittasabb úrnak segédkezzen.

Ádám elgondolkodva forgatta a vastag tollat, majd vigyázva felírta egyszerű, de sokatmondó üzenetét a rizspapírra: „Legyetek olyan végtelenül boldogok, amilyen én lehettem volna Vele…

Ádám”

Ez az egyetlen mondat elindította benne az emlékezés végeláthatatlan lavináját. A vidám, szerelemmel teli emlékeket furcsán fakónak látta, elhalványították őket az elválás keserű, fájdalmas percei-órái. Tudta, hogy a nő nagy esküvőről, világraszóló lakodalomról ábrándozik, míg ő egy szűk körű, családias kézfogót is sokallt volna. Mit számít egy darab papír, ha két ember igazán szereti egymást? – hangoztatta úton-útfélen. Ilyenkor a nő mindig csak félrenézett, mintha nem akarná hallani a házasságot elutasító szavait.

Sosem veszekedtek emiatt; egyszerűen csak figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy gyökeresen ellentéteset akarnak. Egészen addig, míg Ádámnak fel nem tűnt, hogy szerelme szürkéskék szemében megkopott a csillogás, hogy vidám csicsergését olykor mély hallgatás váltja fel. Ekkor döntött: a nő megérdemli vágyai teljesülését, így inkább elhagyta, hogy valaki más valóra válthassa álmait, amire ő képtelen. Eltaszította, elkergette magától.

Később, hetek múltán, mikor a mellkasában sajgó fájdalom még mindig nem akart enyhülni, rájött, mekkorát hibázott. De már túl késő volt bármit tenni, összetört, szétzúzott szerelmüket nem javíthatta meg. Hibája – úgy gondolta – jóvátehetetlen. Így maradt a magány és a nem tompuló gyötrelem a szívében.

Keserű emlékezésének mellé lépő bátyja vetett véget. Gergő, miközben közösen széthajtották a lámpást, elolvasta a mélabús üzenetet. Megveregette öccse széles vállát, és szólásra nyitotta száját, de Ádám hevesen megrázta fejét.

– Ez a nap nem rólam szól. Majd ha hazajöttetek, ápolhatjátok a lelkem.

– Rendben, de akkor nem úszod meg! Na, gyere, engedjük el ezeket a szép kívánságokat!

A két testvér csatlakozott az izgatott násznéphez. Meggyújtották a különleges kis mécseseket, amik magasba röpítik a hatalmas lampionokat.

Legelőször az ifjú pár szívekkel díszített lámpása indult égi útjára, majd sorra a többi fényesen világító rizspapíros is csatlakozott hozzá. Az ajkakról halkan szálltak fel a reményteli kívánságok.

– Legyetek boldogok…

*

– Anya, gyere már! – hasított végig Dorka hangja a házon.

– Jól van, türelem! – kiáltott vissza Ágota a konyha ajtajából. – Nem potyognak csillagok az égről.

– Dehogynem! Épp azt akarom látni!

– Na, itt vagyok már, csak hoztam egy kis nasit – emelte meg az idősebb, sötét hajú nő a kezében tartott, pattogatott kukoricával teli tálat.

– Szuper, hadd hízzon a fenekünk.

– Majd holnap nem eszünk.

– Aha, persze – kacagott a lány, miközben kiléptek a sötét kertbe. Elhelyezkedtek a műanyag kerti székekben, magukra terítettek egy vastag plédet. – Oké, essetek, csillagok! – szólt az égre nézve, és várta, hogy odafent teljesítsék parancsát.

Mindketten elcsendesedtek, cikázó pillantásokkal kémlelték a sötét űrt a világ felett.

– Ott egy! – kapta balra a fejét Ágota. – Repülő…

– Mit röpködnek ezek itt ilyenkor? – méltatlankodott komolytalanul Dorka. – Az viszont… Mi a csuda az? – mutatott a másik irányba.

– Nem repülő, nem csillag – foglalta össze a nő. – De akkor…?

– Lámpások!? – vágott a szavába a lánya.

Nézték az egyre magasabbra emelkedő fénypötty rengeteget.

– De miért?

– Nem tudom – rántotta meg vállát Dorka, aztán rövidnadrágja zsebéből előkapta telefonját. Megpróbálta egyszerre nyomkodni a készüléket és bámulni a szokatlan jelenséget. – Azt írja: „az égi lámpás keleten máig élő hagyomány; a lámpásokba az eleresztéskor belesuttogják a kívánságokat, melyek valóra válnak.” Esküvőkön is szélnek szoktak ereszteni párat, mert elviszi a rosszat, a bánatot. – Letette mobilját, és a messze szárnyaló lampionokat nézte. – Nagyon szépek.

– Az biztos, hogy nem mindennapi látvány – bólintott anyja.

A köréjük fonódó varázsos hangulat elnémította őket egy időre, közben az aranyló pontocskák egyre kisebbé zsugorodtak, eltávolodtak tőlük.

Dorka újra a fekete eget kezdte figyelni, hátha meglátja az áhított hullócsillagot. De egészen mást vett észre.

– Nézd csak, anya! Az is egy lámpás lehet?

– Annak tűnik. Lemaradt a többiektől.

– Milyen szomorú! Egy elkóborolt, magányos lámpácska – sóhajtott álmodozva. – Vajon vele mit kívánhattak?

– Biztos valami nagyon súlyosat – kuncogott Ágota.

A következő pillanatban egy fellobbanó meteor hasított keresztül a sötétségen.

– Oh, ez az volt?

– Igen, kívánj!

Csak magában, ott is igen halkan suttogta el óhaját: Bárcsak még mindig szeretne!

Másnap délelőtt, mikor falatnyi shortjában és bikinijében napozni indult a kertbe, megdöbbentő látvány fogadta: a régen vágott fűben egy méretes, meggyűrt, fehér ejtőernyőhöz hasonlító dolog hevert. 

Ahogy felemelte, rögtön észrevette a kusza, ijesztően ismerős betűket. Elolvasta a panaszos mondatot, a szívét megdobogtató nevet. Egyáltalán nem biztos, hogy Ő az! – győzködte magát, de amint megfordította a lehullott lámpást, feltűnt a kecses, nőies írás, mely tudatta, hogy a megtalált üzenetet kinek és hová lehet visszajuttatni.

Gondolkodás, mérlegelés nélkül visszarohant a házba, felkapta az első keze ügyébe kerülő pólót, és a bejárathoz vágtatott.

– Anya, el kell mennem! – kiáltott vissza, mialatt a zárral vacakolt. – Majd elmagyarázom! – Hangosan, hevesen húzta be maga után az ajtót, és kocsijába pattanva, padlógázzal indított.

Ágota értetlenül bámult utána, míg meg nem találta a kertben landolt, megtépázott lámpást.

Dorka rekordidő alatt ért át a város másik felébe, a jól ismert társasház elé. Ahogy leállította az apró, meggypiros autót, az ő lendülete is elfogyott. Félve bámulta a széles, kovácsoltvas kaput, az egyforma, szürke kis csengőket. A szemébe gyűlő könnycseppek, a felvillanó emlékek elmosták a képet.

Látta maga előtt a férfi égkék, derűs tekintetét, a szája sarkában megjelenő nevető-görbéket, magas, izmos termetét. Máig nem tudta, miért szakított vele igazából, bár volt egy-két halvány sejtése, és azt biztosan érezte, hogy anno, azon a boldogtalan napon hazudott neki. Magában egyetlen, mindennél fontosabb kérdést fogalmazott meg.

Mély levegőt véve kiszállt a kocsiból. A kapuban pont kapóra jött neki egy távozó lakó, aztán a férfi lakása előtt megállva megnyomta a csengőt, és fogait összeszorítva kényszerítette maradásra magát.

Az ajtó sokára tárult csak fel, Ádám fáradtan mérte végig látogatóját. Mikor felfogta, kit lát, azonnal kiröppent az álom a szeméből.

Percekig nézték egymást némán, áhítatosan. A rájuk telepedett feszült csendet Dorka törte meg.

– Szeretsz még? – kérdezte egyszerűen, és a lampion letépett darabját a férfi kezébe nyomta.

Ádám széthajtotta a fehér rizspapírt, elmosolyodott. A nő szemébe nézve válaszolt:

– Szeretlek. 

_@/"

Évszakok - Dimenziók 4 novella

Kedves Mindenki!


Először is: BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK! :) 


Az utóbbi időben egy kicsit hanyagoltam a blogot, volt egy csomó más tennivalóm, zajlott az élet, miegymás (többek között a Kiskegyedben is megjelent egy cikk rólam :) ).

De most, új év, új lendület, úgyhogy igyekszem behozni az "elmaradásaimat". :)  Arra gondoltam, hogy legelsőnek egy nem annyira régi novellát hozok nektek, ami idén ősszel az Aposztróf Kiadó novellapályázatán különdíjas lett.
Ez az első "komoly" díjam, amit bezsebelhettem, mint író, úgyhogy nagyon büszke vagyok rá. És a novellára is. :)  (Kis háttérinfó: tényleg minden részecske más-más évszakban íródott... na, jó, kivéve a tél, mert azt már nem volt érkezésem kivárni - ezek a fránya határidők! :D )


Nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást a műhöz! :) És nyugodtan hagyjatok véleményt idelent, vagy e-mailben, vagy facebookon, vagy bárhol. :)

Évszakok

Váróterem

Itt ülök tétlenül a teletömött bőröndömön, körülöttem rengeteg ember: hangosabbak, halkabbak vagy egészen némák.

Fűtött váróterem.

Ilyen most az életem is – egy váróterem, ahonnan egyelőre sehová nem lehet továbbindulni. Ahol csak ücsörögni lehet, és reménykedni, hogy végre történni fog valami. Senki nem tud semmit, minden bizonytalan, kérdéses.

Meddig fogok itt ülni? Meddig kell itt lennem? Már szörnyen unom a várakozást, főleg így, hogy csak a semmire várok.

A helyiségben sokfélék az itt rekedtek: a fiatalok inkább szótlanul, dühüket magukba fojtva lézengenek, az idősebbek annál hangosabbak. Szitkozódva próbálják kiadni magukból a feszültséget, de az elszálló szavakkal együtt képtelenek elengedni haragjukat. A megtisztulás elmarad.

Én pedig csak várok mosolyogva. Mi mást tehetnék, ha egyszer megállt az élet?

Azt nem tudom, meddig még. Meddig fogom tudni megőrizni az optimizmusom, meddig fog lobogni bennem az a reménykedő láng? Mikor fog jobbra fordulni bármi?

Az ítéletidő elmúltával továbbhaladhatok innen, de vajon az életem is meglódul ezzel együtt?

Csak bízni tudok már.

Az éjszaka itt ér – félúton elakadva –, a reggel már a vonatállomáson. Talán innen eljuthatok valamerre. De ha oda is érek, hogyan tovább? És leginkább: mikor?!

Most csak a hó és a szél az akadály, de ha a távolba nézek, súlyosabbak az engem megállásra késztető gátak. A legnagyobb akadály? Még nem látom tisztán, pedig ha tudnám, átugorhatnám, megkerülhetném, legyőzhetném.

Egyelőre itt ülök. Megrekedten. Félúton várakozva.

Megálló

Állok a nem túl népes buszmegállóban, figyelem azt a pár embert, aki itt lézeng. Anyuka két kisgyerekkel. Látszólag egyedülálló, de legjobb esetben is társas magányban élő; roskadozó vállain az összes felelősség. Hozzám közelebb öltönyös, aktatáskás fiatal férfi, épp hogy elmúlt tinédzser. Szinte másodpercenként az órájára pillant, pedig biztos nem a gyorsan tovaröppenő idő foglalkoztatja, inkább saját fontosságát igyekszik hangsúlyozni ezzel az idegrángásszerű mozdulatsorral. Az mondjuk tagadhatatlan tény, hogy a karóra impozáns, bugyileugratósan hat egy bizonyos női rétegre. A fickó amolyan manager forma, de legalábbis nagyon annak akar tűnni.

Begördül egy busz a padka mellé, a felpúposodott, forró aszfaltra – nem az én buszom.

A sarkon loholva kifordul egy férfi: erős negyvenes, jellegtelen, pillanatok alatt elfelejthető külsejű. Nehézkesen fut felénk, és ahogy épp a sötétkék nyolckerekű mellé ér, a vezető becsukja az ajtót, és folytatja percre pontos útját. A férfi nem dühöng, nem szitkozódik, csak – szinte rezignáltan – néz a távolodó busz után. Valószínűleg hozzászokott már a nehéz élet által rámért kudarcokhoz, a „semmi sem sikerül” érzés nem újdonság számára. Csak csendesen tűri a csapásokat, amik ellen, úgy gondolja, tehetetlen.

Elénk fékez a következő busz, meleg, poros levegőt lebbent ránk. Az én járatom.

Miközben leülök a legelső egyes ülésre, elgondolkodom: engem vajon milyennek látnak az emberek?

Pozitív, mosolygós, kissé (eléggé!) szeleburdi csajszi, élettől ragyogó tekintettel. Legtöbbször. Máskor aggódó, vagy mélyen elgondolkodó. Olykor el nem sírt könnycseppektől csillog a szemem, néha el is hullajtom őket. Sokszor elvarázsolódok, mintha bűbájt bocsátana rám egy nem evilági csodalény. És a megszállottság sem áll távol tőlem.

Vajon ebből mennyi látszik ki a külvilág számára? Mi van rám írva ordító, neonfényes betűkkel, és mi maradt bennem, még belül is láthatatlanul? Valaki egyszer elolvassa majd ezt a teleírt, nehezen emészthető könyvet, ami nem épp egy habkönnyű, nyári olvasmány? Lesz olyan férfi, aki nem ijed meg már a borító és a vaskos gerinc láttán? Aki akarja ismerni, tudni a bennem rejtőző, eltemetett titkokat?

Úton

Elképedten állok magam előtt…

Miért is? Hiszen tudnom kéne, mi lakozik bennem. Tudnom kéne, mi az, ami lassan, észrevétlenül felfal belül – összezúzza szívemet, lelkemet.

A hiányod; amire eddig úgy gondoltam, mint édes várakozásra, mostanra keserű étekké vált. Már nem lakatnak jól a vágyak, üresen kong bennem az elképzelt jövő.

Némán figyelem a vörös-sárga tájat, a leveleiket hullajtó fákat. A kezemben olvasatlanul pihen a könyv; csak rád tudok most gondolni. Szavaid idegen dallama a fülemben visszhangzik, szelíd szemed jól ismert kéksége az elmúlt nyár egét idézi elém. Bár csak az álmaimban látom azt a szikrázó kéket.

Magamba nézek, és szinte arcon csap a fájdalom, amiről eddig igyekeztem tudomást sem venni.

Hol vagy? Hol vagyok én?

Végtelennek tűnő tér választ el minket, és csak reménykedhetek, hogy ez a gyötrelmes időszak nem öli meg képzelt-szerelmünket: te nem találsz meg engem valaki másban – csak vakfoltos tükörkép lenne –, az én lelkem nem kövül meg, mint az elfeledett csigaház az idő tengerében.

Annyiszor kívántalak magam mellé, hogy olykor már kételkedek, az égiek tényleg figyelik-e a hullócsillagoknak suttogott óhajokat, a kihunyó gyertyaláng vágyakkal teli, utolsó lobbanását…

A hűvös őszi szél a fölém magasodó óriások közt táncol, végigsimít ég felé nyújtott karjaikon, keringőbe hívja haldokló leveleiket. Kócos hajamba fújja az elmúlással teli, nehéz illatot.

A kimerült Nap vánszorogva hagyja el az égboltot, bordóvá, arannyá festve a messze gyülekező, lomha felhőket; fölöttük már az éjszaka kékje sötétlik.

Fázósan húzom össze magamon a pulóverem, miközben hazafelé indulok. Talpam alatt a puha fű néma, a narancssárga kavicsok koppanva ugranak szét; mikor a szürke aszfaltra érek, az avar száraz roppanása kíséri lépteimet. A megtörő levelek zaja is téged juttat eszembe – már meg sem lepődök, hisz minden pillanatomban benne élsz.

A folyton feltámadó fuvallat arcomra csípi az est hűs pírját, kezem fázósan megreszket. Az erősödő zúgásban hallani vélem ki nem mondott kétségeim elszabadult üvöltését: mint megveszett falka, csaholnak fejemben. Elérlek valaha? Elég jó vagyok neked? Te olyan leszel, amilyennek vágylak?

Aztán elnémul a süvöltés, lecsendesedik az élet, s én folytatom utamat.

Hová? Talán feléd; boldogságunk mezsgyéjére. Még mindig ezt remélem.

Magamhoz hívom a pusztuláson tort ülő időt, hordja ki belőlem, amire már nincs szükségem. Vigye csak a szél! Elgondolok minden kétséget, és engedem, szálljon messzire tőlem!

Végállomás

Némán sétálok ebben a hihetetlen, számomra még szokatlan, őrült időben. Az oszlopokat, kukákat kerülgetve az arcomon legördülő nedvességet figyelem: nagy része eső – hűvös, csípős, ahogy a bőrömnek ütődik a sok apró csepp; kis része könny – boldog érzések.

Megérkeztem.

Még nem tudom, hová. Lehet, hogy ez a végállomás. Vagy csak egy újabb átszállási lehetőség. Mindegy is, ha már így esett, hogy menni kellett, igyekszem kiélvezni, amit kapok. Megélni minden pillanatot, magamba szívni az új élményeket, mint ezt a párás-nehéz, hideg levegőt.

A napközben nyüzsgő város még az igazak álmát alussza, csak pár kirakat mögött villog az aranyló ünnepi fény – megannyi táncoló, eltévedt szentjánosbogár. És én bolyongok az üres, latyakos utcákon, mint álmatlan kísértet.

Nézem, lelkembe olvasztom az üveg mögé zárt, szétlobbanó tündöklést, megpróbálok én magam is ünnepi szikrázássá válni, meleg, csendes gyertyalánggá.

A köd lassacskán bekúszik a ruhám alá, körbefonja, borzongatja bőröm, de a szívemet nem képes lehűteni. Megszerettem ezt a sejtelmes homályt.

Egy sötétlő utazási iroda mellett elhaladva eszembe jut, milyen gyakran mondogattam: egy nap elhagyom a várost. Végül nemcsak a várost cseréltem le, az országot is. Vele együtt egy rég levedlett életet.

_@/"

"Bennem" - Haikuk

Szép őszt mindenkinek!



Most döbbentem rá, hogy elég régóta nem tettem fel semmi olvasnivalót (kicsit el vagyok havazva, pedig még nincs is itt a tél... :D ).
Szóval úgy gondoltam, hogy felteszek pár haikut, amit még nyáron írtam.


Ha tetszettek, hagyjatok pár szót magatok után!

És élvezzétek az őszi hideget, a falevelek ropogását és a meleg, fűtött szobában olvasgatást! :)

Bennem 

Múzsám, múzsám, jöjj!

Add nekem a csókot, mit

egykor ígértél.

Az élet velem:

kék-vörös naplemente

s nyári zivatar.

Elmúlt szerelmek

perzselnek sivatagot

lelkem mélyébe.

Friss papírillat

száll a nyitott könyvről fel –

ez a szerelem! 

Mindig ott az a

szivárvány a szívemben –

fogadj el most így!

_@/"

Aposztróf Kiadó pályázat - Eredményhirdetés és KÖTET RENDELÉS!

Sziasztok!


Úgy látszik, ez a mai ilyen mozgalmas, fontos nap! :)

Megvan az Aposztróf Kiadó és a Corvin Művelődési Ház közös novellapályázatának eredménye....  


Nos, bekerült az egyik novellám (az ÉVSZAKOK - még új, ismeretlen mű :) ), sőt!! Aposztróf-különdíjas lett! :))
Szóval nagy most az örömöm! :)
(Plusz Aby és Inka és Saccka 1-1 novellája is benne van, szóval "eufória"...)


Az ünnepélyes eredményhirdetésre és a kötet bemutatójára 2013. NOVEMBER 17-ÉN, VASÁRNAP 15.00 ÓRAKOR az ERZSÉBETLIGETI SZÍNHÁZban kerül sor. Én ott leszek, és szeretettel várok mindenkit, aki kíváncsi! :)



Illetve megint van lehetősége a bekerült szerzőknek olcsóbban hozzájutni a kötethez, szóval aki szeretne kedvezményesen (1500 ft/kötet) szerezni egyet, az OKTÓBER 23, SZERDÁIG jelezzen nekem valahol, és felírom, kérek neki, etc.



További szép hetet mindenkinek! :)


Stig
















_@/"

Manópörkölt hokedlival - Hangoskönyv

Sziasztok ezen a szép őszi estén! :)


No, elérkezett ez a nap is: MEGJELENT EGY ÚJABB NOVELLÁM, ezúttal HANGOSKÖNYV (novella) formájában! :)

A novella a VIHAR EGY KÁD VÍZBEN (itt olvasható), amely egy pályázatra született, és sosem hittem volna, hogy ilyen sikereket fog elérni.
Aztán pár hete megkeresett egy kedves úr, hogy szeretné a most készülő hangos antológiában megjelentetni, küldi az anyagot, hallgassam meg, és ha tetszik, engedélyezzem. Természetesen benne voltam! :)


És mostanra elkészült az egész antológia, mely a MANÓPÖRKÖLT HOKEDLIVAL címet viseli, és ITT érhető el. (Alcím: Magyar humor a sci-fi és fantasy világában)

"11 magyar szerző 13 válogatott scifi és fantasy írása, a humor jegyében. Az írások főként a Lidércfény-en és a Fantasy Portal-on találhatóak. Az összeállítással a műfaj vidámabb oldalát, egyben annak kiváló hazai képviselőit is szeretnénk bemutatni a hanganyagok kedvelőinek. (Nem csak) elmondja: Engler József."

Akinek van kedve, hallgassa meg, töltse le stb. :D (Esetleg egy kis véleményt is hagyhat...)


Hamarosan jövök még egy hírrel, addig is szép napot/estét mindenkinek! :)



Stiga



















_@/"

Szarvasokkal táncoló - 2013-as tábori novella

Kedves Mindenki!


Kicsit megkésve, de biztosan, elkészült az idei táboros novellám (az előző évi: Csillagom, csillagom), ahogy eddig minden évben a nyári tábor után. :)


Jó olvasást hozzá, és kíváncsian várom a véleményeket, ha tetszett, vagy ha nem! :)

Szarvasokkal táncoló

Hihetetlen, hogy megint eltelt egy év, megint jócskán benne jártunk a nyárban. Újabb 6 nap, 5 vészesen rövid éjszaka; immár negyedszerre. Valamiért idén egyáltalán nem töltött el izgalommal az egész, nem vártam, nem reménykedtem semmiben, maximum pár viszonylag nyugodt napban (amennyire ez lehetséges egy olyan helyen, ahol közel harminc gyerek próbálja érvényre juttatni önmagát).

Az első három nap bármiféle különös esemény nélkül telt el; annyira hétköznapi volt, hogy szinte már szürke. Aztán az éjszaka mindent megváltoztatott.

Azt a nagyon kései órát körüllengték a furcsaságok, kezdve azzal, hogy bármilyen dögletesen fáradt is voltam, az a kegyes, álmot hozó csók csak nem akart a pillámra hullani. Éberen, felpezsdült érzékekkel néztem a keskeny tetőablakon túli, izzó fénypontokkal teleszórt külön-világot, míg a hajnal első sugarai végül el nem altattak, és víziókkal teli, egyáltalán nem pihentető pár órát ajándékoztak nekem.

Álmomban a buján zöld erdőben jártam, a mohás törzsű fák között. Mélyen belélegeztem a növények élénk illatát, a csillogó vizű, vígan csobogó forrás hűs páráját. Figyelmesen hallgattam a természet ezernyi zaját: az ébredező madarak még bágyadt, álmos csacsogását, a nyüzsgő rovarok apró neszezését. Az égbe nyúló lombkoronák ezer árnyalatú levelei között felém intett a kora reggeli napfény.

Aztán egy pillanat múlva csend borult az erdőre, mintha az egész világot egyetlen gombnyomással elnémították volna. Hátborzongató, halotti csend volt ez.

Egy másodperc alatt gyorsult fel a pulzusom és ugrott az egekbe az adrenalin-szintem, miközben lopva próbáltam körbenézni, hogy mi okozhatta ezt a különös dermedtséget.

A szemem sarkában fényesen villant valami oda nem illő. Arra kaptam a fejem, és elállt a lélegzetem az alig hihető látványtól: jó pár méterre tőlem egy lány állt, kezében felajzott íj feszült. Barna, fonott hajával, sötétre cserzett bőrével, erdőszín ruhájával olyannyira beleolvadt a környezetébe, mintha legalábbis egy mitikus nimfa lenne.

A nyílvessző végén újfent megcsillant a fény, ahogy a vadász mély levegőt véve célra tartotta. A vastag törzsű fák között egy méltóságteljes szarvasbika lépdelt gyanútlanul, nem sejtve a körülötte örvénylő halál jeges jelenlétét. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy elképzeltem a lövés után összeeső hatalmas, tehetetlen állatot.

Gondolkodás nélkül cselekedtem; csak egy apró mozdulat kellett, hogy a talpam alatt a csendet széttörve megreccsenjen egy gally, és a szarvas, fejét felkapva, elvágtasson.

A lány haragosan felém fordult, szürke szeme szinte lángolt. Íját nem engedte le: az ezüst hegyű nyílvessző egyenesen a mellkasom közepére mutatott.

Ijedten pattantam fel az ágyban, mielőtt a hegyes fém belém fúródott volna. Zavartan próbáltam beazonosítani a hang forrását, mely felébresztett, végül megtaláltam a telefonom, és elnémítottam.

Aztán vízszintesbe visszadőlve – csak még öt perc! – gondolkoztam el rajta, hogy mi a fenét keresett Katniss az erdőben… az én álmomban?!

--*-*--

A nap már magasan felettünk járt, mikor megérkeztünk a kis kilátóhoz, ahol teljes csendben kellett várnunk a „meglepetés vendégeket”.

Pár percnyi tétlenkedés és szemmeresztgetés után érezhetően megváltozott körülöttünk a hangulat: honos idegenvezetőnk halkan pisszegett és rövid-gyors pillantásokkal a messzeséget fürkészte; izgatottsága mindenkire átragadt.

– Látjátok már? – kérdezte suttogva.

Rögtön észrevettem a fák között elő-előtűnő szarvast. Hatalmas, szerteágazó agancsa fenséges-félelmetes látványt kölcsönzött neki; ahogy magasra tartott fejével felénk sétált, az első gondolatom az volt, hogy ő az erdő királya. Akkor még nem tudtam, hogy nem tévedtem sokat.

Kilépett a napfényes tisztásra, rövid, barna szőrén táncoltak a sugarak. Lassan körbejárta az elkerített területet, értelemtől csillogó, gyanakvó tekintettel végigpásztázott minket. Aztán mozdulatlanul várta, hogy a többi szarvas és a foltos fenekű gidák megérkezzenek köré.

A gyerekek izgatottan és egyre hangosabban nyilvánították ki tetszésüket vagy unalmukat, de bennem elhallgatott a világ, ahogy a szarvasbika egyenesen a szemembe tekintett, mintha köszönetet akarna mondani.

Aznap bágyadtan hullott ránk a kellemesen meleg, elzsongító délután. Egyedül szobroztam az erdőben az utolsó csapatot várva, hogy teljesítsék feladatukat az állomásomon. A falevelek zizegve búcsúztak fáiktól, a megszámlálhatatlan bogár-sereg és a többi kis élőlény gondtalanul duruzsolva végezte dolgát.

Egy kidőlt fából hasított rönkön ücsörögtem, mikor meghallottam az áhított lábdobogást, az avar hangosabb ropogását. Fel sem néztem a sportcipőm tanulmányozásából, amíg fel nem tűnt a gyerekek elmaradhatatlan csacsogásának hiánya.

Az elém táruló látványtól elakadt a lélegzetem, egyszerre hűlt meg és forrósodott fel a vérem: közvetlenül előttem, csupán pár lépésnyire az agancsos bika állt délcegen, magasra szegett fejjel. Egy elnyújtott, fennkölt pillanat után rám nézett, majd leereszkedett a murvával, levéllel borított földre.

Csodálkozva, értetlenül bámultam az egészen hihetetlen jelenést.

A szarvas hamar megunta bamba szájtátásomat, és horkantva biccentett fenséges fejével.

Óvatosan, minden mozdulatomat duplán meggondolva felemelkedtem a rönkről, közelebb léptem hozzá, és felé nyújtottam reszkető kezemet. Ő bizalmasan, rezzenetlenül megszagolta ujjaimat, fejét alájuk hajtva cirógattatta puha, selymes szőrű orrát. Felbátorodva végigsimítottam homlokán, csontos-izmos pofáján.

Újra intett fejével, hátracsapta hatalmas agancsát, én pedig félve mertem csak elgondolni, mit akarhat annyira a tudtomra hozni. Tenyeremet végighúztam hosszú nyakán, erőteljes hátán; kezem alatt megrezzent kissé nyirkos, meleg bőre. Mintha csak helyeselné kósza ötletemet, nagyot sóhajtott.

– Hát jó – mondtam ki hangosan, miközben kieresztettem az észrevétlenül bent tartott levegőt.

Félve attól, hogy talán félreértettem szándékát, vigyázva átlendítettem egyik lábamat a háta fölött, vádlim, combom az oldalához simult. Addigra valószínűleg megelégelte tétovázásomat, mert gondolkodás, óvatoskodás nélkül felállt, és elindult velem az erdő sűrűjébe.

Lassú léptei emlékeztettek a lovak járásának békés ringására, amit már olyan rég nem élvezhettem.

Nem mentünk sokat: ahogy a tanösvény eltűnt mögöttünk és körülöttünk elvadult a táj, seregnyi őzsuta és gida gyűlt körénk.

Ámuldozva lecsúsztam a vezérszarvasról. A többiek – még a kicsinyek is – félelem nélkül sétáltak, ugráltak el mellettem, egyik-másik hozzám lépett, megszaglászott, megsimogattatta magát. Szúrós, eleven illatuk az orromba kúszott, ujjam, tenyerem bőre bizsergett érintésüktől.

Pár békés, játékos perc után olyasmi történt, amitől félredobbant a szívem: az erdő ismét elnémult, a madarak félbeszakították vidám locsogásukat, még a fatörzsön tornászó hangyák is dolguk végezetlenül, dermedten vártak valamire.

Az erdő királya fejét felcsapva elbődült, megtörve ezzel a furcsán fagyott világot. A csapat szétrebbent, de ő ott maradt tehetetlen szoborként megmerevedve, védtelenül, mozdulatlanul.

A fák között felvillant a halált hordozó fémes ragyogás, megpendült a szabadon eresztett húr.

Épp csak annyi időm maradt, hogy a bika felé forduljak, mielőtt az ezüst nyílhegy a szívembe fúródott, és megölte álmom.

_@/"

Facebookos Nyereményjáték - "Új dimenziók" kötet

Kedves Olvasók!


Talán (remélem) többen is tudjátok, hogy eléggé aktív facebookos életet élek, és az írással kapcsolatban is sok-sok gondolatot, érdekességet, eseményt megosztok a facebookos írói oldalamon (Stiga's Tales).

A hétvégén az oldalt LIKE-olók száma elérte, majd meghaladta a 100-as álomhatárt (Éljen!! :) ), ennek kapcsán már előre hirdettem egy kis játékot, aminek keretein belül egy dedikált "Új dimenziók" (Aposztróf Kiadó) novelláskötetet és 2 gyönyörűséges (Atyus készítette) könyvjelzőt lehet nyerni.

A teendő ehhez csupán annyi, hogy LIKE-olni kell a Stiga's Tales facebookos oldalát (ha még eddig nem tettétek meg), és tetszikelni a kötet és a könyvjelzők fotóját.



Sorsolni SZEPTEMBER 13-ÁN, PÉNTEKEN este fogok, addig várom a jelentkezéseket. :)




További szép szeptembert Mindenkinek! :)




















_@/"

"Nyár" - Haiku

Sziasztok!


Még (remélem) pár napig kitart a nyár, szóval még most gyorsan, amíg ilyen szép, napos idő van, hozok nektek pár nyári haikut. :)


Olvasgassátok őket ebben a kellemes melegben, a hűs szobában vagy a kertben, a hintaágyban jeges limonádét kortyolgatva! :) És ha tetszett (vagy ha nem), hagyjatok pár szót magatok után! :)

Élvezzétek ki ezt a szép hétvégét, mert hétfőn ISKOLAKEZDÉS!

Nyár

Vihar illatú

nyáresti levegőben

méz ízű kacaj. 

Hűs, esti szélben

kilobbanó gyertyaláng –

a fény halála.

Holdfényes éjjel –

az ablakból nézek egy

messzi világot

Lábujjaim közt

cirógató fűszálak,

édes anyaföld 

Hideg ágyamban

ébren talált a hajnal,

a vöröslő Nap.

Dalos kismadár,

visszhangozd bús énekem:

csak mi maradtunk… 

_@/" 

"Szerelem" - Újabb haikuk

Helló Mindenki!


Telik-telik a nyár rohamléptekkel... Mindjárt itt az ősz. Én meg jól elfelejtettem, hogy van még egy pár haiku, amit szeretnék megosztani veletek. :)

Úgyhogy most pótlom mulasztásomat.


Ez az adag a júniusi "eresztés", és főleg szerelmetes gondolatokat tartalmaz. 


Sok szeretettel, tőlem, mindenkinek! :)

Szerelem 

Égi szerelmünk

soha el nem tépheti

sem idő, sem tér. 

Az vagy teljesen,

kit szeretek magamban;

s benned ott az Én. 

Ismerni véllek –

csended többet elárul,

mint szép szavaid.

I think I know you –

your silence tells me more that

your beautiful words. 

Együtt tévedjünk,

ha már erre visz az út,

el, el messzire! 

Szeretlek, és ez

mindent, mindent feledtet,

mi egykor voltam.

 

_@/"